Ha eltekintünk attól, hogy a néha kifejezetten félelmetes politikai nézetei milyen nagy politikai súlyt kaptak az amerikai elnöki hatalommal megtámogatva, akkor Donald Trump egészen elképesztően szórakoztató figura. Nem véletlenül autóznak amerikaiak tízezrei gyakran órákat, hogy élőben meghallgassák a fergeteges showmant, aki még azóta is tart rendszeresen kampánygyűléseket, hogy megválasztották elnöknek. 

Pedig a spontán módon, súgógép nélkül előadott beszédeinek, ha szigorúan, írásban olvassuk őket, egyszerűen nincs értelme. Viszont amikor szónokol, gesztikulációja, arcjátéka és hanglejtései segítségével a világon bárkivel megérteti, miről is beszél. Ugyanígy játszik üzeneteivel. Mintha csak azért vegyítené teljesen következetlenül a legnagyobb hőzöngést kiváltó témákat, hogy a közönséget megigézze, senki ne tudja róla levenni a szemét.

Hogyan tanult meg ilyen zseniálisan kommunikálni a tömegekkel ez az ember, aki milliomosnak született New Yorkban, és nagyjából hatvan éves koráig csak pletykalapokban, valóságsókban, mások által írt könyvekben és óvatosan szövegezett, rendelt interjúkban lehetett találkozni vele? Régi tévéinterjúiban feltűnően színtelenül beszélt a mostani egyéniségéhez képest – érdemes meghallgatni mondjuk ezt a nyolcvanas évek elejéről, ahol simán csak egy unalmas ingatlanfejlesztőnek tűnik.

A válasz az, hogy Trump nem kizárólag azzal töltötte az életet, hogy nagyon komoly és nagyon sikeres üzletembernek adja el magát.

Valójában az elejétől kezdve rajta tartotta a szemét a látványos kamubírkózás, a pankráció világán.

Talán maga is hozzájárult a műfaj sikeréhez, amikor 1988-ban az ő akkor még jól menő New Jersey-i Trump Plaza-ja mellett tartották a legnagyobb szabású pankrátor-eseményt, a Wrestlemania-t. Itt csapott össze Hulk Hogan és Macho Man André az Óriással és a Million Dollar Mannel, és ez volt az a pont, amikor pankráció az amerikai társadalom széléről a tömegkultúra fősodrába került.

link Forrás

Trumpot már itt is sokat mutatták a tévében a show részeként, ahogy házigazdaként az első sorban ült feleségével, Ivanával. (Bár ez később inkább kellemetlen lett, hiszen állítólag az ő meghívására érkezett ide egy, a New York-i olasz alvilághoz kötődő figura, és videófelvétel is előkerült arról, hogy beszélgetnek a gálán.)

És itt, a pankrációban született meg Donald Trump, a kulturális jelenség.

A pankráció egy olyan látványosság, aminek egyetlen egy pillanata sem valódi, legfeljebb véletlenül. Ennek ellenére hatalmas érzelmeket tud kiváltani nézőiből. Vagy talán éppen ezért: az a fajta hamis erőszak, amiben tudjuk, hogy igazából senkinek nem lesz bántódása, nagyon megnyugtató, legyen szó Bud Spencer „pofonjairól” vagy egy Steven Seagal / Jean-Claude Van Damme akciófilm „hulláiról”. Ugyanilyen zavarba ejtő érzelmi koktél a pankráció. Megvan több kelléke is egy igazi, a valóságban nagyon kellemetlen verekedésnek. Még extázisban kurjongató ál-sportkommentátorok is vannak, akik talán a legfontosabb szereplők az egyébként elég fordulatos látványfolyam értelmessé formálásában. Lehet finnyáskodni, de a végletekig csavart, kakaskodós történetszálak átérezhetőbbé, az elnagyolt püfölések, hülye jelmezek és testek pedig látványosabbá, de mindenképpen viccesebbé teszik a pankrációt, mint a valódi küzdősportokat.

De valójában soha nem lehet tudni, hogy mi az igazi. Minden nyolcévesnél idősebb ember tudja, hogy a pankráció kamu, de köztük is biztos vannak, akiket meglepetésként ér, hogy a pankrátor arénákban ülő közönség jelentős részben valódi. Hiába tűnik úgy, mintha vezényszóra tartanák magasba hülye üzenetekkel telírt transzparenseiket. Nem csak fizetős tévénézők vannak, hanem valódi rajongók is, akik simán elmennek egy valódi eseményre, drukkolni, hogy a nagyra fújt szőke amerikai jófiú (babyface) ledöntse a Vas Sejket vagy valamelyik másik külföldies ellenséget (heel-t), teljesen függetlenül attól, hogy az egész le van játszva előre. 

