A Facebook fogja sírba lökni a civilizációnkat, a gödröt pedig mindannyian ássuk

A napjaink egyre nagyobb részét töltjük internetezéssel. Ha nem éppen a számítógép előtt ülünk, akkor a telefonunkon pötyögünk, szinte csak alvás közben nem vagyunk online.

De okosabbak lettünk ezzel? Talán boldogabbak?

Nem.

Akkor mit nyerünk ezzel?

Semmit.

Legalábbis ezt az állítást lehet kibogozni egy New York-i antropológus képzőművész, Jonathan Harris netes műalkotásából, a Network Effectből. A weboldalon 1-2 másodperces videók váltják egymást szédítő gyorsasággal, témák szerint rendezve. A témát mi választhatjuk ki egy görgetősávban a képernyő felső részén, „Ölelés”, „Csók”, „Köhögés”, „Házasság”, „Vetkőzés”, „Evés”, „Ivás” és még egy rakás más kategória van. Amint kiválasztjuk az egyiket, el is kezdenek pörögni a hozzá kapcsolódó videók.

A képernyő alján pedig mindenféle statisztika van, az adott témára kattintók nemek szerinti megoszlása, random hírek a kategóriában, grafikonok, táblázatok, minden. Csupa-csupa olyan információ, ami elsőre érdekesnek, sőt, fontosnak tűnik.

De igazából sosem érhetünk a végére.

Erről gondoskodik egy időkorlát is, amit az oldal az IP-címünk szerinti régióban várható átlag élettartam alapján számol ki.

Csak néhány percet kapunk, de már ez is elég arra, hogy tökéletesen elvesszünk az információk áradatában. Ennyi adatot egyszerűen nem tud ilyen rövid idő alatt rendesen feldolgozni az agyunk, a képernyőn pörgő videókban pedig egyre zavaróbbá válik, hogy teljesen ki vannak ragadva a kontextusukból. Sosem tudom, ki csókolózik kivel, miért csinálják ezt, vagy hogy mit néz a harmadik ember a sarokban. De eddigre már vált is a kép, most egy idős nő smárol egy fiatal férfival. Érzem, hogy emögött is sztori van, és a helyzet megértéséhez lényeges lenne, hogy többet tudjak a dolog hátteréről, de megint vált a kép.

A Network Effect tulajdonképpen pont olyan, mint az internet, középpontjában a közösségi médiával. 

A Facebookon is kontextusukból kiragadott képeket és állapotokat tolnak az arcunkba az ismerőseink, amikből tényleg lehetetlen megtudni, hogy amúgy hogy vannak, jól érzik-e magukat a bőrükben, és mi van velük.

Itt van például XY, aki Brazíliába utazott. Vagy YX, aki új mobilt vett. Esetleg ZY, aki elment egy drága budapesti étterembe. Ja, és persze ZX, aki folyamatosan faszságokat oszt meg.

Ezekből nem tudok meg semmi érdemit. Nem tudom, hogy XY minek ment Brazíliába, hogy YX miért vett új telefont, és attól sem lesz az életem se jobb, se rosszabb, hogy ZY elment egy drága budapesti étterembe. Ezek a képek és állapotok ott villognak a szemünk előtt, de semmit nem jelentenek. Zavaróak, és még el is hitetik magukról, hogy fontos tudnunk róluk. Persze, ami érdekel, azt meg is kérdezhetnénk akár cseten, de az igazság az, hogy nem is érdekel.

Viszont ha nem érdekel, akkor miért nézzük ezeket a posztokat?

Ilyen esetekben, ha van egyáltalán interakció, az kimerül abban, hogy rányomunk a lájkra, vagy bekommenteljük egy random esküvő kép alá, hogy „Sok boldogságot”, de ezektől sem lesz mélyebb, barátibb a kapcsolatunk az ismerőseinkkel. Egy hét múlva már valószínűleg senki nem fog emlékezni arra, hogy belájkoltuk-e azt az esküvői/éttermi/brazíliai fotót, vagy nem.

Ráadásul a Facebook most kísérletezik azzal, hogy a lájk mellett újabb emotikonokkal egyszerűsítené az interakciót. Ebben pedig már tényleg semmi emberi nincs. Eszerint a jövőben egy posztra már jórészt csak emotikonok jönnek majd válaszul az ismerőseinktől, ez pedig már tényleg annyira rideg és embertelen jövőkép az önmagát a társadalmi kapcsolatok megmentőjeként reklámozó weboldaltól, hogy már a Szép új világot vagy valamelyik Philip K. Dick novellát idézi.

