Miért kellett megbasznia az anyját annyi izlandi cigánynak Budapesten?

Balzsamos koraeste volt, ott álltunk öten a Szabadság téri fák alatt: Fülike Imola retiküljéből bámult kifelé - ő ugyanis törpetacskó, ellentétben Mirikével (12) és Borisszal (14) , akik embergyerekek, de mindannyian úgy forgatták a fejüket, mint három bagoly. Két túlméretezett meg egy apró szőrös. A teret ugyanis körülöttünk többezer boldog, izgatott, nagyon büszke és kicsit részeg éneklő ember töltötte meg, zászlókkal, füstgyertyákkal, arc- meg testfestéssel, miközben a hatalmas kivetítőn a magyar fociválogatott olyan elszántsággal küzdött, amilyennek én még sohasem láttam, pedig a kilencvenes évek óta élőben láttam a legtöbb meccsüket. Tényleg olyan volt minden, mint egy álomban.

Egy olyan álomban, ahol néha speciel nem azt skandálják teli tüdőből, hogy Ria, ria, Hungária, vagy Ki a jobb - magyarok, hanem azt, hogy Izlandi cigányok, basszátok az anyátok.

Furcsa érzés volt nagyon. Leginkább azért, mert nem ez az ocsmányság volt a jellemző az egész népünnepélyre. Mégis, az általános büszkeség, boldogság és jó hangulat ellenére a magyar fociünnepnek természetes része volt, hogy amint az orosz bíró befújta ellenünk a tizenegyest, többszáz-többezer torokból ez harsanjon felül. Na meg persze rögtön utána a Ki nem ugrál, büdös román, hej, hej. Ami lefújás után is népszerű sláger maradt.

Vidékről jöttünk, fél hat után értünk a városba, ezért nem volt már időnk hazavinni Fülest, hanem egyből rohantunk a Szabadság térre. Szerettem volna ugyanis, ha a gyerekeim kicsit hasonló élményt élhettek volna át, mint én 2006 nyarán, amikor Imolával kimentünk Rómába megnézni az olasz-francia vb-döntőt. Életem egyik legnagyobb élménye volt 600 ezer boldog olasz között mászkálni, érezni a rengeteg emberból áradó energiát és jókedvet. Eleve irtó érdekes volt ilyen sok ember között úgy mászkálni, hogy a szituáció kicsit sem ijesztő, nyomasztó vagy fenyegető.

Pedig mindkét vb-döntő résztvetevő csapat hidegen hagyott, a franciákért sem lelkesedtem különösebben, az olaszokat pedig akkor még direkte rühelltem, de a tömeg hangulata azonnal magába szippantott.

Látva, hogy micsoda fantasztikus buli volt a városban az osztrák meccs után, ezúttal már készültem arra, hogy ezt ne otthon nézzük, hanem valahol, ahol jó sokat vannak, így döntöttünk végül a Szabadság tér mellett.

Ahol önmagában már azt csodás volt látni és átélni, hogy ennyi magyar képes egyszerre jól érezni magát és megmutatni mindenkinek, hogy milyen vidám és büszke a csapatára. Ez akkor is elvehetetlenül így lett volna, ha végül kikapunk.

De az is kiderült, hogy amikor soktízezer magyar jól érzi magát, abban - egyelőre még - elvehetelenül benne van ez a gusztustalan, értelmetlen és rettentően rossz ízű cigányozás-románozás is.

Én, aki NB1-es meccsekre is járok évtizedek óta, természesen réges-régen megedződtem annyira, hogy az "Izlandi cigányok,  basszátok az anyátok"-szlogent inkább ironikusnak éreztem, hiszen ugye izlandi és cigány. De a gyerekek például egyáltalán nem tudtak olyan tiszta szívvel nevetni rajta.

A tömegből többeknek nem tetszett a dolog, aminek hangot is adtak. A bajszuk alatt dörmögve, nehogy meghallják a skandálók.

Amikor a gyerekek kérdőn rám néztek, nem jutott jobb az eszembe, minthogy - a lényeget némiképp megkerülve, bár a tényekhez ragaszkodva - annyit mondjak, nem mindenki ilyen, de ezek nem normális emberek, hanem fradisták. Ami, mondom, konkrétan igaz is volt, hiszen gyakorlott szurkolótábor mellett álltunk, akik kórusban követelték Böde Danit, majd extázisban törtek ki, amikor tényleg beállt. A fradistázás mégis a válasz megkerülése volt, hiszen nemcsak a fradisták, hanem az újpestesek és a többi tábor is ugyanezt nyomja.

Aztán rájöttem, hogy a feszültséget a régi és az új szurkolás együttélése okozta.

Most ugyanis végre nálunk is megjelent - egycsapásra, kizárólag az osztrák meccs hatására - az a nemcsak a stadionba járókra szorítkozó, önfeledt népi szurkolás, ami bármely más kulturált országban sok évtizede természetes. De mivel ez nálunk még csak pár napos kulturális jelenség, temészetesen még párhuzamosan létezik a régi, jelentős részben undorító, embertelen szurkolási kultúrával. Hogy is várhattam volna, hogy 4 nap alatt megváltozzanak a reflexek? Inkább örülni kell annak, hogy a meccsidő 90 százalékában már fel sem merült az izlandi cigányok nemi élete. Nincs az a közvélemény, ami egycsapásra meg tudna változni, de még két-három nagy világverseny magyarokkal a döntőben, és a tömeg egyszerűen ki fogja tolni a Szabadság térről az idiótákat, ha rákezdenek valami ilyesmire.