Kedd este az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjében az angol futballválogatott története talán legcsúnyább vereségét szenvedte el Izlandtól. Van, aki szerint az 1950-es vereség a világbajnokságon a tök amatőr amerikaiaktól hasonlóan ciki volt, de azzal senki sem vitatkozik, hogy amit egy mindössze 330 000 lakosú ország csapata tett a foci feltalálóival, az egyszerűen megalázó.

Pedig az a helyzet, hogy aki odafigyelt a világ focijára az utóbbi években, annak az angol válogatott mélyrepülése pont ugyanannyira nem volt újdonság, mint az izlandiak szárnyalása. Sőt, tulajdonképpen azért lehetett a magyar csapat továbbjutása az Eb csoportkörének nagy sztorija a kontinensen, mert a velünk döntetlent játszó, a csoportelsőségről csak a rosszabb gólkülönbség miatt lemaradó izlandiak teljesítményére tulajdonképpen számítani lehetett.

Mert amióta Izlandon elkezdték komolyan venni a focit, fejlődésük töretlen és megállíthatatlan.

Azt nyilván nem kell részletezni, hogy az Atlanti-óceán északi részén, a Sarkkörön fekvő szigeten nem ideálisak a körülmények a labdarúgáshoz. Azt az adatot azonban érdemes felidézni, hogy amikor az Aranycsapat végigverte a világot, Izlandon még nem volt rendes füves focipálya.

Az izlandiak azonban nem olyan emberek, akiket a természet által emelt akadályok meg tudnának állítani. Eleve nem laknának ott, ha olyan apróságokon fennakadnának, mint a nyáron is vízsintesen szakadó eső, a téli sötétség és a fortyogó vulkánok. Nem véletlenül teljesítenek erejükön felül mindenben, amihez hozzányúlnak, akár popzenéről, akár erősember-versenyekről van szó.

Azon viszont nekik is el kellett gondolkozniuk, hogy pontosan hogy emelkedjenek fel a nemzetközi futballelitbe. 1967-ben még 14:2-re kaptak ki Dániától, két évtizeddel később viszont már elkezdtek feltűnni az első izlandi focisták a komolyabb európai futballkluboknál. Ezek még inkább egyéni teljesítmények voltak, mint közösségi erőfeszítés eredményei,

de hogy ezzel is mennyit fejlődött az izlandi foci, azt éppen mi, magyarok tapasztalhattuk meg az elsők közt.

Az 1994-es világbajnokság selejtezőkörében Budapesten és Reykjavikban is kikaptunk, aztán a 96-os Eb-selejtezőkön még egyszer. Az volt a legendás meccs, aminek kapcsán Mészöly Kálmán szövetségi kapitány lebálnavadászozta az ellenfelet, a kispadról ömlő trágárság pedig azóta is Youtube-kedvenc.

link Forrás

A nyolcvanas években elsőként külföldi tapasztalatot szerző izlandi focisták nagyjából ezután az 1996-os selejtezősorozat után kezdtek el azon gondolkodni, hogy is lehetne még feljebb lendíteni a szigetország fociját. Nyilvánvaló volt, hogy először is a labdarúgás fizikai feltételeit kell megteremteni az országban, mert az nem lehet, hogy csak a néhány relatíve meleg és világos nyári hónapban tudjanak edzeni.

A megoldás az úgynevezett „futballház” lett, ami inkább hatalmas hangár, benne több műfüves pályával és minden egyébbel, amire csak az évi 365 napon át tartott edzésekhez és mérkőzésekhez szükség lehet. A 2000-es évek elején az izlandi gazdaság vágtatott, és a 2008-as, az országot is keményen sújtó gazdasági válság előtt a sziget távoli pontjain is épültek ilyen futballházak. Ma 11 van belőlük.

Az izlandi sikerekre még egy kicsit várni kellett, de ez a futballprogram irányítóit sem lepte meg. Direkt nem az élsportra koncentráltak, hanem alulról kezdtek építkezni, és a kölyökcsapatok beéréséhez idő kellett. Izlandon, mintha csak a Barcelona legendás utánpótlásképzését utánozták volna, már az egészen kis gyerekekkel is képzett edzők kezdtek el foglalkozni, és ez a stratégia meg is hozta gyümölcsét.

Az izlandi foci vulkánszerű robbanásához érdemes megnézni, hol tartottak 2012-ben, mielőtt beért volna a futballházakban nevelt generáció. Az Eb-selejtezőcsoportjukban mindössze 4 pontot szereztek, és a 131. helyre süllyedtek a FIFA világranglistáján. Azóta is töretlenül száguldanak felfelé.

2014-ben még meglepetésnek számított, hogy Izland hajszál híján kijutott a világbajnokságra. A csoportjukban másodikok lettek, aztán a pótselejtezőn Rejkyavikban 0:0-t játszottak a horvátokkal és csak a visszavágón kaptak ki 2:0-ra. Hamar kiderült, hogy ez még mindig nem a maximum, amit egy 330 ezres futballnemzetből ki lehet hozni.

