A legtöbben odáig voltak a Liza, a rókatündértől, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlantól meg az Argo 2-től, és azon örvendeztek, hogy végre van normális magyar közönségfilm, és nem sokan mertek szólni, hogy oké, lépgettünk előre, de ez a nézőknek még messze nem győzelem.

Most, hogy megnéztem a Veszetteket is, úgy döntöttem, inkább én se pampogok.

Amikor az ember már teljesen feladta, és úgy ül be egy magyar filmre, hogy minden mindegy, már nem vár el semmit, akkor egyszer csak azon kapja magát, hogy simán végignézett egy 2 órás filmet, ami ráadásul nagyjából le is kötötte. A Veszettek minden hibája ellenére érdekes, sőt, néhol még izgalmas is.

Majdnem hiteles

A névtelen kelet-magyarországi kisvárosban alakuló paramilitáris szervezetről, és az abban egy gyanúsan manipulatív karizmatikus rendőrkapitány (Fenyő Iván) hatására egyre radikalizálódó testvérpárról (Klem Viktor és ifjabb Vidnyánszky Attila) szóló filmet sokan Gárda-filmként emlegetik. Pedig a bemutatott „ifjúsági egyesület” sokkal inkább hasonlít a Betyárseregre, aminek a tagjai azért tényleg kemény arcok, nem csak nyugdíjas Usztics Mátyás-klónok.

Bár a készítők igyekeztek aktuálpolitika nélkül bemutatni a filmet, valójában elég áthallásos lett (a polgármesternő például a Szabad Szocialista Fórum jelöltje), és egy csomó, mindennap tapasztalható jelenet köszön vissza a valóságból, mint a rivális párt plakátjainak módszeres pusztítása, vagy hogy bőrszín alapján válogatják meg, ki mehet be a diszkóba. A filmmel kapcsolatban a legtöbben valószínűleg „Magyar História X!”-et fognak kiáltani, de engem inkább emlékeztetett az oktatási kísérlet miatt fasizálódó iskoláról szóló Hullám című német filmre, de annál azért hihetőbb.

Pedig a filmben látható szervezettséget egyelőre meg sem tudják közelíteni a magyar baseballütős skinheadek, a valóságban ugyanis a Kazincbarcikán, Várpalotán, Gyöngyösön és Budapesten forgatott jelenetekből összevágott lepusztult, 62 százalékos munkanélküliségtől nyögő, egykori iparvároshoz hasonló helyek nem termelik ki a hatékonysághoz szükséges agyakat sem.

A film egyik furcsa húzása, hogy egyszer sem hangzik el benne a roma vagy a cigány szó (csak célzások és szinonimák), ami ugyan ötletes, de miközben apró gesztusokból fokozatosan kiderül, hogy az egyre keményebb fiatalok a „telepieket” a város ellenségeinek tartják, ez a trükk egy kicsit elvonttá is teszi a problémát, hiszen ritkán látni olyan, több tucat bakancsos-bomberes, felfegyverkezett kopaszokból álló csoportot, aminek még a főhadiszállásán sincsen semmilyen náci szimbólum.

Radikális aranyközépút

A tavalyi Berni követ után a Veszettek is azt bizonyítja, hogy a Kiábrándult Magyar Nézőnek már az is elég, ha egy magyar mozifilm már egy kb. 6,8 IMDB-pontos nyugati tévéfilm színvonalát is tudja magabiztosan hozni, azaz az operatőr képes normális helyre állni, és a jelenetek sem olyan lóugrásokkal épülnek egymásra, hogy az már paródiának hat.

Itt néhol rezgett a léc:

• Az egyetemi hallgatóként főszerepet játszó ifjabb Vidnyánszky Attila ügyes alakításán kívül a legtöbb színész elnagyolt karaktere inkább egy szappanoperát idéz.
  
• Egy csomó olyan, a sztorit elég suta módon továbbgördíteni próbáló, hollywoodi filmeket idéző párbeszéd hangzik el, aminél nehéz nem felhorkanni.
  
• Egy bőrkabátos szerb maffiózó büntetésből leszopatja az egyik srácot a diszkó vécéjén.

Hogy egy komplett társadalmat politikusokkal, a gazdasági szereplőkkel, a médiával egyes családokkal és egyes emberekkel együtt nem sikerült kifogástalanul bemutatni, nem csoda, de csúfos kudarcot azért nem vallottak. (Azt az egészen röhejes fordulatot leszámítva, hogy az aerobicos jó csajok, akik az elején még kiröhögték a béna főhősöket, később már csorgatják a nyálukat a terepruhás kopaszkokká alakult fiúkra.)

Egy magyar film, amit meg lehet nézni

A néhány korrekt poén viszont a helyén van, és egy óra elteltével már szinte hihető, hogy pár füves lúzer egy-két hónap alatt kőkemény megélhetési önbíráskodóvá gyúrja ki magát. Bár néhol az a rémisztő hangulat árad a filmből, hogy mindjárt átmegy az egész egy cigány-magyar Rómeó és Júliába, szerencsére innen is visszatáncol, és inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogyan fejlődhet egy, az utcákat biztonságosabbá tévő sportklubból üzleti vállalkozássá váló politikai mozgalom.

Hogy végül hova vezet az éppen drogos tolvajokból szervezett, drogos tolvajok ellen küzdő szélsőjobboldali maffia felemelkedése, az nem derül ki, de talán jobb is. Az viszont, hogy miért szükségszerűen képmutatóak az ilyen sunyi politikai trükkökkel operáló rendpárti szervezetek, ha elnagyoltan is, de átjön.

Legyen elég ennyi annak, akinek már bármi elég

Az persze nem lett világos, hogy az a 790 millió forint, amit az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap beletett, a filmben hol volt viszontlátható, de ha már közpénzeket tesznek a moziba, akkor még mindig jobb, ha felnőtteknek szóló mesék helyett ilyen érdekes, létező témákkal foglalkoznak.

Nehéz lenne egyetérteni Kálomista Gábor producerrel, aki szerint ez a tisztességesen összedobott magyar – moziban bemutatott, de mégiscsak – tévéfilm akár az Oscar-díjra is esélyes lehet, de az biztos, hogy a Veszettek Goda Krisztina – és persze az állandó forgatókönyvírója, a most egy regény alapján dolgozó Divinyi Réka – eddigi legjobb filmje.

Tehát az igényeiről lemondó magyar nézőnek igenis van oka reménykedni, mégiscsak javult a helyzet a Csak szex és más semmi, a Szabadság, szerelem és a Kaméleon óta. (A rendező legutóbbi művét, a Berti, a rózsaszín barikát nem láttam.)