Egyetlen egy jó hír érkezett az utóbbi napokban Északnyugat-Mianmarból: úgy tűnik, a mianmari kormánynak nem az a célja, hogy a lehető legtöbb rohingyát megölje. Csak annyit akarnak megölni, hogy az évtizedek óta elnyomott, állampolgárságától is megfosztott muszlim kisebbség életben maradt tagjai ne akarjanak tovább otthonukban élni, és átmeneküljenek a szomszédos Bangladesbe.

Az ENSZ legfrissebb becslései szerint augusztus 25-e óta legalább 313 000 rohingya menekült át Mianmarból Bangladesbe. Akkor kezdődött meg a mianmari hadművelet Rakhine államban, amit azután indítottak, hogy rohingya fegyveresek összehangolt támadásaiban megöltek 12 katonát.

Több százazer rohingya viszont még mindig Mianmarban van, egy részük már úton Banglades felé, a többiek gyakorlatilag csapdába esve Rakhine állam belsejében. Hogy ott pontosan mi történik, azt nem tudni, de hivatalos bangladesi becslések szerint a mianmari hadsereg akciójában eddig 10 000 házat gyújtottak fel és 3000 ember veszthette életét. Mivel a mianmariak semmilyen független megfigyelőt vagy újságírót nem engednek be, ezeket a számokat lehetetlen megerősíteni.

Hétfőn az ENSZ emberi jogi főbiztosa az „etnikai tisztogatás tankönyvi esetének” nevezte a rohingya kisebbséggel szembeni „kegyetlen biztonsági műveleteket”, és Zeid Raad al-Husszein, „felszólította” a mianmari kormányt, hogy azonnal fejezzék be a katonai akciókat. A bangladesi kormány ennél erősebben fogalmazva már vasárnap arról beszélt, hogy Mianmar népirtást követ el a roginyák ellen.

Hogy mi számít etnikai tisztogatásnak és mi népirtásnak nagyrészt szómágia, és nem sokat segít a menekülő rohingyákon. Azon a 3000 feltételezett halálos áldozaton pedig végképp nem. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy bármilyen borzalmas a több ezer halott, úgy tűnik, a mianmari hadsereg valamennyire visszafogja magát. Ha akarnák, könnyen ennél nagyságrendekkel nagyobb vérfürdőt rendezhetnének a szinte teljesen fegyvertelen rohingyák közt. A jelek szerint viszont szándékosan nem akarnak. Csak azt szeretnék elérni, hogy az életben hagyott, de halálra rémített rohingyák menjenek el Mianmarból, és soha ne is térhessenek vissza.

A bangladesi-mianmari határon dolgozó újságírók szerint van olyan határátkelő, ahol a mianmari oldalon nem látni határőröket, csak az augusztus 25-i támadások elkövetésével is gyanúsított szervezet, az Arakan Rohingya Salvation Army (Arakan Rohingya Felszabadítási hadsereg - ARSA) fekete egyenruhás tagjait.

Helyszíni beszámolók szerint az ARSA „határőrei” husángoknál komolyabb fegyverekkel nem nagyon rendelkeznek. Ha a mianmari hadsereg akarná, könnyen elzavarhatná őket, azonban a jelek szerint egyáltalán nem akarják legyőzni a rohingyák gyengécske fegyvereseit. Minden bizonnyal arról van szó, hogy a mianmari kormány tudatosan akarja azt sugallni a rohingyáknak, hogy ha menekülni akarnak, akkor biztonságos előttük a Bangladesbe vezető út. Arról pedig a Rakhine-i hátországban gondoskodnak a mianmari katonák, hogy a rohingyáknak minden okuk meglegyen a menekülésre.

Hiába a bangladesiek kemény szavai, hiába az ENSZ illetékeseinek felszólítása, hiába néhány délkelet-ázsiai vezető mozgolódása, a mianmariak semmilyen jelét nem adták annak az elmúlt napokban, hogy megoldást szeretnének találni a rohingyákat sújtó humanitárius katasztrófára. Minden jel arra mutat, hogy a mianmari kormány csak akkor nyugszik meg, ha egyetlen rohingya sem marad az országban, ahol augusztus 25-e előtt közülük még legalább egymillióan éltek.

A Nobel-békeldíjas, egykor az egész világ által körberajongott Aung Szan Szu Csí külügyminiszter sem tett semmilyen gesztust a rohingyák felé. Hiába kérte erre a szintén Nobel-békedíjas dél-afrikai Desmond Tutu és a pakisztáni Malala Juszafzai, valamint a dalai láma, aki azt üzente a buddhista többségű Mianmar vezetésének, hogy emlékezzenek Buddhára, mert ő, látva szenvedéseiket, segített volna a rohingyáknak.