Az idei Eb selejtezőkörében Izland nagyon nehéz csoportba került, de így is simán kijutottak. Hollandiát oda-vissza megverték, Reykjavikban pedig a törököket és a cseheket is, és ez elég is volt a második helyhez. A torna kezdete előtt már a világranglista 34. helyén álltak (utána még sokkal feljebb lesznek), és Franciaországban végre tényleg mindenkinek megmutatták, hogy is tettek csodát.

Aminek az a lényege, hogy nincs semmiféle csoda.

Arról van szó csupán, hogy ha egy 330 000 lakosú országban van 20 000 igazolt játékos, és jól csinálják a dolgokat, akkor ebben a mai fociban, ahol a válogatottak szerepe egyre csökken a nagy klubokéhoz képest, nemcsak keresnivalójuk van, hanem mindenkinek félnie kell tőlük.

Négy, veretlenül lehozott meccs után az izlandiakat senki nem hasonlítaná az 1970-es brazil válogatotthoz. Nem a finom cselek és a kreatív passzjáték mesterei ők, de hát ha egy nemzeti válogatottat 165 000 férfiből kell összerakni, kisebb is a valószínűsége, hogy ösztönös zsenik is legyenek közöttük, mint a sokmilliós Rio de Janeiróban. Viszont az a helyzet, hogy ez a 2016-os izlandi válogatott a mai brazil csapat ellen ugyanolyan eredményre lehetne képes, mint az angolok ellen.

Ahogy a néhány hónapja elhunyt holland futballzseni-filozófus, Johann Cruyff mondta, „futballozni nagyon egyszerű, de egyszerű futballt játszani a legnehezebb”. Az izlandiak mégis megoldották ezt a feladatot, még ha az általuk játszott „egyszerű futball” nem is feltétlenül az, amire Cruyff gondolt.

De minek is bonyolítaná túl ezt a játékot az ember, ha előbb Ausztria, majd Anglia is megeszi ugyanazt az egyszerű trükköt, a fejjel megcsúsztatott hosszú bedobást?

Izland nem labdatartásban szeretne ellenfelei fölé kerekedni, csak több gólt szerezni. A portugálok ellen még úgy tűnt, hogy az izlandi védők azért vágják ki a labdát még egyáltalán nem szorongatott helyzetből, mert fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele, ellenünk viszont már látszott, hogy azért, mert ez a csapat érdekeit legjobban segítő megoldás.

Most a magyar válogatott is szépen bizonyította, hogy egy nem világszínvonalú játékosokból összerakott, masszív csapattal komoly eredményt lehet elérni még egy nagy nemzetközi tornán is, az izlandiak a maguk praktikus és pragmatikus skandináv módján ezt fejlesztették még tovább. Ráadásul ők arra is figyeltek, hogy a játékosok mellett az edzői kart is fejlesszék, Ma még Heimir Hallgrímsson és a svéd Lars Lagerback közösen ülnek a válogatott kispadján, de az Eb után Lagerback megy, és csak a mai napig fogorvosként is praktizáló Hallgrímmson lesz a szövetségi kapitány.

Hogy amit Izland most elért, az se nem szerencse, se nem csoda, az is bizonyítja, hogy ilyet már egyszer csináltak.

Az a 165 ezer férfi ugyanis nem csak egy egy jó fociválogatottra elég, hanem egy még jobb kézilabda-válogatottra is, amely 2008-ban olimpiai döntőt játszott, 2012-ben pedig csak kétszeres hosszabbítás után estek ki a magyarok ellen. Az eleve csarnokban játszott kézilabda nem volt kitéve az izlandi időjárás viszontagságainak, így azt a csapatot már évtizedek óta tudják építeni. Jelenleg a Veszprém-megyényi lakosú ország ott tart, hogy két csapatsportban is rettegett nemzeti válogatottat tud kiállítani.

A házigazda franciák elleni negyeddöntőnek nyilván nem Izland az esélyese, különösen azért, mert szemben ezzel az angol válogatottal, Griezmann, Payet és Deschamps csapata jó. Az viszont biztosnak tűnik, hogy szemben sok hirtelen kiugró csapattal, mint a bolgárok 1994-ben vagy a görögök tíz évvel később, az izlandi válogatott a 2016-os Eb után is tartani fogja ezt a szintet.

Bernd Storck csapata szép sikert ért el, és sikeresen mosta le az évtizedek alatt felgyülemlett gyalázatot a magyar futballról. A továbblépés útja-módja még kérdéses, de hogy Izlandtól sokat tanulhatnánk, az egészen biztos. Mint ahogy az is, hogy nagyon oda kell figyelnünk a hasonló kultórájú és mentalitású feröer-szigeteki válogatottra is, akikkel egy csoportban vagyunk a 2018-as világbajnokság selejtezőkörében. Az alig 50 000 lakosú miniállam csapata ellen már az Eb-selejtezőkörben is nagyon megszenvedtünk: idegenben egyetlen gólocskával nyertünk, itthon pedig vért kellett izzadnunk, hogy korai góljukra kettővel tudjunk válaszolni.