Ha te is hallod ezt a

glutty glutty glutty

hangot, az annak a hangja, hogy egy csomó ország, ami eddig egészen jól élt az olajból, most éppen fuldoklik, méghozzá éppen az olajban. Az összes nagy olajtermelő eleve csúcsra járatta kapacitásait, ehhez az iráni szankciók feloldása miatt a napokban napi félmillió hordó új olaj érkezett a piaca. A hozzáértők, mint a Nemzetközi Energia Ügynökség, úgy látják, hogy őrületes túltermelés van: naponta nagyjából egymillió hordó olajjal többet termel a világ, mint amennyit elfogyaszt. Tele vannak a tárolók, lassan nincs hova tenni az olajat.

Szaúd-Arábia helyzete különösen érdekes a most megrendült országok között. Abban nincs semmi meglepő, hogy azok a cégek tarthatatlan helyzetbe kerülek, amelyek hordónként százdolláros olajár mellett kezdtek hitelből beruházásokat, hiszen a múlt héten már 27 dollár alatt is járt az olaj, és valószínűleg még sokáig nagyon olcsó lesz. Az sem váratlan, hogy azok az országok, amelyek a magasabb árak mellett is szenvedtek, mondjuk Venezuela, Nigéria vagy Oroszország, válságos helyzetben vannak.

De Szaúd-Arábia más liga, az utóbbi évtizedekben az olajdollárokból kapott luxus szinonimája lett, maga a könnyen megszerzett, mérhetetlen gazdagság. Ahol ugyan a nők nem vezethetnek autót, az igazságszolgáltatás alapja a korbács és a halálbüntetés, és politikai kritikát suttogva sem érdemes megfogalmazni, de pénz, az végtelen van.

Most viszont baj van, amit jelez, hogy olyan merült fel, ami eddig még komolyan soha:

hogy bevezetik a tőzsdére a Saudi Aramco-t,

ami a világ legnagyobb olajvállalata, sőt, valószínűleg a világ legértékesebb vállalata.

A király kedvezményezettje, a kb. harmincéves (nem tudni pontosan) és a jelek szerint elég kiszámíthatatlan Mohammed bin Szalmán herceg nemrég azt nyilatkozta az Economistnak – élete első interjújában –, hogy mindenféle egyéb privatizáció mellett hónapok kérdése a döntés a tőzsdei bevezetésről. Azt állította, hogy ő személy szerint nagyon lelkes ebben a kérdésben.

Mohammed másod-koronahercegről azt kell tudni, hogy apja, a mostani király, Szalman felrúgta érte a Szaúd-család hagyományos öröklési rendjét. Eddig ugyanis az 1953-ban meghalt államalapító, Abdel-Aziz bin Al-Szaúd fiai örökölték a trónt – sorozatban egyre öregebb férfiak –, a tavaly megkoronázott, nyolcvanéves Szalmán köztük a hatodik. Ő viszont úgy döntött, hogy minden eddigi szabályt áthágva nem a soron következő öccse, a hetvenéves Muqrin, hanem egy lényegesen fiatalabb unokaöccse, Nájef kövesse őt, a sorban a második pedig – és ez már tényleg teljesen hallatlan – az ő fia, az ifjú Mohammed herceg legyen.

Csakhogy már most is úgy tűnik, hogy a hatalmat Szalmán király helyett valójában a fiatal herceg gyakorolja, aki amellett, hogy főbíró és hadügyminiszter, továbbá a hadsereg fővezére, még a gazdasági ügyeket irányító tanács vezetője is. Kevesen látnak bele a Szaúd-család intrikáiba, de úgy tűnik, hogy mind a szaúdiak szíriai és jemeni fegyveres beavatkozásai, mind az olajtermelés felpörgetésével kapcsolatos stratégia mögött ő áll. A német titkosszolgálat nemrég kiszivárogtatott egy jelentést, amiben az egész régióra nézve komoly fenyegetésként írják le a herceg kiszámíthatatlanságát, felelőtlenségét. Sokan azt találgatják, hogy vajon a szaúdi családban mennyien láthatják legitimnek a fiatal herceg trónigényét – nem lenne meglepő, ha puccsba, leszámolásba, vagy akár klasszikus palotaforradalomba torkollna a dolog.

Na de mit jelent ez a világ legértékesebb vállalatára nézve?

Nem segít a dolog értelmezésében, hogy teljesen mást mondott az ügyről a Wall Street Journalnak Halid al-Falih, a Saudi Aramco elnöke, aki egyébként – szemben a forrófejű herceggel – egy igazi olajipari veterán. Ő csak annyit ismert el, hogy "fontolgatják", hogy tőzsdére vigyék a céget, és lehető legáltalánosabban fogalmazva arról is beszélt, hogy talán csak a vállalatnak egy részét, akár csak a finomítói üzletág egy szeletét adják a befektetők kezébe. Azt sem döntötték még el, hogy melyik tőzsdén. Később az Al-Arabiya tévének még tartózkodóbban fogalmazott, azt sejtette, hogy legfeljebb a cég kisebb részlegeit értékesíthetik. 

