A Sunderland laposra passzírozásával újabb lépést tett a célszalag felé a Leicester, és csak azért nem mondjuk, hogy Ranieri mellkasán már szinte feszül a zsinór, mert a Tottenham is megcsapta a Unitedet hazai pályán. Az Arsenal ellenben kiszállt a további küzdelmekből, és a negyedik hely, valamint a kiesés vonatkozásában is tisztulni látszanak az erőviszonyok. Hajtás után ráhúzzuk a vizes lepedőt Wengerre, megkapja a magáét Bilic valamint Van Gaal, és jönnek mára részben elfeledett összegző rovataink is.

A hét meccse (WHU-Arsenal 3-3)

A beharangozóban azt írtuk, csak annyi a kérdés, jó lesz-e egy pontra idegenben az Arsenal, mert ezt a West Hamet az Upton Parkban szinte képtelenség legyőzni. Ennél szerencsére azért jobb meccset láttunk, egy félidőn keresztül ugyanis saját magát verte Bilic és a West Ham, igaz, a végén már Wengerék örültek jobban az egy pontnak. Amivel viszont egyik csapat sincs kint a vízből: az Arsenal elbukta a bajnoki címet, a West Ham pedig a BL-kvalifikációtól került távol.

A meccs képét Slaven Bilic határozta meg azzal, hogy háromvédős felállást rajzolt a mágnestáblára. A Tomkins-Reid-Ogbonna tandem ugyan első blikkre nem tűnik rossz eresztésnek, de amikor az ellenfél egyetlen - ráadásul nem is klasszikus - középcsatárral áll fel, akkor teljesen okafogyott ennyi középhátvédet egymás hátára csomagolni. Főleg, hogy a West Ham nagy erénye nem is ez, hanem a rogyásig pakolt középpálya, ahol baromi erős fizikai jelenléttel passzírozza ki a szuszt is az ellenfeleiből.

Erre főleg a közmondásosan mimóza Arsenal ellen lehetett volna építeni: Özilről mindenki tudja, hogy utálja, ha a fülébe lihegnek, de a Sanchez-Welbeck kettős ellen is az a legjobb orvosság, ha már a kényszerítő ötletének megfoganása előtt faultolod valamelyiket. Erre viszont esélye sem volt a West Hamnek, azzal ugyanis, hogy Bilic plusz egy embert tett a védelembe, a középpályát gyengítette meg, így az Arsenal emberelőnyben (Coquelin, Elneny, Özil vs. Kouyaté, Noble) támadhatott a pálya közepén.

Mivel Antoniót és Creswellt lekötötte a folyamatosan előrefelé poroszkáló Monreal-Bellerín páros, a West Ham a széleken is sebezhetővé vált, Iwobi például darabokra szedte a vele szemben játszó Tomkinst, de Ogbonna sem igazán tudott találkozni Sanchezzel. Az Arsenal gyakorlatilag ellenállás nélkül jutott el a hazai kapu elé, és amikor a második gólt is megrúgta a csapat, azt hihettük, Bilic végzetesen tökön szúrta saját magát.

Ha marad a 0-1, akkor a horvát talán csak a félidőben nyúl bele a meccsbe, de így kénytelen volt azonnal feljebb tolni a védelmét. Ennek következtében a West Ham elkezdett sokkal magasabban labdákat szerezni, így pedig mindjárt nem is volt annyira feltűnő, hogy a csapatnak nincsen középpályája. Wenger ráadásul mintha nem akarta volna észrevenni a változást, se Bellerínt, se Monrealt nem húzta vissza, így a gyors labdakihozatalok után a West Ham gond nélkül alakíthatott ki emberfölényes szituációkat a vonalak mellett.

Ahogy egyre több beadás érkezett Ospina kapuja elé, úgy tűnt egyre bizonytalanabbnak az Arsenal, amiben részben Wenger is ludas, mert Cech és Mertesacker helyett az ebben a műfajban kevésbé hasznos Ospina-Gabriel kettősnek szavazott bizalmat. Ettől függetlenül nem kis bravúr volt néhány percen belül két gólt is összehozni, de Carroll duplája bőven nem a semmiből jött.

