Csaták a tüntetés után: a kemény mag elég dühös volt ahhoz, hogy folytassa a műsort

Két része volt a budapesti vasárnap délutánnak: egy felemelő, és egy feszült-furcsa-fejetlen. Az első volt a hivatalos, CEU- és szabadságpárti tüntetés. Több tízezer ember vonult át a Várkert bazártól a Kossuth térre, ahol meghallgattak néhány beszédet, és skandáltak egy kicsit egészen este hétig, amikor a tüntetés szervezői a színpadról bejelentették a demonstráció végét. A jelenlevők többsége ekkor rendezett sorokban távozott, azonban a Parlament épülete előtt így is 

ott maradt egy több ezres kemény mag, akik elég dühösek voltak ahhoz, hogy tovább folytassák a műsort.

A következő másfél órában a tömeg, ahogy a Kossuth téri tömegek rendszeresen szokták, megpróbált bejutni az Országházba. Az erre persze készülő rendőrök már délután fél hatkor elállták az épület főlépcsőjét, amikor pedig a tömeg megindult feléjük, a hátulról érkező erősítés percek alatt a teljes lépcsősort elfoglalta. A fiatal kisrendőrök innentől kezdve összekapaszkodva védték az épületet, miközben a hátuk mögül feletteseik irányították őket, kollégáik pedig pásztázták és filmezték a velük farkasszemet nézőket.

Ez a rendőri jelenlét profi futballhuligánokat is jó eséllyel megállított volna, és itt nem futballhuligánokból állt az ellenfél. A hivatalos tüntetéshez képest már jóval fiatalabb volt az életkor, és a külvárosi, részeg punkoktól a nagyon ideges egyetemistákig mindenki képviseltette magát. A leglelkesebbek pedig azok a még gimnazistának tűnő fiúk voltak, akiknek szinte csillogott a szemük a lelkesedéstől, ahogy fényes nappal csúnya szavakat kiabálhattak a marcona, de mozdulatlan rendőrök képébe.

A minden sikeres tüntetéshez szükséges düh ott volt a téren, a szervezettség viszont nem. 

Valószínűleg a hivatalos tüntetésen részt vevők 99 százaléka sem tudta, hogy ki szervezte azt, de ott még legalább világos volt a cél: kiállás a CEU, és persze az annál sokkal nagyobb ügy, a magyar szabadság és a még megmaradt demokrácia mellett. Itt viszont már nemcsak szervező nem volt, hanem közös cél sem igazán.

Egymást követték a rigmusok, az „Orbán takarodj!”-tól a „Mocskos Fidesz”-en át az „Elvesztette közpénz jellegét”-ig. Az utóbbival valószínűleg meggyűlt a baja a szép számban jelen lévő nemzetközi újságíró-kontingensnek. Sokan gyalázták Putyint, és felcsendült a „Ruszkik haza!”. És persze demokráciát, szabadságot és Európát is sokan követeltek. Előkerült a kilencvenes évek legendás feliratának emléket állító „FASISZTA GECI A KORMÁNY” transzparens is.

A többség csak skandált, de a tömeg legelején, közvetlenül a rendőrsorfal előtt volt egy elég vegyes társaság, akik nemcsak kiabálták, hogy „menjünk be”, hanem meg is próbálkoztak a dologgal. A másfél óra alatt volt négy-öt melegebb helyzet, amikor az első sorok nekifeszültek a rendőröknek, de csak minimálisan behorpasztani tudták a falat, átjutni rajta egy pillanatig sem volt esélyük. Az ellentartó rendőrökön sem idegesség, sem feszültség nem látszott, és bár igyekeztek fenntartani a jéghideg profizmus látszatát, 

az arcukon néha-néha átfutó mosolyból lehetett érezni, hogy pontosan tudták, mekkora erőfölényben vannak.

Fél kilenc után a még mindig jelen lévő több ezer ember is rájött, hogy a Kossuth téren nincs esélyük. Valaki az első sorokban elkezdte azt ordítani, hogy menjenek inkább át az EMMI-hez, és a tömeg meglepően együtt mozdulva el is indult a CEU-ellenes törvényért felelős Emberi Erőforrások Minisztériumának Szalay utcai épülete felé.

Az alig néhány háztömbnyi séta alatt még érezni lehetett a feszültséget a tömegen, és az őket megelőzni igyekvő, a minisztérium köré az utolsó pillanatban láncot fonó rendőrökön is. A Szalay utcai főbejárathoz érve ismét skandálás kezdődött, de fel sem merült az épület ostroma, pedig itt elég gyér volt a rendőri védelem.