A tömeggyártott amerikai pankráció igazán tévén és DVD-n élt mindig is, és ha valakinek kimaradt volna Magyarországon, azt kell róla tudni, hogy a nyolcvanas években a WWF (nem a természetvédelmi szervezet) volt a népszerű, aztán az akkori nagy sztárok, például Hulk Hogan elfáradásával a WCW jött fel új karakterekkel – közük a csúcson lévő Ric Flairrel –, hogy aztán a kilencvenes évek legvégétől a sörivó kopasz Stone Cold Steve Austin vezérletével újra visszavegye a népszerűségi fölényt a WWE-re átnevezett WWF.

Mindenesetre Trump a nyolcvanas évek óta aktívan egyengette a pankráció sikerhez vezető útját. Ráadásul az ő sorsa pont úgy alakult, ahogy üzlettársáé, a WWF tulajdonos-vezérigazgató Vince McMahoné. A nyolcvanas években akármihez nyúlt, az arannyá változott, viszont a kilencvenes ékben mindketten egyszerre több befektetéssel zátonyra futottak, Trump 1991-ben és 1992-ben összesen négy óriáshotel-kaszinójával is csődbe ment. (Ő utólag azt mondja erre, hogy csak kihasználta a csődtörvény adózási előnyeit.) Mély gödörből kellett visszajönnie, ahogy az amerikai foci megújításával (XFL) csúnyán megbukó McMahonnak is.

Az MTV-n futó Celebrity Deathmatch csak megelőlegezte a valóságot, amikor 1999-ben egymásnak eresztették Don King és Donald Trump figuráját.

A valósághoz képest meglepően normális hajú és teljesen normálisan beszélő Trump-gyurmafigura a harc végén beleugrik Don King szájába, szétrobbantva a boxmenedzsert. Ez, mármint King megölése rendszeres poén volt az MTV-s műsorban, még a South Park Kenny-je előtt. (Don King és Don Trump hatalmas haverok egyébként, már megválasztása után, 2016-ban novemberben kisebb botrány is volt, amikor King véletlenül négerezett egyet Trump oldalán.)

Pár évre rá, 2006-ban, amikor már rég újra a csúcson volt a WWE, lement egy paródiameccs egy Trumpot és egy Rosie O'Donnellt alakító színész között (utóbbival Trump akkoriban óriási karaktergyilkoló szóbárbajt vívott a pletykalapokban). A nagyon rossz produkciónak úgy lett vége, hogy Ál-Trump dús parókájával ütötte ki O'Donnellt, miután ráugrott a szorítókötélről. A kommentátorok közben többször utaltak a Trump által többször is ledisznózott nő leszbikusságára.

Szóval csak idő kérdése volt, hogy Trump mikor ébred rá, hogy a publikus perszónája tökéletesen alkalmassá teszi arra, hogy a valóságban is pankráció képregényszerű figurái közé kerüljön.

Donald Trump pankrátorkarrierje 2007-ben ért a csúcsra, de akkor már tényleg ő ment a szorítóba.

Mint a pankráció világában mindent, itt is ravaszul felvezették a show-t. Kitalálták, hogy Vince McMahon, az igazi tulajdonos lesz a főgonosz, Trump pedig a jófiú, és a történetszál a pankrációs produkció üzleti keretét is érinteni fogja.

Először is 2007 januárban, egy kisebb WWE show-n bukkant fel Trump, akkor még távolról. Miközben a rajongókkal szemben kifejezetten lenéző, a hatalomba belefásult karaktert adó McMahon beszélt, Trump megjelent az óriási kivetítőn, és valóságos pénzesőt – köztük több ezer valódi dollár bankjegyet – szórt a rajongókra, McMahon pénzéből, hogy jól megalázza.

link Forrás

Ez volt pankrátor-Trump személyiségének lényege: a zsugori, merev, álságos McMahonnal ellentétben ő minden rajongót ingyen engedett volna be a gálákra, ahol aztán még jobban elkényeztette volna őket, még vissza is adta volna nekik, amit McMahon elvett tőlük. Mint valami népbarát, populista milliárdos.