Bilic a félidőben aztán végleg belátta saját tévedését: a botrányosan gyenge Tomkins helyett Emenikét küldte a pályára, és 4-2-3-1-re állította át csapatát. A térfélcserét követő első percekben a West Ham átvette a meccs irányítását, dominálta a középpályát, és egyáltalán nem hatott meglepetésként, hogy alig pár perc alatt összeroppantotta a támolygó Arsenalt. A meccsnek ezen a pontján az is benne volt a pakliban, hogy végleg lefekszik Wenger csapata, de sorra maradtak ki a hazai helyzetek.

Giroud becserélésével aztán az Arsenal visszajött a meccsbe: a West Ham innentől fogva kénytelen volt mélyebben védekezni, ráadásul Ramsey pályára küldésével Wenger a labdakihozatalok sebességén is emelt. Amikor Welbeck asszisztja után Koscielny kiegyenlített, már inkább az volt benne a levegőben, hogy a vendégek fordítanak, de aztán beállt Walcott, és a fölény azonnal eltűnt.

Az angol szélső felállt fal ellen ugyanis kb. hasztalan, ráadásul Welbeck játékintelligenciájának a csírája sincs meg benne, és a helyezkedése is sokkal gyengébb. A beállítása után az volt az ember érzése, hogy a támadóharmadban emberhátrányban játszik az Arsenal, nem volt meg a kapocs a csapatrészek között, Iwobihoz is jóval kevesebb labda jutott el mint korábban, Alexis pedig egyedül őrlődött a védők között.

Összességében igazságos iksz született. Bilic kis híján eltaktikázta a meccset, de a félidőben javította hibáját, és kis szerencsével meg is nyerhette volna a meccset. Wenger ehhez képest borzalmasan lassan reagált, az pedig, hogy az igencsak limitált eszközrendszerrel bíró Carroll mesterhármasra volt képes, az egész védelem összeállítását vastagon megkérdőjelezi.

A hét statisztikája

A Leicester nem akar leállni a szó szerint kibrusztolt győzelmekkel, ezúttal a Sunderlandet ütötték magabiztosan a fény stadionjában, újfent kapott gól nélkül. Érdekesség, hogy ha lenne Angliában Zamora-díj, akkor annak most már Kasper Schmeichel lenne az esélyese, a dán kapus ugyanis a hétvégén a tizennegyedik clean sheetjét is bevéshette a vonatkozó rubrikába, amivel természetesen ligaelső a kategóriában. Ennél is hihetetlenebb viszont Younes Kaboul teljesítménye, aki írd és mondd hu-szon-öt (!!!) tisztázást hajtott végre a vasárnap délutáni meccsen - annyit, amennyi még soha, senkinek nem jött össze 90 perc alatt az öt topligában. (Sunderland-Leicester 0-2)

A hét képe

A United londoni vendégjátéka kifejezetten fura meccset hozott, és nem elsősorban azért, mert a manchesteriek 15 év óta először futottak bele egy jól helyezett parasztlengőbe a White Hart Lane-en. Hanem azért, mert a MU úgy kapott ki, hogy az első húsz percben tanárian fojtotta meg a Spurst, működött a centire kiszámított letámadás, Schneiderlin Dembelét és Diert vegzálta, Carrick Allit radírozta le, a Tottenhamnek pedig már a labdakihozatalokkal meggyűlt a baja. Kár, hogy Van Gaal valamiért Matát állította a jobbszélre Lingard helyett, akinek esélye sem volt visszafutni a balbekk Rose-zal, így a vendégek védekezése nagyjából azon állt vagy bukott, hogy a tinédzser ász Fosu-Mensah el tud-e bírni egyszerre vele, és a befelé mozgó Eriksennel is. 68 percig ezzel nem sok gond volt, utána viszont a holland csodagyerek - aki amúgy középpályás - megsérült, a helyére beálló Darmianon pedig tíz perc alatt elment a meccs. Amiben egyébként annak is volt némi szerepe, hogy Van Gaal a félidőben lekapta az egyáltalán nem rossz Rashfordot, és isten tudja milyen célból az erdendően szélső Youngot tette meg középcsatárnak. (Tottenham-Manchester United 3-0)

