Az 1956-os forradalom leverése utáni év augusztus 20-án Kádár János több mint százezer ember előtt elmondta a híres kisújszállási beszédét, amivel a szovjeteket behívó főtitkár – a május 1-i Hősök terei beszéde után újra – demonstrálni akarta a hatalmas hazai támogatottságát.

A hallgatóság között, a moszkvai Világifjúsági Találkozóról érkező delegációban több külföldi tudósító is volt, egyikük az akkor 30 éves, kolumbiai újságíró, Gabriel García Márquez. A későbbi Nobel-díjas író akkori, a keleti blokkban (Kelet-Németországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, a Szovjetunióban és Magyarországon) tett útjáról szóló riportjait összegyűjtő, magyarul nemrég megjelent Utazás Kelet-Európában című könyvben erről is írt.

Márquez ekkor munkanélküli volt, barátaiból élt Párizsban, de népzenészként(!) sikerült meghívatnia magát a moszkvai VIT-re, így volt alkalma bejárni Kelet-Európát a már ekkor baloldali írónak, akit a megvalósult szocializmusban főleg csalódás és negatív élmény ért. Hogy a Kádár mögött, a fából ácsolt dísztribünön helyet foglaló kisújszállási delegációba hogyan került be, az sem a riportjából, sem Gerald Martin Egy élet című Márquez-életrajzából nem derül ki.

A budapesti és kisújszállási riportjában többek között elemzi a forradalom utáni helyzetet, Kádár Jánost és a beszédét is, de ez nyelvismeret híján, illetve a helyi viszonyok felületes ismerete miatt nem nagyon sikerül. Sok a pontatlanság, például Kisújszállást is végig Újpestként emlegeti, illetve nagyjából elhiszi, hogy a forradalmat a fasiszta restauráció miatt kellett vérbe fojtani. Viszont ilyen részletesen számolt be a Kádárról szerzett benyomásairól:

„A katonazenekar már játszotta a magyar himnuszt, mikor bevonultak a kormány tagjai – rövid ujjú ingben, fújtatva a hőségtől –, élükön egy 49 éves, enyhén kopaszodó ember haladt, közönséges, krémszínű szövetöltönyt meg szolid, zöld selyemnyakkendőt viselt, s egy jóságos, házias férfi megnyerő benyomását keltette: Kádár János volt. (...) Míg nem találkoztam Kádárral, nem nagyon tudtam, hogy milyen is lehet egy hatalomra kerülő igazi munkás. Egyszerűen döbbenetes ez a természetes szerénység, az, hogy egyáltalán nincs benne semmilyen hivataloskodás, hogy úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dobál az elefántoknak. Amikor rákerült a sor, levetette a zakóját, és odalépett a mikrofonhoz. Közben leesett a jobb mandzsettagombja, tekintetével azt kereste, de méltóságából egy cseppet sem veszített. Aztán könyékig feltűrte az ingujját, ivott egy kis vizet, és közvetlen, jól szerkesztett, rövid beszédet mondott, amelyből nekem az tűnt a legőszintébbnek és egyedül igazán fontosnak, amit az első mondat keserű igazsága mondott ki: »Tudom jól, hogy nagyon kevesen kedvelik a kormányomat.«”

Ezek a megjegyzések sem pontosak, Kádár beszéde ugyanis jó hosszú volt, ráadásul pont arról beszélt, hogy: „Az ellenforradalmi támadásnak olyan hatása is volt, hogy az emberek a nagy bajban megismerték, s ma már jobban tisztelik és becsülik egymást. A légkör is egészen más, nagyobb az egyetértés, másképpen dolgoznak, s ma már nyugodtan mondhatjuk az egyéni­leg dolgozó parasztnak: nézd meg a szövetkezeteket, azok szorgal­masan dolgoznak, s bíznak a jövőben. Mivel a dolgozó nép, a munkásság és a parasztság alapvető tömegei a népi hatalom hívei, a dolgozó tömegek nagy többsége helyeselte a forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulását, helyeselte, hogy segítséget kértünk szövetségesünktől, a Szovjetuniótól, és támogatja a kormány tevékenységét.”

Az 1957-es kisújszállási Nagykun Napokról a Magyar Nemzeti Levéltár megyei levéltára a napokban töltött fel az oldalára 303, eddig be nem mutatott fényképet. Sajnos egyiken sem bukkan fel Márquez, ahogy a rengeteg archív lapot tartalmazó Hungaricanán sem található a kolumbiai íróról fénykép a kisújszállási futballpályán, pedig azt írta, bemutatták Kádárnak, és az MSZMP-főtitkár közelében foglalhatott helyet a páholyban. (A dísztribünről itt és itt is vannak képek, de nem látszik rajtuk Márquez.)