Tíz perc lelkes ordibálás után a tömeg újabb célpont után nézett. Valaki - de hogy ki, az megint nem volt világos - bedobta a Lendvay utcai Fidesz-székházat, és a néhány ezer főre fogyatkozott sereg nekiindult az ezúttal már hosszabb sétának. A Körútra kikanyarodva a dühöt inkább eufória váltotta fel, ami sokban hasonlított ahhoz, amit a tavaly nyári magyar-osztrák Eb-meccs után ugyanitt vonuló tömeg érzett. Egyszerűen jó érzés, amikor egy milliós nagyváros egyik legfontosabb útján nem villamosok és autók haladnak lépésben, hanem emberek sétálnak.

A VI. kerület szűk utcáira érve aratták egyetlen győzelmüket a felvonulók. 

Az Oktogonnál ráfordultak az Andrássy útra, onnét a Bajza utcára, majd a Lendvay utcában, a Munkácsy Mihály utca sarkán szembetalálkoztak a teljes harci díszben felvonult rohamrendőrök sorfalával. Ez azonban csak egy vékony kis falacska volt, amit másodpercek alatt sikerült átszakítani és teljesen szétzilálni. Az egész este folyamán csak itt voltak a profi rendfenntartó szerepből kiesett, megszeppent, egymással is ijedten kiabáló rendőrök. Talán nem tudták, mekkora mögöttük az erősítés.

A rohamrendőrök ugyanis a Lendvay utcai Fidesz-székházhoz vezető valamennyi kis utcát lezárták. A tömeg kis győzelmétől egy sarokra, a Rippl-Rónai utcánál ismét felsorakoztak a rohamrendőrök, ezúttal jóval nagyobb számban. Az eleve szűk, az ott parkoló kocsik által még szűkebbé tett Lendvay utca torkolatát több sorban, egymást támogatva, száznál is több rohamrendőr állta el, akik ekkor már sisakjuk plexijét is leengedték.

Valamivel tíz óra előtt itt voltak az este legforróbb percei, amikor a klausztrofób környezetben ismét elég idegessé váló tüntetők nekimentek a rendőrsorfalnak. Az előbbieknél csak az első sorok vállalkoztak a faltörő kos szerepére, ők egymást nyomva próbáltak átjutni a rohamrendőrökön. Nagyjából ugyanannyian voltak a két térfélen, de a jobban felszerelt és erősebb egyenruhások végül meg tudták állítani a tüntetőket.

Egy kerítés tetejéről nézve kifejezetten ijesztő pillanatok voltak ezek. 

A rohamrendőrök között is volt, aki elesett, és beszorult társai és egy autó közé. Ő már elég keservesen ordított, amikor kollégái végül talpra rángatták. Ki tudja, mi történt volna, ha a tömeg nemcsak az utca közepén, hanem a járdákon is nekiindul, ahova már alig jutott rendőr.

A szűk utcai harcokba belefáradók azonban a nyíltabb terep, az Andrássy út, majd a Hősök tere felé vették az irányt. Erről is rohamrendőrök fala védte a Fidesz-székházat, az épület falánál sorakozva. A Lendvay utcát egy keresztbe állított kisbusz védte, de itt már nem volt szükség kemény fellépésre. Fél tizenegykor már legfeljebb ezer ember álldogált a kisbusz előtt. Sokan leültek az úttestre, egy részük az egyik önjelölt szónok felhívására, a többiek talán egyszerűen csak fáradtak voltak.

Senki sem próbálkozott meg az épület megközelítésével, a folyamatos elszivárgások után még mindig akcióra kész néhány száz ember pedig úgy döntött, az Oktogonon fejezi be az éjszakát. Ahhoz még elegen voltak, hogy teljes szélességében elfoglalják az Andrássy utat, és ekkor hangzottak el a legjobb rigmusok is:

Ekkor már inkább bulinak tűnt az egész, mint elkeseredett politikai tüntetésnek. Az Oktogon közepét elfoglaló, az átmenő autó- és villamosforgalmat ücsörgéssel, beszélgetéssel és társasjátékozással feltartóztató kétszáz ember pedig csak ráerősített erre az érzésre. Hajnali egyre pedig ők is megunták a hat órával korábban kezdődő, fokozatosan kifulladó, feszült, furcsa és fejetlen tüntetést.