A történetszál odáig fajult, hogy a 2007-es gigantikus esemény, a Wrestlemania felvezető show-jaként már tényleg – azaz „tényleg” – összecsapott Trump és McMahon a Milliárdosok Csatájában (Battle of the Billionaires). Trumpnak saját bevonuló zenéje is lett, mint a rendes pankrátoroknak. Még egy vállalati tárgyalót is berendeztek a szorítóban egy teátrális szerződés aláírási eseményhez.

link Forrás

A show tetőpontjaként a két milliárdos haja lett a tét, a képviseletükben két pankrátor küzdött meg: McMahon embere a szamoai bulldózer, Umaga, a nagy mellű nőkkel bevonuló Trumpé pedig egy afroamerikai izomember, Bobby Lashley. McMahon grépfrút méretű tökeivel büszkélkedett a siker zálogaként, mire Trump azzal válaszolt, amikor beugrott a ringbe, hogy a

“grépfrútjaid a Trump Tornyaim közelébe sem érnek”.

(Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Trump péniszméretére célzott volna, egy republikánus elnökjelölti vitában 2016-ban jóval direktebben hozta elő ezt a témát.)

Magán a Wrestlemanián aztán Trump embere nyert a nyolcvanezer helyszíni néző előtt, de csak miután kapott egy kis segítséget Stone Cold Steve Austintól. Ő néhány jobbossal kiütötte a bírót, közben maga Trump is leütközte McMahont, aki később megpróbált eloldalogni, de Trump hústornya felkapta, berángatták a ringbe. Trump kegyetlenül, a másik képregény-gonosz jajveszékelésével és ál-zokogásával nem foglalkozva lenyírta a haját géppel pankrátor barátja segítségével. De ez sem volt elég: amikor végeztek a nyírással, egy teljes flakon borotvahabot fújtak McMahon fejére, hogy teljesen simára borotválják a fejét.

link Forrás

Nem sokkal később Stone Cold kőkeményen lerántotta Trumpot. Utólag arról beszélt a pankrátor, hogy ez nem volt kötelező, Trump maga jelentkezett a szerepre.

(Sokkal jobban járt, mint McMahon, akinek 1998-ban a kivégzését is eljátszotta a terepszínű ruhába öltözött Stone Cold, a Csörgőkígyó. További érdekesség: Vince McMahon felesége, a pankrációs produkciókban szintén gyakran szereplő Linda McMahon kkv-ügyi miniszter lett Trump kabinetjében.)

Mindenesetre ez a tíz évvel ezelőtti gála az a pillanat, ahol Trumpon látszik: érti, hogyan kell a kisgyerekké hülyített közönséggel kommunikálni, és ragyog a felé áradó rajongásban, abban, hogy a tömeg a nevét skandálja. Már ha el lehet hinni, amit látunk.

De a folytatásból, azaz Trump politikai karrierjéből arra lehet következtetni, hogy tényleg történt vele valami a pankrációs gála szorítójában. Itt vetette be először azokat az ordítás és normális beszéd közötti hanglejtéseket, amiket azóta is használ politikai gyűlésein, és itt tapasztalhatta, hogy tömegek előtt ez működik, reagálnak rá. Itt alakította ki a népbarát üzeneteit és perszónáját, de még a díszletek is hasonlítottak a későbbi politikai gyűléseire.

Ekkor már tévésztár volt Trump, a kereskedelmi celebsikert egy valóságsó hozta el neki, az Inas (The Apprentice), ahol „magát” alakítja, a fikciós luxus-vállalatvezetőt, aki minden részben kirúg néhány szerencsétlent, aki nem hízeleg neki eléggé („you're fired!”). De a közönség rajongását ott nem érezhette a bőrén annyira, mint a pankráció világában.

Két évvel később, 2009-ben újra fellépett McMahonnal, és itt már azt a karaktert adta, akit az utóbbi két évben megismertünk: a karizmatikus, tőmondatokban beszélő alfa-milliárdost, aki erőpozícióból csinálja a legnagyobb üzleteket. A sztori szerint a tárgyalótermek üzleti géniusza túljár McMahon eszén, és duplaáron adja vissza neki a tőle a „megvásárolt” pankrációbirodalmat.

link Forrás

Néhány évre rá, Barack Obama megválasztása után Trump már teljes erővel belevetette magát a politikába, és gyorsan megtalálta azokat a témákat, amikkel a lehető legnagyobb érzelmi kavarodást váltja ki támogatóiból és ellenzőiből. Először Barack Obama születéskori anyakönyvi kivonatának hitelességét kérdőjelezte meg, aztán a latino bevándorlókat bélyegezte meg erőszaktevőként, végül a hagyományos republikánus párt vezetőiből csinált hülyét, súlytalan, impotens karaktert. Ezek mellett csak kiegészítő elem volt Trump régi, már a nyolcvanas években képviselt meggyőződése, miszerint az USA szövetségesei – a németek, a japánok, az olajmonarchiák – lehúzzák az amerikaiakat. De ez nem igazi politikai ideológia. Az ideológia az elit eljátszott megbüntetése.