A forduló embere

Klopp liverpooli eljövetelére eddig nehezen lehetett egyértelműen rásütni a pozitív jelzőt, de az utóbbi hetekben egyre pofásabb képet fest a csapata. A dortmundi bravúr után sem estek össze, félig-meddig tartalékcsapattal is rászámoltak a Stoke-ra, ráadásul a két évvel ezelőtti vb után nagy reményekkel beszákolt Divock Origi is kezdi elhitetni velünk, hogy lehet még belőle focista. Most épp két góllal jelentkezett, és ki tudja, ha az idén 9 meccsen 5 gólos Sturridge, valamint a meccsen pályafutása első PL-asszisztját kiosztó Ojo tartósan tudja hozni a hétvégén látott formáját, akár a liga potens csatárai közé is emelhetik majd a belgát. (Liverpool-Stoke 4-1)

Rest of the league

A City sztárjai a megjósolt sima győzelem helyett nyögve nyeltek otthon a WBA ellen, és szemmel láthatóan nem esett jól nekik a foci a hétközi BL-feladat árnyékában. Kompany ellenben a hírek szerint visszatérhet a PSG ellen - nagy valószínűség szerint tíz percre, hogy aztán megint megadja magát a vádlija -, szóval most nehéz okosnak lenni, mert az is simán benne van a pakliban, hogy az utóbbi sok év legszarabb olajos brigádja lesz az első, amelyik négybe megy az elitsorozatban. (Manchester City-WBA 2-1)

A hétvége nagy sztorija lehetett volna, hogy Hiddink első vereségét szenvedte el a Chelsea padján, de nem lett, mert a londoniak már senkit nem érdekelnek, és azt is kár lenne tagadni, hogy a lángost kiutaló Swansea is régen volt már a liga aktuális szexi csapata (Swansea-Chelsea 1-0). Hasonló érdektelenség övezte az Everton watfordi vendégjátékát is, ahol két FA-kupára gyúró csapat randija ért véget egy földcsuszamlásszerűnek nem mondható döntetlennel (Watford-Everton 1-1).

A Newcastle tovább robog a kiesés felé: ezúttal a Southampton otthonában nem sikerült feltámadniuk, holott végre előkerült a kétcsatáros játék is, amit olyan régen annyira hiányolnak már a szurkolók. A meccs képe alapján viszont úgy tűnik, a taktikánál nagyobb bajok vannak a Tyne partján, a játékosokat mintha egy cseppet sem érdekelné a klub sorsa, és legyünk őszinték, Benítez nem épp az a típusú edző, aki egy ilyen helyzetben különösen nagy segítséget tudna nyújtani. Jó vége ennek a kalandnak már szinte biztosan nem lesz (Southampton-Newcastle 3-1).

A Villa újabb hazai kálváriáját ezúttal nem láttuk, de vannak elképzeléseink, pláne, hogy a Bournemouth ilyen gólokkal sokkolt. A vendégek győzelme egyébként egyszersmind azt is jelenti, hogy elérték a 40 pontot, és megváltották jegyüket egy second season-szindrómára. (Villa-B'mouth 1-2). Nem úgy, mint a Norwich, ahol még még mindig bőszen lehet rágni a körmöket, hála annak, hogy 2016-ban első csapatként sikerült kikapniuk a Crystal Palace-tól (Crystal Palace-Norwich 1-0).

A tabellát oldalt lehet csekkolni, a góllistát pedig itt, eggyel fentebb.