A múlt hétvégén egy régóta a bakancslistámon porosodó dolgot sikerült végre kihúznom. Eljutottam Londonba, azon belül is pedig sikerült két angol meccset – egyet a Championshipből, egyet pedig a Premier League-ből – élőben megtekinteni. A felejthetetlen három nap összefoglalója érkezik most a tovább után sok pubbal, sok focival, sok képpel, hangulatjelentéssel.

Az utazás szervezése, mely magában foglalta a repülőjáratok és meccsjegyek kiválasztását, megvásárlását és lefoglalását beletelt jó 3 hónapba. Korán kezdtük az ismerősömmel, mert tudtuk, hogy csak így lesz esélyünk élőben eljutni egy Premier League mérkőzésre is. És még ha korán is kezdjük, akkor sem árt, ha olyat választunk, ami nem feltétlenül rangadó, tehát nem vonz sok embert. Ezért is esett októberben a választásunk erre a februári hétvégére, ahol az Arsenal a Leicestert fogadta. Bár akkoriban a Rókák a tabella élmezőnyéhez tartoztak, joggal hihettük, hogy februárra ez nem így lesz, és az Ágyúsok simán a földbe fogják gyalulni a fogalmatlan Ranieri-csapatot. Ez pedig nyilván kevésbé lesz közönségcsalogató, mint egy North London Derby, vagy egy Chelsea-Arsenal. Tévedtünk.

A Leicester nagyon is szárnyalt, és február 12-én, péntek délután abban a tudatban málháztam fel, hogy bizony a Super Sunday legjobban várt meccsére, a listavezető és a tabellán harmadik csapat találkozójára van jegyem! Az úton minden a legnagyobb rendben ment, és este fél 9-kor már az angol fővárosban találtam magam. Apró keresgélés után a Heathrow-n meg is találtam a Connect nevű vasútvonalat, ami az egyik legolcsóbb és egyben egyik leggyorsabb bejutási lehetőség is a városközpontba, egész pontosan Paddington vasútállomásra. Adott lett volna még az Express nevezetű vonat is, duplaannyiért, 10 perccel rövidebb útvonalon – kösznem.

Az első estét ismerőseimmel és egy igazi Guinness társaságában töltöttem, lazítva egyet a hétvége hatalmas izgalmai előtt. Szombat reggel mindenképp egy kiadós angol reggelivel akartunk kezdeni, amely után közvetlenül célba is vettük a Loftus Road-ot, a Queen’s Park Rangers stadionját. Itt játszották ugyanis a Championship fordulójának nyitómeccsét, a kis nyugat-londoni derbit, a QPR-Fulham összecsapást. Ez a meccs csak két héttel az indulás előtt került fel a programjaink listájára, amikor tudatosult bennünk, hogy az Arsenal-Leicester végülis vasárnapra kerül át. Egy Champo meccsre a jegyigénylés sokkal egyszerűbb, mint egy első osztályú találkozóra: nem kell membership kártya, de még csak a klubok honlapján sem kell regisztrálni. Elég ha rákeresel egy külső jegyirodánál, ahol seccperc alatt foglalhatsz tikettet, egészen pályaközeli pozíciókba is, 25-30 fontért. De ha erre is lusta vagy, talán még a helyszínen is árulnak a kezdés előtt.

A buszról leszállva jó tíz-tizenöt perces sétánkba telt, mire eljutottunk a stadionhoz: utunkat apró boltok, parkok, de legfőképp tipikus angol sor- és családi házak szegélyezték. Aki itt nő fel, előre determinálva van, hogy a QPR-nak fog szurkolni. A Loftus Road csendesen bújt meg a házak mellett, semmivel sem magasodva föléjük. Egyedül a bekapcsolt reflektorok fénye – a tévéközvetítés miatt – jelezte, hogy itt ma délután valami készül. No meg a 20-50 fős, csoportokba verődött kék-fehér emberkék, akik a metróból feljövet azonnal rá is kezdtek a „C’mon you R’s!” skandálására. A stadion utcájába fordulva meccsfüzet árusító ad-hoc pultocskák várták a drukkereket: a füzetecske darabja 3,50 font – ez valószínűleg egy maximalizált ár, mert másnap az Emirates előtt is ennyiért sikerült szerezni egyet.

A szurkolók énekelve, néha az ellenfelet cikizve, sörözgetve, ajándéktárgyakat vásárolva készültek a derbire, amely kifejezetten presztízs-összecsapás errefelé, atrocitásnak viszont nyoma sem volt. A teljes Fulham-felszerelésbe öltözött emberkék is nyugodtan sétálgattak a hazaiak között és viszont. A beléptetés könnyű és egyszerű: egy rövid motozást követően a forgókapun egyszerűen a jegy vonalkódjával lehet bejutni. Beljebb a büfében gyorsan lehúztunk még egy sört abban a reményben, hogy az majd felmelegít minket a szitáló esőben, erős szélben és gyenge 3 fokban. Sietnünk kellett, mert jó 30 perc múlva már kick-off, alkoholt a lelátóra azonban nem lehet felvinni – erre szigorúan odafigyelnek a stewardok.

