Megfulladnak az olajukban az olajtermelők

Pénteken volt az OPEC szokásos éves találkozója Bécsben, amit a szokásosnál is nagyobb felhajtás övezett. Az OPEC a kőolajexportőr országok kartellje, ők azok a javarészt közel-keleti és afrikai országok (továbbá Venezuela, és idén a szervezetbe újra belépő Indonézia), akik amikor összeülnek, szokás szerint rettegni szoktak a fejlett országok autóvezetői, mivel általában azon mesterkedtek, hogy a termelésük összehangolt korlátozásával magasan tartsák az olajárakat.

Csakhogy most nem ez van. A kartell gyakorlatilag szétesett, ami meglátszik a kőolaj árának grafikonján is:


A kőolaj ára másfél éve gyakorlatilag összezuhant, kevesebb, mint a felére esett. Ebben van némi szerepe a világgazdaság kiábrándítóan lassú növekedésének, azaz a visszafogott keresletnek is, de az uralkodó vélemény szerint inkább kínálati a probléma: túl sok olaj ömlött a piacra.

Az OPEC tagjai látványosan tesznek az általuk vállalt termelési kvótákra. Idén eddig napi 1,8 millió hordóval több olajat termeltek, mint amit vállaltak egymás felé:

(A fenti ábrán a sárga egyenes vonal lenne az OPEC által vállalt napi 30 millió hordós kvóta, a kék vonal pedig a valós termelés – ez egyébként a világ kőolajtermelésének nagyjából harmada.)

A mostani találkozón úgy állapodtak meg, hogy napi 30-ról 31,5 millió hordóra emelik a termelési plafont – ezzel csak a mostani (Indonézia nélküli) realitáshoz igazították a termelést. Az ár emeléséhez az kellett volna, hogy a termelés visszafogásában állapodjanak meg. Az olaj a hírre 40 dollár alá esett, a rubel pedig több hónapos mélypontra zuhant a dollárral szemben.

Ami az ügyet különösen érdekessé teszi, az az, hogy ez az egész nem csak elvont piaci fejlemények, hanem egy konkrét ember döntése miatt van. Őróla van szó:

AFP PHOTO / FAYEZ NURELDINE

Ő Mohammed bin Szalman, akit valamiért nagyon szeret az új szaúdi király, és ezért mindenféle formaságokat félresöpörve kinevezett helyettes koronaherceggé, és mellesleg a hadsereg, a gazdaság valamint a kőolajtermelés főnökévé. Igazi reneszánsz ember a király kedvence: ő a hadügyminiszter, a gazdasági tanács vezetője és egyben az állami olajmonopólium, a Saudi Aramco vezérigazgatója. A szaúdi királyi palota intrikáinak ismerői szerint a harmincéves Mohammed herceg ötlete volt az

árháború: azaz hogy a termelés felpörgetésével, és így az ár bedöntésével megpróbálják csődbe vinni azokat az országokat, ahol náluk drágábban termelnek olajat.

Szaúd-Arábia azért teheti meg, hogy gyakorlatilag egymaga határozza meg az olajárat, mert a világ kőolajtermelésének önmagában is elég nagy részéért felel, olcsón termelnek, és rengeteg szabad kapacitásuk van. Ezért lettek ők az olaj globális jegybankja: gyorsan tudják a termelés mennyiségét változtatni, és ezzel az egyébként elég rugalmatlan kereslet-kínálati viszonyok közepette szinte csak nekik van döntési szabadságuk.

Forrás: BP. Az ábra azt mutatja, hogy a különböző régiók olajtermelése jellemzően milyen drága. A közel-keleti termelők jelentős részénél harminc dolláros hordónkénti kőolajár mellett is nyereséges marad a kitermelés, a mélytengeri termelés viszont már 60 dollár környékén válik csak nyerővé. Vannak olyan projektek is, amik csak 100 dolláros árfolyam környékén térülnek meg.

Ez nekünk, olajimportőr országoknak nagyon jó: kevesebbet kell költeni benzinre, sőt, azt a pénzt el lehet költeni másra, ami szépen élénkítette a fejlett gazdaságokat az utóbbi másfél évben.

Az olajtermelők között persze sokan joggal nagyon mérgesek a szaúdiakra. Különösen azok az országok, ahol csak drágábban lehet kőolajat termelni, például Irán, Venezuela és az OPEC-ben megfigyelőként résztvevő Oroszország. Ők viszont csapdahelyzetbe kerültek. Ha tartani akarják alacsonyabb olajár mellett a korábbi bevételeiket, akkor nekik is fel kell pörgetniük a termelésüket, ami miatt még olcsóbb lesz az olaj.

Mindenki azt szeretné, ha ő termelhetne sokat, a többiek viszont visszafognák magukat, 

márpedig így nem lehet működtetni egy kartellt.

