Sok kritika hangzott el a napokban a Magyar Úszószövetség ellen a fellázadt sportolók részéről. Ennek egy része általános bírálat, visszatérő, hogy a sportolók nem érzik úgy, hogy a szövetség értük dolgozna és kegyként osztogatja azokat a támogatásokat, amiket az államtól kap a sportolók felkészítésére és jutalmazására.

A szövetség ahelyett, hogy egyszerűen továbbutalná az Emberi Erőforrások Minisztériumától a sportolók felkészítésére és jutalmazására érkező pénzt, a támogatáshoz hozzácsapott egy olyan feltételt, hogy felhasználhatják a sportolók arcát, képmását és nevét. Amiért piaci körülmények között fizetnek a sportolóknak.

A két ügy összekapcsolása odáig vezetett, hogy Hosszú Katinka januárban széttépte a havi egymillió forintról szóló szerződést, és a rövid pályás világbajnok Bernek Péter sem írta alá azt. Büntetésből Bernek a mai napig nem kapta meg azt a támogatást, amit a riói olimpiára való felkészülésre ítéltek meg neki.

Sós Csaba, az úszószövetség szakmai alelnöke az ATV-nek nyilatkozva teljesen nyíltan bevallotta, hogy a szövetség a sajátjaként kezeli az állam pénzét, amikor eldönti, hogy azt megkapják-e a sportolók vagy sem.

Sós szerint „ha valaki nem kap semmit, akkor sem tudja ezt jogi értelemben követelni. Az olimpiai jutalom is, a Szilágyi Áronnak is, a Szász Emesének is, mindenkinek, nem kötelező. Tehát az, hogy jár neki, az nem így van.”

A szakmai alelnök elmondta, hogy „a Magyar Úszószövetség tavaly év végén úgy döntött, hogy a legjobb sportolóinak a felkészülését támogatandó ad egy halom pénzt. Magyar viszonyok kozött ez rengeteg, amit külön-külön kapnak”.

Ezt ketten nem fogadták el, a szerződést széttépő Hosszú Katinka és az a Bernek Péter, aki a menedzsmentjének odaadta a névhasználati és arculati jogait, hogy abból a piacon pénzt csináljanak. Azt Sós is elismerte, hogy hallott arról, hogy Hosszú és Bernek is arra panaszkodott, hogy a szerződésről nem volt szakmai konzultáció, ez szerinte nyilván most terítékre kerül (vagyis a botrány kellett hozzá).

De Sós felvillantva az állam pénzét használó szövetség hozzáállását, megjegyezte azt is:

„Ha valaki ad pénzt, akkor azért valamit szokott is kérni.” Vagyis bevallotta, hogy összekapcsolták a két dolgot. Az újságírónak arra a kérdésére, hogy ez szerinte helyes volt-e, azt válaszolta:

„Ezen kell most vitatkozni. Látható, hogy több dolgot itt másként élnek meg a versenyzők. Itt világszintről beszélgetünk mind a két oldalról.”

A mindkét világszínvonalú oldalon Sós egyrészt az úszókat, másrészt a szövetséget értette. Ami a gyerekriogató Bol-dog és a kínos plakátügy, vagy az olimpiáról kizárt váltó, esetleg a mostani nevezési bénázás ismeretében, netán a Kiss László-ügy kezelése alapján elég bátor minősítése a piacgazdaságot hírből sem ismerő, viszont a legjobb sportolóival háborúban álló szövetségnek.

Sós szavai után már érthetőbb, miért mondta Bernek menedzsere azt, hogy a

„a sportolóknak kicsit olyan érzésünk van, mintha a szövetség elöljárói a saját zsebükben szednék össze a pénzt, és adnák oda a sportolóknak, ezért személyes sértésnek veszik, ha egy szakmai közösség, mondjuk egy klub szeretné eldönteni, hogy a rá eső támogatást milyen edzőtáborban, hogyan és milyen névsorral szeretné elkölteni. Ebben elég komoly ellenpontokat észlelünk, és én azt gondolom, hogy a szövetségnek egy szervező, működtető, allokáló szervezetnek kellene lennie, nem egy megmondónak, és átnyúlni olyan területekre, amelyekre nem kellene."