Trump pontosan úgy püföli, pofozza, rúgja és ütközi ellenlábasait, mint Hulk Hogan André az Óriást.

Rajongóinak Trump azért fontos, hogy elintézze, megbüntesse az ellenségeit, és ezt mutassák meg a tévében. Ahogyan átgázolt republikánus ellenfelein a kampányban, ahogy kiosztja a nyafogó, politikai korrektség miatt aggályoskodó liberálisokat, sőt, ahogyan Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral az atomháborút kockáztatva alázzák egymást – ezek mind a pankráció világában szépen megkoreografált szerepek és történetszálak, amiket Trump a valóságba ültet. Pont úgy, ahogy kopaszra borotválja a gonosz milliárdost, Vince McMahont.

Trump követői ugyanazt a karaktert látják benne, akit a pankrációs gálákon alakított. Egy ember, aki a milliárdosok aranyborítású magánrepülőgépes világából jön, szóval „valamit biztosan tud”, és ha már ilyen sikeres, miért ne vezethetné el az országot, amit érezhetően béna emberek irányítanak. Ráadásul Trump a mi nyelvünkön is el tudja mondani ezt, nem úgy, mint az elitista bürokraták és politikusok. Néha pénzt szór az égből, néha ingyenessé akarja tenni a bejutást, a gonoszokat pedig látványosan megbünteti.

Az ideológiákban mindig van valami csavar, ami miatt azok, akik távolságtartás nélkül elhiszik ezeket, végül mindig rosszul járnak. Itt például az a csavar, hogy minden a látszatban oldódik fel, és emiatt minden politikai tevékenység tökéletesen elválik a valóságtól. Sokkal fontosabb, hogy hogyan beszél arról Trump, hogy mit akar csinálni, mint az, lesz-e ennek valaha bármilyen eredménye.

Donald Trump például simán aláírta volna azt a republikánus egészségügyi törvényjavaslatot, ami visszavágta volna nyugdíjrendszert is amellett, hogy húszmillió embert kiszorít a biztosítottak közül. Sokszor beszélt a kampányban arról, hogy meg fogja oldani a támogatói körében különösen súlyos heroinválságot, de gyakorlati lépést elnökségének első hét hónapjában nem tett az ügyben. Vagy hiába alapozta kampányát arra, hogy demokrata ellenfele a Goldman Sachs nevű, mitikusan rossz hírű bank ügynöke, végül mégiscsak korábbi Goldman Sachs-osokkal töltötte fel kabinetjét. De ezek unalmas dolgok.

Mi ez ahhoz képest, hogy akármit mond, visítanak miatta a sznob, városi liberálisok?

Nem Trump az első pankrátor az amerikai politikában. Jesse Ventura (született James George Janos, pankrátor neve: The Body) maga sem számított az 1998-as elképesztő sikerére, amikor párton kívüliként megválasztották egy unalmas és viszonylag jómódú középnyugati állam, Minnesota kormányzójának. A választások előtt egyetlen közvélemény-kutatás sem hozott ki húsz százaléknál magasabb népszerűséget a kampánya alatt mindössze százezer dollárt költő Venturának, végül mégis 37 százalékkal nyert komoly demokrata és republikánus riválisai előtt.

Ugyanakkor a pankrátor Ventura egy igazi intellektüel Trumphoz képest. Mármint abban az értelemben, hogy gondolkodik fogalmakban és eszmékben is. Igaz, kormányzóként – bár volt néhány kezdeti sikere – viszonylag gyorsan megbukott Ventura, kihátrált mögüle a minnesotai képviselőház, egyre értelmetlenebb konfliktusokba bonyolódott, népszerűsége mélyrepülésbe kezdett, meg sem próbálta újraválasztatni magát.

A Trumpnak korábban lelkesen kurjongató pankráció-rajongók keménymagja mindenesetre most már átlát a szitán. Amikor Trumpot 2013-ban beiktatták a pankráció hírességeinek csarnokába, a közönség kegyetlenül kifütyülte.

(A cikk kiindulópontjához a Rolling Stone, a National Review, a Vice és a Mother Jones cikkei segítettek.)