Szaúd-Arábia – legalábbis gazdasági értelemben – egyenlő a Saudi Aramcoval. A cég 2014-ben 378 millárd dollár bevételt termelt hivatalosan, de a valódi bevétel – a megtermelt napi 10-12 millió hordó kőolaj alapján – ennél jóval nagyobb lehet, a beáramló pénzek egy részét valószínűleg könyvelési trükkök segítségével közvetlenül a királyság más részeibe csatornázzák. A szaúdi GDP az Aramco hivatalos bevételének alig kétszerese, az export kilenctizedét teszi ki az állami olajmonopólium bevétele.

De nem csak az aktuális bevétel miatt gigantikus a cég. A vállalat kizárólagosan birtokolja a szaúdi olaj- és gázmezők kitermelési jogát. Itt 261,1 milliárd hordó kőolaj, és 8325 milliárd köbméter földgáz van a földben, legalábbis a cég állítása szerint (bár vannak olajipari elemzők, akik szerint ez nem bizonyított). Ez nagyjából tízszer annyi, mint amennyi felett a legnagyobb nem állami olajvállalat, az amerikai ExxonMobil rendelkezik (az olajárak zuhanása előtt ez a vállalat volt a világ legnagyobb tőzsdére bevezetett cége). Ráadásul a szaúdi olaj sokkal könnyebben, olcsóbban kitermelhető és jobb minőségű olaj, mint bármelyik másik. Bár Halid al-Falih azt nyilatkozta, kizárt, hogy az olajtartalékokat is eladják külföldieknek, az mégsem lenne meglepő, ha a külföldiek ennek ellenére a közelben szeretnének lenni.

De nem csak a kitermelésből (upstream) van pénze a szaúdi gigavállalatnak, hanem a megtermelt kőolaj kb. negyedének finomítására (downstream) is vannak kapacitásaik. Az olajár esésével ez az üzletág sokkal nyereségesebb, és így értékesebb lett. Egy közös szaúdi-japán finomítóvállalatot, a Rabighot egyébként már bevezettek a tőzsdére 2008-ban, akkor hatalmas volt az érdeklődés.

A Saudi Aramco értéke elemzők szerint valahol 1-10 ezer milliárd dollár között lehet.

Más kérdés, hogy egyáltalán nem biztos, hogy tényleg ennyi. Más országokban jelentős diszkont van az állami olajvállalatok értékén, azaz olcsóbbak a részvényeik, mint egy ugyanolyan teljesítményű, de transzparens és megbízható nyugati cégé lennének. Például a napi ötmillió hordó olajat pumpáló orosz Rosznyefty csak 35, a brazil olajipart uraló Petrobras pedig csak 23 milliárd dollárt ér a befektetők szerint, akik főleg a korrupció és a politikai kockázatok miatt adnak kevesebbet az ilyen nem túl átlátható cégekért.

Az állam bármikor úgy dönthet, hogy egyszerűen ellopja az olajcéget a nemzetközi befektetőktől, mint Argentína tette azt nemrég, amikor államosította a spanyol Repsol argentin részlegét. (De maguk a szaúdiak is gyakorlatilag kizsarolták a Saudi Aramcót az amerikaiaktól, pontosabban a mai Chevron jogelődjétől a hetvenes években, politikai támogatásért cserébe.) Ráadásul a többi állami olajcéghez hasonlóan – és nem úgy, mint a diverzifikált nemzetközi olajcégeknél, mondjuk az Exxonnál vagy a Shellnél – a Saudi Aramconál egy régióban van az egész termelés, ami miatt a geopolitikai kockázatok is nagyobbak.

Mindenesetre ha a szaúdiak csak az Aramco 5 százalékát adják el a befektetőknek, akkor is behúzhatnak pár százmilliárd dollárt, ami ezekben az ínséges időkben nagyon fontos. Persze amikor 100 dollár körül állt az olaj, sokkal többet is kaphattak volna érte, de akkor nem kellett annyira a pénz, mint most.

A szaúdiaknak ugyanis nagyon szüksége van a pénzre.

Ugyan a Saudi Aramco bevételeiből még korábban feltöltöttek egy jó nagy szuverén vagyonalapot (ezeket összefoglalóan a szaúdi jegybank külföldi tulajdonának, SAMA Foreign Holdingsnak nevezik), ami tavalyelőtt augusztusban 737 milliárd dolláron tetőzött, de azóta havi átlagban 7 milliárd dollárral csökkent, most már 630 milliárdra esett. Részben azért, mert csökkent a befektetések értéke, de valószínűleg inkább azért, mert költeniük kell a tartalékból, például a riál-dollár rögzített árfolyam védelmében, és talán a háborúk finanszírozására is.

