Nagyon régen nem mutattak be annyira provokatív filmet, mint amilyet most összehozott Nemes Gyula, aki a 2005-ös Egyetleneimet (az előző évtized VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanját) rendezte.

Orbánra még nem lövünk

A rendező második játékfilmje, a Zero az a film, amit a Karlovy Vary-i bemutatása óta amiatt emlegetnek, hogy elszállt terroristákat mutat be, amint egy rakás európai vezető, köztük Angela Merkel, Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor képmását tűzik dinnyékre, amiket aztán szétlőnek, és szétvernek.

(Hasonló jelenet volt a 2014-es, Oscar-díjra jelölt orosz Leviatánban, amiben részeg falusiak gépfegyverrel lőttek célba, majd elővettek bekeretezett képeket, rajtuk orosz vezetőkkel Brezsnyevtől Gorbacsovig, és amikor valaki Putyinra utalva rákérdezett, hogy nincs-e újabb célpont, a férfi csak annyit mondott, hogy „az még korai lenne, arra még nem érett meg az idő”.)

Emiatt a Nemzeti Filmalaptól a fideszes Gulyás Gergelyig többen beleszálltak a készítőkbe, és a filmbe bele is került Andy Vajna kormánybiztos jó reklámként értékelhető kritikája:

„Ez nem film.”

Pedig a Huszas Videók korszakában a nézőt ez már igazán nem sokkolhatja, és nem is ettől fogja a legkényelmetlenebbül érezni magát.

Occupy virágméz

A történet hasonlít Douglas Coupland A-generáció című regényére, ami szintén a méhek kipusztulása utáni világvégét mutatja be. Egy anarchista méhész (az Egyetleneimből ismert Kovács Krisztián) terrortámadást indít a globális kapitalizmus ellen, miután a közeli mobiltornyok miatt kihaltak a méhek. Közben beleszeret egy lányba (Martina Krátká), akinek az apja a rendszer fő szimbólumát jelképező mobiltársaság igazgatója (a 70 évesen is lenyűgözően kinéző Udo Kier). A szerelmespár bosszúból véres forradalomba kezd.

link Forrás

Húskampókra lógatják a menedzsereket, vérebeket eresztenek a gyorséttermi vendégekre, agyonverik a plázázókat, aztán megszüntetik az áramot, a fűtést, a benzint, és visszahozzák a lovat meg a postagalambot. Komoly ellenerők indulnak be, és a konfliktus egy NATO elleni háborúba torkollik. Végül Burkina Fasóban derül ki az igazság: hogy nincs igazság.

Ez ugyan érdekesnek ígérkezik, a film első fele mégis rácáfol a várakozásokra: az erőltetett kezdő Zarathustra-paródiában egy ősember mézet talál, majd némafilmes, börleszkszerű jelenetekben láthatjuk többek között a hisztiző Tóth Orsit és az akkor még a nagy díjak előtt álló, kalimpáló Nemes Jeles Lászlót egyáltalán nem átélhető szkeccsekben, miközben a Macskajajt (vagy ami még rosszabb, az Üvegtigrist) idéző balkáni zene harsog, majd a főszereplők szex közben, méhekkel beborítva kenik szét egymás haján a mézet. (Állítólag amikor Nemes megpróbált rárakni egy méhet a cseh színésznő fülére, az úgy kiborult, hogy elszaladt, és egy traktorral akart hazastoppolni Prágába.)

Ez már leírva is rémisztő, és ez a stílus engem minden jóindulatom ellenére rendesen felhúzott, de valószínűleg nem csak engem, mert a vetítésen eddig a pontig nem is sokan nevettek. Aki viszont már minden reményét elvesztette, de mégis kibírta idáig, annak feltűnhetett, hogy ebből a politikai és formai, totális provokációból valami érdekes sülhet ki.

A vicc, amit nem lehet elmesélni

A film második felében egy sokadik stílusváltás után a rendszerellenes terroristák Vivaldi zenéjére csonkítanak és gyilkolásznak, miközben a felvillanó feliratok már nem is a párbeszédek helyett jelennek meg, mint addig, hanem egyenesen a nézőhöz szólnak. Ha elkapja a ritmust, a néző ekkora már belehergelődik a film hangulatába, és csak sodródik az árral, vidáman nézve a videoklipes káoszt meg kaszabolást.

Aztán a csúcspontnál jön egy olyan csavar, ami váratlanul hatásosan zökkent ki, és amit jobb, ha mindenki magától megtapasztal, mert leírva biztosan nem vicces.

Nehéz lenne azt mondani, hogy a Zero jó film. Egy egyszerű üzenetekkel operáló, de mégis nagyon nehezen befogadható művészfilm, ami legalább annyira szól a filmkészítésről, mint a történetről, amit bemutat.

Andy Vajna nem mondott hülyeséget azzal, hogy ez nem film, de az is igaz, hogy a Zero a Nemzeti Filmalapnak köszönheti, hogy olyan lett, amilyen.

A filmrendezőknél a celluloid akkora hívószó, mint a gasztronómiában a kézművesség, és a Zerónál is bevetettek mindent: 35 mm-es filmre, szélesvászonban készült, de használtak 16 mm-es filmet, Go-Prót, drónt, iPadet és VHS-t is. Mégsem emiatt, hanem a Nagy Csavar kedvéért van most kivételesen értelme, hogy a film elejére Nemes odaírta: „Úgy készítettem ezt a filmet, hogy mozivászonról nézzék. Ha Ön monitoron nézi, sem élvezni, sem érteni nem fogja.” (Meg persze azért is lehetett rá jó oka, mert laptopon nézve könnyebb feladni egy filmet.)

„Nézd meg, mielőtt betiltják!”

– ezzel a szlogennel reklámozzák a Zerót, és ha ez szó szerint nem is történt meg, az benne van a pakliban, hogy a moziban az első héten elvérzik.

Talán nem ez a legjobb példa, de amikor 1987-ben Dániában bemutatták Lars von Trier második játékfilmjét, az azóta kultfilmmé nőtt Epidemicet – egyébként a sok közül az első filmjét, amiben Udo Kier szerepelt –, hatalmasat bukott, csak pár száz nézőt érdekelt, és főleg negatív kritikákat kapott. Pedig Dániában már akkor is annyira érett volt a közönség, hogy pár évvel később a dán közmédia rendelte meg a rendezőtől minden idők egyik legjobb sorozatát, a Birodalmat.

Hogy a mai Magyarországon a nézők hogyan fognak értékelni egy ilyen több szempontból is kellemetlen, de vitathatatlanul energikus rétegfilmet, ami gyakorlatilag egy éveken át felépített, 300 millió forintos poén, majd kiderül. Mindenesetre érdekes, hogy amikor már úgy tűnt, senki sem fogja forgalmazni, végül a Cinema City plázamozijaiban csütörtökön mégis bemutatták a plázázók kiirtását. De ha nagyot bukik a film, amire van esély, akkor a Filmalap aligha ad pénzt még egy nemfilmre.