Győzni nem tudnak, de ettől még veszthetünk

Az Iszlám Állam a háború színterét kiterjesztette Európára.

Lényegében erről szól a közleményük, amiben megírták, hogy ők követték el a párizsi vérengzést. Háborús cselekménynek minősítette Franciaország elnöke is a merényleteket. 

Ez a háború azonban nem hasonlít a hagyományos háborúkra. Az Iszlám Állam csak úgy volt képes a hadműveletek területét a Nyugat hátországára kiterjeszteni, hogy fegyvertelen civileket gyilkoltak. Hiába gyilkolnak meg azonban több mint száz fegyvertelen polgárt, ezzel közvetlen katonai sikert nem érhetnek el. 

Nem lesz ettől nagyobb az Iszlám Állam területe, nem lesz kevesebb az ellensége, és teljesen kizárt, hogy átvegyék a hatalmat Franciaországban. 

A támadásban részt vevők mindegyike az első lövéstől számítva fél órán belül meghalt. Az igazi hadseregekkel vívott háborúban a katonák a harc után haza akarnak menni, és a parancsnokok is úgy készítik el a haditervet, hogy minél kisebb veszteséggel érjenek el minél nagyobb sikert. De itt ez fel sem merült. Itt a hadművelet célja olyan volt, amit a hagyományos, államok közötti háborúban a titkosszolgálatok szoktak elvégezni:  

A támadók ugyanis az európai közhangulatot, a politikai helyzetet akarták megváltoztatni.

Miközben az Iszlám Állam brutális diktatúrája éppen az ellentéte az európai demokratikus rendszereknek, addig európai műveleteikkel pont az itteni demokráciát használnák ki: azt akarják elérni, hogy önmagát korlátozza a Nyugat a megfélemlített emberek nyomására. 

A határaikat lezáró, a polgáraikat fokozottan megfigyelő, az egymással bizalmatlan és egymást hibáztató politikusok hangjának erősödésével ugyanis gyengül a Nyugat. Sokkal kevésbé képes hatékony ellentámadásra és védekezésre, ha belső problémáival van elfoglalva.

A támadások várható európai politikai hatását vizsgáló elemzések ilyenekről szólnak: a decemberi francia önkormányzati választáson előretör majd az idegenellenes és EU-szkeptikus Nemzeti Front; ahogy a lengyel kormány máris megmutatta, még keményebb lesz a menekültellenes erők fellépése; és még bátrabbak lesznek Angela Merkel német kancellár kritikusai.

A menekülthullám kezelésén már így is annyira összevesztek az Európát vezető politikusok, hogy az Európai Tanács elnökétől a soros elnökséget vivő luxemburgi külügyminiszterig sokan beszéltek arról, hogy végveszélyben van az EU. Hogy az együttműködés elmaradása miatt szét fog esni. Ilyen vészjósló nyilatkozatok a görög válság legnehezebb napjaiban sem hangzottak el. A schengeni övezet, az EU egyik legfontosabb vívmánya már a támadás előtt repedezett.

A terror okozta általános félelem nyomán az EU polgárai maguk követelhetik a különlegesen széles európai szabadság korlátozását: azt, hogy rendőrség és a titkosszolgálatok több jogosítványt kapjanak, hogy a menekültek ne kapjanak segítséget, hogy az európai belső határokat újra ellenőrizzék. 

Ezeket követelte már a támadás előtt is az EU-szkeptikus szélsőjobb. Ezért most könnyen előfordulhat, hogy a terror nyomán ezek a pártok megerősödnek. A támadók valószínűleg éppen ezt akarták elérni: hogy az értékeiben velük éppen ellentétes európai rend rohadni kezdjen.

A zavarkeltés az ellenség hátországában több ezer éve ismert háborús stratégia azoknak, akik túl gyengék ahhoz, hogy a harcmezőn kényszerítsék ki a győzelmet.

Európa a világ legszelídebb nagyhatalma próbált lenni

Az elmúlt 25 évben kiépült európai politikai rend világtörténelmi távlatból nézve is egy különleges kísérlet. 

Az EU egy olyan gazdasági nagyhatalom lett, aminek nincs saját erőszakszervezete, amelyik a kompromisszumok kényszeres keresésére, és az önkéntes együttműködésre épített. Egyetlen külpolitikai eszköze a segélyezés (vagy annak megvonása). 

Körülményessége és védtelensége éppen alapvető értékeiből fakad: az erőszakmentes és méltányos konszenzus idealizálásából. Az utóbbi évtizedek kísérlete arról szólt, hogy lehetéséges-e, az úgynevezett „soft power”, azaz „puha erő” eszközeivel nagyhatalommá válni. 

A sikersztorinak induló történet először a 2008-as gazdasági válsággal bicsaklott meg. Az egyes államok túlköltekezését tiltó szabályokat a legtöbb tagállam nem tartotta be, és az EU-nak nem voltak eszközei az önmagát alkotó államok rendszabályozására. A menekültválság pedig még ennél is komolyabb működési zavart okozott, a tagállamok összeegyeztethetetlen akarata miatt teljesen megbénult a rendszer. A terror ebben a helyzetben egy újabb erős lökés a leépülés felé.