(Sokan úgy látják, hogy az idei, néha már pánikszerű tőzsdei zuhanás mögött közvetlenül elsősorban az olajországok szuverén alapjainak eladásai állnak. Egyszerre sok országban próbálják akadályozni a tőke USA-ba szökését a devizatartalékok apasztásával, ezért hirtelen sok lett az eladó a nemzetközi piacokon.)

Az IMF őszi előrejelzése szerint idén 21, jövőre pedig 23 százalékos, azaz két egymást követő éveben is 150 milliárd dollár körüli lesz a szaúdi költségvetési deficit, ami egyrészt őrült nagy, másrészt merőben szokatlan, hiszen általában kétszámjegyű többlet szokott lenni – de az a jelentés még lényegesen magasabb olajárakkal számolt, mint ahol most állnak a jegyzések.

A szaúdi ház nem engedheti meg, hogy a devizatartalékok a nulla felé csússzanak, mivel már jóval ez előtt megindulna a tőke menekülése, ami – különösen a mostani olajárak mellett – gyorsan fizetési válságot okozna.

A tartalék méretéből és a költekezés üteméből az elemzők úgy látják, hogy biztosan csak 1-2 évet tud kibírni pénzügyileg az ebben az értelemben sokáig megrendíthetetlennek látott ország. Ha ezt az időt arra használják, hogy teljesen felforgassák az eddigi gazdasági rendet, ami egyébként az iszonyatosan elnyomó szaúdi uralkodóház legitimációját biztosítja, akkor lehet esély az államcsőd elkerülésére, különben nem igazán.

Például nem lenne rossz ötlet csökkenteni az üzemanyag-támogatásokat (ez már megkezdődött), a teljesen értelmetlen mezőgazdasági támogatásokat, bevezetni az áfát (ami most egyáltalán nincs), és egyáltalán, néhány gazdasági szektort kivenni az állam kezéből. Az IMF-nek rengeteg ötlete van. A szaúdi állások felét külföldi bevándorlók töltik be, a helyieknek alanyi jogon járnak a kiemelkedően jó állami bérek – ami miatt a szaúdi munkavállalók termelékenysége hihetetlenül alacsony. Mindenesetre ha a gulyáskommunizmusnál is sokkal állami-jólétibb szaúdi rendszer reformja tényleg megkezdődik, akkor elég nagy lesz az ellenszél. Az biztos, hogy a következő években gyorsan csökkenni fog az egy főre jutó GDP:

Több dolog is arra utal, hogy a szaúdiak inkább azt szeretnék, hogy ők birtokolják az egész olajpiacot. Mivel ők termelik a kőolajat a legolcsóbban – azaz kitermelés költsége a sivatagban a legalacsonyabb –, ezért az összes vetélytársukat ki tudják szorítani, legyen szó amerikai palaolajról, mélytengeri olajról, orosz- vagy akár iráni olajról. A túltermelési stratégia lényegében arról szól, hogy mindenki mást kicsináljanak, és minél nagyobbra növeljék a piaci részesedésüket.

Erre utal, hogy a Saudi Aramco olajipari veterán elnöke a napokban nagy nyugodtsággal beszélt arról Davosban, hogy úgysem lesz már sokáig 30 dollár alatt az olajár, de ha ott lesz, Szaúd-Arábia akkor sem roppan bele. A túltermelési-kiszorítási stratégia felől nézve már az sem baj, ha a szaúdiak olcsóbban adnak túl az olajkincsükön és gyorsabban merítik ki azt – a lényeg csak annyi, hogy még azelőtt kitermeljenek és eladjanak belőle minél többet, mielőtt a világ maga mögött hagyná a kőolajat és általában az energetika a fosszilis energiahordozókat. 

De a szaúdi család más okokból is retteg, joggal. Eleve, az egész régió felfordult 2011-ben, annyira elégedetlenek voltak a közel-keletiek az őket uraló diktátorokkal-monarchákkal. A szaúdiak ugyan mindent megtettek, hogy az otthoni mellett a külföldi lázongásokat is leverjék – csak részben erőszakkal: otthon indítottak egy 130 milliárd dolláros jóléti programot a kedélyek megnyugtatására –, mostanra mégis teljesen megváltozott nemzetközi helyzetben találták magukat. Ráadásul fő régiós riválisuk, Irán is lepaktált az ő fő szövetségesükkel, az Egyesült Államokkal, ami a szaúdiak nézőpontjából különösen félelmetes lehet.

Az ország alapításakor 3 milliós szaúdi lakosság mindeközben néhány év múlva 35 millióra emelkedik, és nagyon nagy a fiatalok aránya, akiknek nics semmilyen politikai érdekképviseletük.

Azt mindenesetre nagyon nehéz megjósolni, hogy mi lesz, ha egy nagyon elnyomó rezsimet a pénzügyi nehézségek arra kényszerítenek, hogy elkezdje apránként elvenni a legitimációjának alapját adó jóléti juttatásokat. Érthető, hogy inkább nem is próbálkoznának meg vele, inkább csak bíznak a jövőben, ne kelljen változtatni a mostani olajfüggő gazdasági modellen.