De már most is elég szar a helyzet. Naponta akár órákat is elvesztegethetünk a közösségi média információs labirintusában anélkül, hogy ennek bármi értelme lenne. Sőt, nemcsak az időnket vesztegetjük, de a kedvünket is rontjuk, több kutatás kimutatta már, hogy minél több időt tölt valaki a Facebookon, annál szomorúbb lesz. Az agyunk egyszerűen nem bír annyi emberi kapcsolatot megfelelően menedzselni, ahány ismerőse van egy átlagos embernek a weboldalon. És miközben a távoli ismerőseink brazíliai nyaralásán készült képeket nézzük, vagy a népszerűséget hajtva próbálunk valami olyat posztolni, amit majd jó sokan fognak lájkolni, megfeledkezünk a közeli barátainkról, akikkel intenzívebb és érzelmileg mélyebb kapcsolatot kellene fenntartanunk.

A boldogság ugyanis nem a távoli Facebook-ismerőseinkről jön, hanem a közeli barátainktól és a rokonainkról, akikkel minőségi időt kellene töltenünk. (Ezt nemcsak én mondom, kutatók is.)

A Network Effect üzenete is pont ez:

„Zárd be a Facebookot, és csinálj valami értelmes dolgot. Bármi mást, csak ne ezt, mert ennek semmi haszna.”


Az alkotás azonban néhány dologban félresiklik.

1. Úgy állítja be a közösségi médiát, mintha annak használata egyszerűen választás kérdése lenne, és ha nem tetszik, akkor egyszerűen kivonulhatunk belőle. Pedig ez nem teljesen így van, hiszen  közösségi média használata felé elképesztően nagy csoportnyomás löki az embert. Ma már szinte minden buli, minden osztálytalálkozó, minden érdekes előadás elsősorban Facebook-eventben szerveződik.

Mivel szinte mindenki elérhető a Facebookon, a hálózathatás miatt leértékelődik azok pozíciója, akik nincsenek fenn. Ezeket az embereket körülményesebb elérni, ezért sok ismerősük nem is próbálkozik ezzel.

Nem regisztrálni a Facebookon olyan, mint pár száz évvel ezelőtt a remetelét volt.

Tulajdonképpen a közösségi médiából való kivonulás tényleg nagyon sok tekintetben hasonlít a társadalomból való kivonulásra, és ebből az is jól látszik, hogy a közösségi média egyre több társadalmi funkciót csatornáz be magába, egyre inkább átszövi az egész életünket. Ebből pedig nem olyan egyszerű kiszakadni, ahogyan a Network Effect kitalálói üzenik. Ebből a szempontból a megoldás inkább a közösségi média jellemzőinek megváltoztatása, vagy tudatosabb használata lenne.

2. A Network Effect elfelejti, hogy egy dolgot azért ad nekünk a közösségi média:

ha csak néhány bugyuta villanás erejéig is, de mindenkit megmutat mindenkinek.

A közösségi média előtt semmi nem volt, ami ilyen iszonyatos integrációs erőt jelentett volna az emberi társadalmakban. Nem volt semmi, ami ilyen erővel ösztönzött volna arra, hogy hasonlóak legyünk más emberekhez, már csak azért is, mert soha ilyen pontosan nem láttuk még, hogy milyen is a többi ember.

És a legnagyobb kérdés a közösségi média megítéléshez az, hogy ez jó-e vagy nem.

Számomra, amit mindennél nagyobb erővel bizonyított be a közösségi média, az az, hogy

az emberek többsége hülye.

Itt van például a migránsválság. A Facebookon az ismerőseim túlnyomó többsége szeretet és gyűlölet alapján áll a kérdéshez. Azok a vélemények terjednek leginkább, amik jól rezonálnak a lehető legbutább, legalapvetőbb érzelmekre, a félelemre, a gúnyra vagy a gyűlöletre. Ez mindkét oldalra igaz, csak míg az egyik oldalon a bevándorlóktól félnek, addig a másik oldalon a bevándorlóktól félőktől. A lényeg, hogy logikusan érvelő, a vitához tényleg érdemben hozzászóló posztok nem nagyon jöttek szembe az ember hírfolyamában.

Persze az emberek többsége eddig is hülye volt, egy, a maihoz hasonló mirgánsváságról minden bizonnyal a Facebookon olvashatókhoz hasonló véleményeket alakítottak volna ki a magyarok a XIX. században is. Más kérdés, hogy 200 éve a vélemények többségének terjedését megakadályozta a közösségi média hiánya.

Ezzel szemben ma bárkiből lehet véleményvezér, nem kell hozzá se ész, se képzettség, se műveltség, nem kell semmilyen alapismeret. Annyi kell, hogy az embernek legyen érzéke eltalálni, mire vágyik és mitől fél a többi felhasználó. A többi felhasználó többsége pedig, ahogy föntebb is írtam,

hülye.

(Persze jó esély van arra, hogy én magam is hülye vagyok, de ez is ezt az értelmezést erősíti.)

A közösségi média azzal, hogy mindenkinek hangot és ezáltal hatalmat adott, még egy lépést tett afelé, hogy a meritokrácia minél kevésbé érvényesülhessen az emberi társadalmak szervezésében. És ez vele a legnagyobb baj, amin kivonulással vagy okosabb internethasználattal sem tudunk változtatni.

;