És hát Szaúd-Arábián belül is egyre nagyobb az ellenkezés. Az alacsony olajárak miatt már ők is nagyon szenvednek, ráadásul belebonyolódtak egy eddig óriási melléfogásnak tűnő katonai beavatkozásba Jemenben, ami napi havi másfél milliárd dollárba kerül. Ezért hatalmas a költségvetési deficit, elérheti a GDP 20 százalékát. Az ország rohamosan adósodik, a CDS-felárak alapján a piacon most már 23 százalékra tartja a piac annak valószínűségét, hogy Szaúd-Arábia a következő tíz évben csődbe fog menni. Olyan dolgokat fontolgatnak, ami korábban elképzelhetetlen volt: bevezethetik az áfát, a földadót, csökkenthetik a lakossági benzintámogatásokat. Nő a belső elégedetlenség is.

Van egy olyan probléma is a szaúdi stratégiával, hogy nem látszik pontosan, hogyan lehetne sikeres. Persze, bezár most egy csomó tengeri olajfúrótorony, és a drágább olajhomok- vagy palaolaj-termelés egy részét is felfüggesztették. Csődbe mehet néhány amerikai olajvállalat, és könnyen lehet, hogy komoly bajba kerül Oroszország és Venezuela, ahol drágább termelni.

De azt semmi nem bizonyítja, hogy amikor szaúdi szempontból normalizálódna a helyzet, azaz megtisztulna a piac és a közel-keletiek visszaszereznék a pozíciójukat a termelésben, akkor bármi megváltozna. Ha újra engednék az olajárat emelkedni – márpedig ez hosszú távon létszükséglete az olajmonarchiáknak –, akkor újra bekapcsolódnának a nem konvencionális termelők. Sőt, az is meglephette a szaúdiakat, hogy mennyire szívós az amerikai palaolaj-termelés: a jelek szerint a technológia gyorsan sokkal hatékonyabb, és így olcsóbb lett, ezért nehezebb az árháborúval térdre kényszeríteni.

AFP PHOTO / LIU Jin / AFP / LIU JIN

Ez az OPEC találkozó mindenesetre nem hozott áttörést. Az viszont már egyáltalán nem biztos, hogy ez nem fog változni a közeljövőben. Ha már tényleg az államcsőd fogja fenyegetni a szaúdi királyságot, akkor nehéz elképzelni, hogy ne hagynának fel az őrült árháborúval.

Az alacsony olajár az OPEC reményei szerint növelni fogja a keresletet az olaj iránt, ez fogja lassanként felfelé rántani az olaj árát – az új kereslet egyébként egyre inkább Kínában és Indiában jön létre. Ami gazdaságilag önmagában nem probléma, környezeti szempontból viszont annál inkább. Az olcsó szénhidrogén miatt kevésbé éri meg megújuló energia fejlesztésébe fektetni, viszont annál gyorsabban kerülnek ki az üvegházhatású gázok a légkörbe.

Az OPEC ellen-szervezete, az IEA szerint egyébként közel ötszázmilliárd dollárt költenek a világ kormányai üzemanyag-, gáz-, fűtőolaj- és egyéb fosszilis támogatásra, ami a környezet szempontjából a legpusztítóbb dolog, amit tehetnek – igaz, ez nagyjából az ötödével csökkent 2009 óta. Most sokak – például az OECD – szerint eljött az ideje annak, hogy a kőolajfogyasztó országok megemeljék az üzemanyagok adóját, mert erre most szinte észrevétlenül lenne lehetőség, viszont elfelé terelné a fogyasztókat 

Az sem mellékes szempontja az OPEC-en belüli birkózásnak, hogy Szaúd-Arábia, Irán és Oroszország mind fontos szereplői a szíriai polgárháborúnak is, és ott van még Irak is, ami területének harmadán az Iszlám Állam garázdálkodik (ami maga is komoly olajtermelést folytatott idén – igaz, ez a légicsapások után változhat). A szaúdiak például egy valóságos elitalakultra emlékeztető lázadó frakciót, az Iszlám Hadsereget pénzelik Damaszkusz körül, hogy az irániak és az oroszok által támogatott kormányerők orra alá borsot törjenek (és esetleg elvágják Asszadot a szintén Irán által támogatott Hezbollahtól).

Az oroszok viselkedéséből is sokat megmagyaráz, hogy mi történik épp az olajárakkal. Könnyen lehet, hogy ha a putyini rezsim a magasabb olajáraknak köszönhetően többet költhetne otthon népjóléti intézkedésekre, akkor nem lenne szüksége ezekre az otthon népszerű, de az egész régiót destabilizáló imperialista lépésekre sem, mint a szíriai beavatkozás. Viszont az is biztos, hogy a szaúdiak által előidézett olajár-esést nagyon nehezen élné túl Putyin rendszere, ha tartós lesz.

(A borítókép egy olajban fuldokló kínai munkást mutat 2010-ben egy Dalian közelében történt olajszivárgás után, mielőtt kimentették volna. EyePress News)