A találkozóról magáról sokat nem írnék, akit érdekel, itt lejjebb megnézhet róla egy jó minőségű összefoglalót. A hangulat viszont mindenképp megérdemel egy bekezdést: a 11 ezer ember folyamatos énekléssel és buzdítással töltötte a 90 percet, még akkor is, amikor nem a legmagasabb színvonalon ment a játék. A szellemesebb rigmusok közé tartozott, amikor a vendégek a harmadik találat után rázendítettek, hogy „It’s happened again, Queen’s Park Rangers, it’s happened again!” – ezzel is arra célozva, hogy az őszi 4-0 után, ezúttal is borsot törtek a rivális orra alá.

A meccs legviccesebb jelenetsorára a 90. percig kellett várni: a hazai szurkolók közül egy 15 éves forma fiúcska elég rosszul viselte a vereséget és ezért válogatott szidalmak és mutogatások között célozta meg a Fulham-tábort. Igen, egyedül, az ezer embert. Merész. Nem is vették komolyan a vendégek, de amikor már vagy két perce sem hagyta abba, elkezdték cukkolni: „He’s coming for you, he’s coming for you! Adam Johnson! He’s coming for you!” Erre még jobban bepörgött főhősünk, olyannyira, hogy három biztonságinak kellett mellettünk kivezetnie.

A meccs után város-, de inkább pubnézés következett. Körbejártuk a Soho-t, benéztünk vagy 3-4 kocsmába, és mindenhol ittunk egyet az élményekre. Az este is itt ért minket, egészen éjfél utánig nem is sikerült hazaérnünk. Akkor is csak azért indultunk el, mert tudtuk: másnap nagy nap van, és még csak véletlenül sem akarjuk elszúrni azzal, hogy későn vagy egyáltalán nem érünk oda…

8-kor már csörgött is a vekker, és egy gyors Valentin-napi reggeli után már fel is pattantunk a Marble Arch-nál a metróra, hogy eljussunk Holbornig, majd egy átszállás után a Holloway Roadig. Bár az Emirates-nek van saját megállója Arsenal néven, úgy gondoltuk, az a meccs előtt egy órával már elég zsúfolt lenne. Nem számoltunk rosszul, a Holloway Roadon nem volt nagy tömeg és gyorsan a felszínre is jutottunk, ahonnan 5 perc laza sétával már a stadion előtt is találtuk magunkat. Mondani sem kell, hatalmas építmény. A Loftus Roaddal szemben ez teljesen uralja a környéket és messziről is kiszúrható akkor is, ha az ember nem látná az ezer és egy táblát az utca mentén: „Arsenal FC”, „Emirates Stadium”.

Gyorsan szereztem magamnak egy meccsfüzetet – a már említett 3 font 50-ért – és meglepődve tapasztaltam, hogy a QPR 10-15 oldalasával szemben itt egy konkrét újságot kapok, 80 oldalon! Nem tévedés. Nyolcvan oldalon keresztül vezetik fel a legprofesszionálisabb stílusban a csapat újságírói és marketingesei a meccset, külön statisztikai részleggel, taktikai analízissel, az ellenfél bemutatásával, képgalériával az előző meccsről – és egy ajándék Koscielny nagyposzterrel. Hihetetlen fogadtatás.

Felocsúdni sem volt időm, mert a gyors beléptetés után (egy órával a meccs előtt még a kapuknál sem tolongtak nagyon), sietve megkerestem a helyemet. A felső karéjban ültem, majdnem középen, így tökéletesen rálátva a pályára. Az egyetlen negatív meglepetés, ami ért, hogy a stadion oldalról nem teljesen fedett. Ezt úgy értsd, hogy a tető és a lelátó között van egy 10-15 méteres rész a négy sarokban, ahol nincs fal, vagy tető. Ez alapesetben nem okozna semmilyen gondot, de vasárnap délután olyan erős szél fújt a városban, hogy a 90 perc egy műanyagszéken ülve nem a legkellemesebb elfoglaltság lett volna, ha odalent nem egy PL-rangadó zajlik. Szerencsére az zajlott, úgyhogy ezzel a kihívással könnyedén megbirkóztam – ettől függetlenül nem teljesen nyilvánvaló annak a nyitott résznek a funkciója. Ha valaki jobban informált, esetleg a kommentek között megoszthatná!

A kezdőrúgás előtt – csakúgy, mint a QPR meccs előtt – itt is lejátszották a London Calling című számot, elég rendesen bepörgette a népet. A meccsről magáról ebben az esetben sem írnék, hiszen ezt talán mindenki látta. Vardy tizenegyesből szerzett gólja után előbb Walcott egyenlített, majd Welbeck az utolsó utáni percben talált be – felrobbantva az arénát. A szurkolók egy emberként ugrottak talpra és ünnepelték még több percen át a lefújás után is a győztes ágyúsokat, felejthetetlen élményt adva ezzel nekik a pályán, és mindenkinek a nézőtéren.