Miközben teljesen természetes emberi reakció a védekezés óhaja veszély esetén, egyáltalán nem egyértelmű, hogy a bezárkózás, az európai rend leépítése a megfelelő válasz. Mert ha az európai együttműködés kísérlete elbukik, abból még nem következik, hogy az európai emberek nagyobb biztonságban lesznek. Merényleteket az egymással viaskodó nemzetállamok ellen is el lehet követni. 

Viszont az EU-szkeptikus politika erősödésével a belső békét garantáló, együttműködésen alapuló rend leépülhet, ami hosszabb távon újabb biztonsági kockázatot jelent majd. 

Nem azért akarják kiprovokálni a terroristák az EU-szkeptikusok erősödését, mert azt gondolják, hogy attól Európának jobb lesz. Hanem azért, mert abban bíznak, hogy velük még gyengébb, még sebezhetőbb lesz Európa.

A válaszcsapás problémája

A demokráciák nem túl jó hadviselők. A veszteségek ugyanis a közvéleményt elfordítják a háborút erőltető oldaltól, és a békepártnak adják át a választók a kormányzás lehetőségét. Ezért történhetett, hogy miközben az USA hadserege messze a legerősebb a világon, a második világháború óta egyetlen háborúban sem tudta teljes kapitulációra kényszeríteni az ellenfelét. Mert ahogy a háborúból túl sok koporsó érkezett haza, a választók többsége békét akart. Így az Egyesült Államok hadserege félmunkát végezve kivonult Vietnamból, Irakból és Afganisztánból, illetve az ellenség hadseregének teljes megsemmisítése előtt otthagyta Koreát és az Öböl-háborút.

Európában még az amerikainál is kevésbé tűrik a választók a háborús áldozatokat. A 2004-es madridi terrortámadás után egy hónappal az új spanyol kormány kivonta csapatait Irakból. 1962-ben a franciák népszavazáson döntöttek az algériai háború befejezéséről. A második világháború óta az európai közvélemény a legpacifistább a világon.

A francia miniszterelnök szombat este azt mondta, hogy a francia hadsereg nem függeszti fel a hadműveleteit az Iszlám Állam ellen. (A francia légierő eddig 1285 alkalommal bombázta Irakban az Iszlám Állam állásait, és 2 alkalommal Szíriában.) A pénteki merényletek után az európai közvélemény most még valószínűleg inkább bosszút követel. Azonban egy elhúzódó, szárazföldi csapatokat is igénybe vevő közel-keleti háború támogatása aligha tartana ki sokáig. 

Ráadásul az európai értékrend nem engedi idegen nép tartós megszállását, egy gyarmatosításnak megfelelő területfoglalást. A nyugati közvélemény érzékeny az ellenség polgári áldozataira is. A demokráciaépítés stratégiája pedig elég látványosan megbukott az elmúlt évtizedben Irakban, Afganisztánban és Líbiában, vagyis arra sem lehet számítani, hogy egy pusztító erejű támadás után tartós megszállás nélkül pacifikálni lehet az ellenség földjét. 

További probléma, hogy az Iszlám Állam központja Szíriában van, ahol már az orosz hadsereg is megjelent, a Nyugatnak elfogadhatatlan szír elnök oldalán. Ebben a helyzetben mérsékelt az esélye annak, hogy akár a franciák, akár több EU-tagállam együtt rászánja magát arra, hogy egy hagyományos, területfoglalással járó háborúban eltörölje az Iszlám Államot a föld színéről.

Az erőfölény nem elég

A demokratikus rend országai képességeiket és anyagi lehetőségeiket tekintetve akkora túlerőben vannak a terroristák szervezeteivel szemben, hogy hagyományos hadviseléssel a terroristáknak esélyük se lenne. 

Azonban a félelemkeltéssel nagyon mély sebeket tudnak ejteni a demokratikus országok erején, mert azok félelmükben maguk kezdhetik felszámolni a demokráciából fakadó értékeiket. Az európai értékrend szerint az emberélet, az egyén boldogulása a legfőbb érték. Az Iszlám Állam vagy az al-Kaida vagy bármely más totális diktatúra esetében viszont a harc és az ideológia a legfőbb érték, és az emberélet ehhez képest értéktelen. Ennek tudatában a terroristák kompenzálni tudják hatalmas anyagi hátrányukat, mert sokkal több áldozat elviselésére képesek. Ezért áll irtózatos kihívás előtt most Európa. 

Úgy kell legyőznie a terrort, hogy közben ne adja fel saját identitását, saját értékrendjét. Azt az életet, ami a szabadságon, méltányosságon és emberiességen alapul. 

Ha Európa átveszi a rátámadó ellenség módszereit, akkor nagyon gyorsan győzni tudna. Csakhogy közben felemésztené önmagát, azt, amitől különleges, azt, amiért minden korábbi nagyhatalomnál élhetőbb és szerethetőbb. 

Hogyan lehet az identitás feladása nélkül is győzni? Ez most a legfontosabb kérdés.