A kommunista állambiztonság már követendő példa a Fidesznek

Biszku Béla pénteki halála után sok szó volt arról, hogy az egykori belügyminiszter sorsa valójában a befejezetlen rendszerváltás és az állampárti múlttal való szembe nem nézés szimbóluma. Az 1956 utáni egyik megtorlások fő felelőse úgy halt meg, hogy ezért soha nem kellett elszámolnia. Sőt, ha Novák Tamás és Skrabski Fruzsina nem készítik el a Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmet 2010-ben, egészen zavartalanul élhette volna le élete utolsó részét, anélkül, hogy az ország nagy része bármit is tudott volna róla.  

Történt viszont valami nagyjából ugyanekkor, ami ennél is sokkal erősebben mutatta meg, 

hogyan kapcsolódik össze az egykori állampárt rendszere Magyarország jelenével és jövőjével.

Péntek délután tartottak ötpárti egyeztetést a terrorellenes csomagnak nevezett intézkedésekről. Enne részleteiről itt írtunk, most emeljük ki belőle a Terrorelhárítási Információs és Bűnügyi Elemzőközpont (TIBEK) felállítását. Ez a szervezet gyűjtené össze és elemezné a titkosszolgálatok által szerzett adatokat. A szervezet, amiről ezt mondta Tasnádi László rendészeti helyettes államtitkár egy minisztériumi sajtóbeszélgetésen:

"A '70-es években jobb volt a nyomozóhatóságok és a titkosszolgálatok koordinációja, mint napjainkban. Nem azért, mert akkor mind egy minisztérium, a belügy alá tartoztak, most meg három minisztert szolgálnak. Hanem mert akkoriban még létezett egy olyan központi nyilvántartás, amelyhez mindenki hozzáférhetett."

(Az idézetre Széky János cikke hívta fel a figyelmünk.)

Hogy mit jelent Tasnádinak a hetvenes évek? Akkoriban kezdett el dolgozni a belügynél. Aki esetleg nem emlékszik: Tasnádi Lászlóról 2014-es kinevezése után derült ki, hogy III/II-es operatív tiszt volt. A BRFK III/II-es osztálya kémelhárítással foglalkozott. A rendészeti államtitkár a C alosztályon volt, aminek feladata a  belső reakció, a kulturális, ifjúsági és egyházi vonalon ellenséges tevékenységet folytató személyek, diplomaták operatív megfigyelése, és a kiemelt népgazdasági objektumok védelme volt. Később kiderült az is, Tasnádi felügyelte az ügynöki jelentéseket Nagy Imre újratemetésén is. Egykori kollégája, Bálint László elmondása szerint nyíltan kiszolgálták a rendszert. Akkoriban megkérdeztük az egykor antikommunista Fidesz képviselőit erről, de az egybehangzó vélemény az volt, hogy Tasnádi a pártállam idején “csak a munkáját végezte”.

Megkérdeztük magát az államtitkárt is, aki nem látott semmi kivetnivalót.

Illetve Orbán Viktort is.

Óvatos kritikák azért megfogalmazódtak néhány fideszes részéről, hogy azért ez így nem a legszerencsésebb, de a legtöbben viszonylag egyszerűen túlléptek azon, hogy mostantól a kommunista diktatúra egyik működtetője felel Magyarországon a rendészetért.

Mostanra pedig már ott tartunk, hogy ezért nemhogy magyarázkodnia kell a pártnak, vagy neki magának, hanem Tasnádi kiállhat egyenesen azzal, hogy

kifejezetten pozitív példaként hivatkozik az állambiztonság titkosszolgálataira egy új szervezet felállításakor.

Függetlenül attól, hogy önmagában az új szervezet funkciója, a titkosszolgálati adatok rendszerezése és elemzése egyáltalán nem ördögtől való, ez az indoklás egy ilyen hátterű politikustól kifejezetten vészjósló. Ehhez képest mindez nemhogy megütközést nem keltett, de a teljes ellenzék elégedetten, konstruktív hangnemről beszélve jött ki az ötpárti egyeztetésről. 

Ennél világosabban nem lehet megmutatni, hova vezet az, hogy elmaradt a szembenézés az állampárti múlttal a rendszerváltás óta. A probléma természetesen egyáltalán nem a Fidesszel kezdődött, de ha valakiktől, tőlük tényleg jogosan lehetett várni, hogy kezdenek valamit ezzel a kérdéssel. Részletesen dokumentáltuk, ahogy újra, és újra, és újra leszavazzák az LMP javaslatait arról, hogy megismerhetővé váljanak az állambiztonsági dokumentumok. A kilencedik nekifutásnál már kezdett gyanús lenni, hogy talán a Fidesz sem akarja ezt kifejezetten megoldani.

Eközben rendszeres kritika volt a legkülönfélébb oldalakról, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni az emberek valódi problémái helyett. Kövér László egyenesen értelmiségi gumicsontnak is nevezte a kérdést.

Ez persze sohasem volt igaz. Az állambiztonsági dokumentumok megismerése nem történészi érdekesség, és nem is valami morális bunkósbot. A rendszerváltás utáni időszak, és Magyarország jelene szempontjából elsődleges fontosságú lenne annak megismerése, hogyan maradtak fenn a titkosszolgálati hálózatok, milyen hatalmi struktúrák élnek tovább. Ezek nélkül az információk nélkül nem lehet értelmezni egy sor fontos ügyet a kilencvenes évek olajozásától odáig, hogy 2016-ban miért megy orosz propaganda az állami tévében

"A Rákosi-rendszer titkosszolgálatát lényegében egy az egyben átvette a Kádár-rendszer titkosszolgálata, és aztán a rendszerváltás után sokakat a demokrácia is tovább alkalmazott. A módszerek nyilván változtak, az emberek is cserélődtek, de a szervezet lényegében érintetlen maradt. A rendszerváltáskor ugyanaz a Horváth József dolgozta ki a szervezet átalakítását Nemzetbiztonsági Hivatallá, aki korábban a III/III csoportfőnöke volt." Erre Gervai András jutott Titkos Magyarország, Célszemély: a társadalom című, tavaly megjelent könyvében.

De rendben, fogadjuk el, hogy amíg a hétköznapi ügymenet a mostaninál kicsit békésebb volt, mindez valóban indirektebben jelentkezett. Azóta viszont megváltozott a helyzet. Európában nőtt a terrorveszély, Kelet-Európában fokozódott az orosz aktivitás, a magyar kormány pedig politikájának középpontjába állította a félelmet. 

Ilyen körülmények között az egykori kommunista kémelhárító már egészen nyíltan beszélhet arról, hogy egy új állami intézmény mintája a hetvenes évek állambiztonsága. Így pedig egy nagy lépéssel kerültünk közelebb ahhoz, hogy mindez a kifejezés klasszikus értelmében az emberek valódi problémája legyen.