Egyébként egy héttel Márquez elutazása után, 1957. augusztus 30-án megjelentetett egy vele készített interjút a Fővárosi Autóbuszgyár dolgozói lapja, amiben az „ellenforradalommal” kapcsolatban azt mondta, hogy Magyarországon szabadság van, és nincs nyomor.

Pedig a könyvben idézett riportjában mindennek ellenkezőjéről írt. Már az érkezésekor rongyos, szomorú embereket látott a 10 hónappal a forradalom után még nagyon romos fővárosban, amint a pékség helyett a lottózó és a zálogházak előtt állnak sorba. De leírja többek között azt is, hogyan rázta le egy budapesti terepszemle előtt a ráállított, tolmácsnak mondott, ám nyelveket nem igazán beszélő, fegyveres civileket, hogy megnézhesse az igazi Budapestet. Beszámol egy, a nyomor és a kilátástalanság miatt prostitúcióra kényszerülő, 18 éves bölcsészhallgató lánnyal folytatott beszélgetéséről is, illetve arról, hogy „a rendőrség nem tudja féken tartani a megkeseredett, jövőtlen népet”. Márquez a riportja alapján az NDK-nál is nyomasztóbb hangulatot tapasztalt, amikor a városban tömegközlekedett, vagy amikor belépett egy kocsmába, és mindenki elnémult.

Márquez a Nagy Imrét – akit tisztességes, meggyőződéses kommunistának tartott – ócsároló állampárti propagandáról is írt ma is aktuálisnak ható részleteket:

„A Duna-parton, szemközt a németek által felrobbantott Erzsébet híd romjaival, egy állami teherautó dupla hangszórójából egész nap árad a Nagy elleni uszítás. A piros-sárga virágokkal díszített kis tér túloldalán, ott, ahol a Petőfi-szobor áll, eközben egyetemi órákon ülnek a diákok, és gyötri őket a hangszórókból jövő zaj. A Margitsziget békés parkjaiban, ahol egy vonószenekar éjfélig játszotta a mambókat meg guarachákat, folyton szól a hangszórókból a trópusi zene. de azt is meg-megszakítják a Nagy elleni jelszavak. Ez már rögeszméje a kormánynak. Senki nem volt akkora súllyal jelen Budapesten, mint az egykori miniszterelnök, pedig azt sem lehetett tudni, hol tartózkodik.

Egy Rákóczi úti moziban egyik este Buñuel filmjét, az Elhagyatottakat játszották, és előtte betettek egy propagandaképet. Nagy Imre karikatúrája volt: a képen hatalmas pocakja volt, és épp egy jókora kolbászt igyekezett lenyomni a torkán. Alatta a felirat: »A kapitalizmus.« Egy készséges tolmács odasúgta: »Ez már nevetséges túlzás.« Mentegetőzését gyér, halk taps szakította félbe. Aztán amikor a közönség látta, hogy a képes azért sem veszik le, hangos fütyülésbe kezdett. Akkor hirtelen felgyulladt a fény. Senki sem nézett körbe, a füttyöt sűrű csend váltotta fel. Amikor ismét sötét lett, és elkezdődött a vetítés, halk moraj hallatszott.”

Nem csoda, hogy végül 1958-ban politikai gyilkosságnak nevezte Nagy Imre kivégzését – bár Kádárt sosem ítélte el, a legmesszebb azzal ment, hogy azt írta: Kádár „meggondolatlanul cselekedett”, amikor eltávolodott Nagy Imrétől, és „államcsínyt” elkövetve megbuktatta. Mindannak ellenére amit látott, élete végéig rokonszenvezett a szocialista rezsimekkel, főleg Fidel Castro Kubájával.

Amikor Márquez a budapesti látogatásának búcsúestjén a szálloda éttermében elmondta az egyik kommunista vezetőnek, hogy nyers és nyílt riportot szándékozik írni, a zavarba jött férfi eltűnődve azt felelte:

„Súlyos károkat fog okozni nekünk. De talán majd segít, hogy leszálljunk a magas lóról.”

Források: Utazás Kelet-Európában, Magyar Narancs, Nagykun Kalendárium (2007).