Mivel magasan ültem, arról sem szeretnék nyilatkozni, hogy az eset tizenegyes volt-e, vagy hogy Drinkwater pirosat érően vágott-e alá Ramsey-nek. Az viszont a legjobban talán az én helyemről látszott, hogy Kanté mekkora játékos, és milyen fontos láncszeme Ranieri együttesének. Folyamatosan mozgott, amikor nem sprintelve, akkor kocogva közlekedett, mindig a labda közelében maradva. Talán 5-6 jó szerelését is fel tudom idézni, amikor – bár néhányan körülöttem a „Fuck off, cunt!” felkiáltással faultot reklamáltak – a nehéz szitukat is tisztán oldotta meg. Hihetetlen a pali és nagyon remélem, hogy nem csak ez az egy szezon volt benne.

A meccs után egy igazi tipikus városnéző körútra indultunk el, hogy a sok pub és stadion mellett egy kis kultúra is érjen bennünket. Meglátogattuk a királynőt a Buckingham Palotánál, rápillantottunk a Big Benre és a Parlamentre, megnéztük a kínai újév alkalmából tartott rendezvényeket Chinatownban és elsétáltunk a Piccadily Circus-től a Trafalgar Square-ig. Az estét viszont hol máshol zárhattuk volna, mint egy Guinness mellett, egy tipikus angol kocsmában…

Másnap, hétfőn, elváltam ismerőseimtől és munkahelyi elfoglaltságaim intézése után tettem egy hosszú sétát Brentford városrészben. Ez a központtól 45-50 percre eső rész igazi kertvárosi hangulatot árasztott magából: kiskerítéses, téglafalú családi házak, zöld parkok, csicsergő madarak és nagy füves területek váltották egymást. Mint angolfoci-szerelmes persze nem felejtettem el megguglizni, hogy merre található a helyiek csapatának stadionja - ezt sem hagyhattam ki. Meccset nem néztem már, de azt hiszem, a Griffin Park így, ebben a csendes utcácskában volt az igazi. Később betértem a Beehive, azaz Méhkas, nevű sörözőbe egy helyi nedűre: ez annyira kint van a város ama részétől, ahova turisták járnak, hogy engem is minden bent helyet foglaló törzsvendég árgus szemekkel vizslatott. A pint felhörpintése után gyorsan tovább is álltam: nem akartam zavarni a helyiek átlagos hétfő estéjét és érdekfeszítő beszélgetéseiket az időjárásról és politikáról.

Este még átgondoltam a hétvége legnagyobb kalandját, amit a végére tartogattam nektek. Történt ugyanis, hogy érkezésem után, az első Guinness mellett ismerősöm – aki korábban érkezett a városba – elmondta, hogy neki tulajdonképp mégsincs jegye az Arsenal-meccsre. „Hogyan? Az meg hogy lehet?!” – hüledeztem. Felvilágosított, hogy az ismerőse, akitől szerezte volna, visszamondta, ugyanis rájött, hogy ez nagyobb meccs, mint hogy rongyos 30-40 fontokért túladjon rajta: eladta másnak 60-ért…

„Hát, az fasza. És akkor most hogyan tovább?” – kérdeztem. A terv az volt, hogy folyamatosan figyeljük a Twittert és megpróbálunk vadászni egyet az @arsenal_tickets-ről. Találtunk is egy ígéreteset: utazni kellett érte jó egy órát, majd várni rá még egyet, de végül csak megjelent a delikvens srác, és átadta haveromnak a fekete-fehéren kinyomtatott papírt. Vizslattuk vagy 10-15 percig, mire haverom úgy döntött, ennél közelebb nem kerül egy jegyhez, úgyhogy megveszi. Egy gond volt csak vele: nem tudtuk leellenőrizni a meccs kezdetéig, hogy valódi-e.

Még szerencse hát, hogy egy órával a kezdő sípszó előtt az Emirates-nél voltunk, mert amikor betoltuk a 60 fontos szelvényt a szkennerbe, az nem fordult el. A jegy hamis volt – ezt később egy megkérdezett biztonsági is megerősítette. Haverom az idegösszeroppanás szélén ismét a Twitterhez fordult, ahol 30 perccel a meccs előtt egy újabb eladásra váró jegy jelent meg, ezúttal a stadion közelében. Gyorsan összefutottak hát, de ezúttal biztosra kellett menni: barátom az arc lelkére kötötte, hogy elkíséri a kapuig, és amikor bent van, kifizeti neki a jegy árát. Végül így is lett és happy enddel zárult a sztori, vagy még annál is többel: a jegy amögé a kapu mögé szólt a negyedik sorba, ahová az összes gól esett, és ahonnan kb. 10 méterrel arrébb Welbeck a nézők közé ugrott a győztes gól után…

A korai nyugovóra térés után a keddi napot főleg munkával töltöttem, este pedig már a saját ágyamban pihenhettem ki magam, lemaradva a Chelsea-meccsről, ami így az eredmény tudatában talán nem is olyan nagy baj. Hatalmas élményekkel teli hétvége volt ez, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Ha pedig bárkinek bármilyen kérdése van, hogy olcsó jegy, repülő, vagy akármi honnan lett/lehet, a kommentek között megtaláltok.