Szu Csí hétfői közleményében azt írta, hogy osztja a világ aggodalmát, amiért az erőszak következtében „valamennyi közösség” szenved. A közlemény többet is felsorolt ezek a mianmari közösségek közül, amelyekről „a világ nem vesz tudomást”, még különböző kisebb muszlim csoportokat is, azonban a mianmari hivatalos állásponthoz hűen nem nevezte néven a rohingyákat, akiket az országban nem ismernek el önálló etnikai kisebbségként.

A mianmariak tehát semmit sem tesznek a rohingyák szenvedésének enyhítéséért, viszont ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott, a klasszikus propaganda eszközeivel igyekeznek befolyásolni a világ közvéleményét. Ennek részeként 18 mianmari és külföldi újságírót vittek be Rakhine államba, hogy megmutassák nekik a maguk igazát. A túráról többek közt a BBC tudósítója, Jonathan Head írt tanulságos beszámolót. Head szerint a sajtó képviselőit felügyelő mianmariak mindent megtettek azért, hogy csak az ő sztorijukat alátámasztó dolgokat lássanak és halljanak, de a propagandagyakorlat nem sikerült tökéletesen.

A palacsintlaposságú északnyugat-mianmari utakat és hajózható csatornákat végig füstölgő falvak romjai szegélyezték, ahol még a pálmafákat is porig égették. Az újságírókat először néhány mianmari hindunak mutatták be, akik egységesen azt állították, hogy a rájuk támadó rohingyák elől kellett elmenekülniük. Ez azért is furcsa volt, mert sok Rakhine-i hindu menekült át Bangladesbe is, ahol viszont mindannyian arról beszéltek, hogy mianmari buddhisták támadtak rájuk, akik rohingyának néztek őket.

Egy buddhista szerzetes azt állította az újságíróknak, hogy a rohingyák maguk gyújtották fel a falvaikat, és a mianmari propagandisták ezt állítólagos helyszíni fotókkal próbálták alátámasztani. Az újságírók viszont hamar felismerték, hogy az állítólagos gyújtogató muszlimok a képeken részben ugyanazok a hinduk, akik állítólag a rohingyák elől voltak kénytelenek elmenekülni.

Amikor a nyugati újságíróknak sikerült felvigyázóik nélkül egy-egy mondatot váltani Mianmarban maradt rohingyákkal, mind arról beszéltek, hogy a mianmari katonáktól félnek, és csak azért nem menekültek még Bangladesbe, mert a helyi vezetők aláírtak valamiféle megállapodást a mianmari kormány képviselőivel.

Az újságíróknak végül sikerült a mianmariakat kijátsztva bejutniuk egy szemmel láthatóan frissen felgyújtott faluba, ahol senkit sem találtak az egykor ott élő rohingyák közül. Találkoztak viszont magukat buddhistának valló, machetékkel felfegyverzett fiatalemberekkel, akik őszintén bevallották, hogy ők gyújtogattak.

Amikor viszont az újságírók megpróbálták a kérdéseikre válaszoló mianmari tábornokot szembesíteni a katonaság által elkövetett bűncselekményekkel, csak visszakérdezést kaptak: „hol vannak a bizonyítékok?” Majd a tábornok azt is hozzátette, hogy „nézzenek rá azokra a nőkre, akik vádaskodnak - van bárki, aki őket akarná megerőszakolni?”

Miközben a mianmariak türelmesen az életben maradt rohingyák elüldözésére koncentrálnak, a határ bangladesi oldalán feltorlódott rohingyáknak nincs sok ideje. Otthon sem voltak jómódúak, menekültként pedig csak a legszükségesebbeket tudták magukkal vinni. Pénzük nem nagyon van, miközben sokan már arról beszélnek, hogy napok óta nem ettek. „Az itt élők segítsége nélkül már semmink sem lenne” - mondta az egyik menekült. A nemzetközi segélyszervezetek még nem tudták megteremteni ekkora embertömeg ellátásának logisztikai feltételeit, a bangladesiek jóindulata pedig nem végtelen.

Ezzel a mostani menekülthullámmal együtt ma már összesen 700 000 rohingya él Bangladesben, ami alaposan megterheli a szegény országot. A menekültekkel kapcsolatos bangladesi vita megértéséhez érdemes elolvasni a fővárosi angol nyelvű lap, a Dhaka Tribune „11 mítosz a rohingya krízisről” című cikkét, amelyből valamennyi, az utóbbi években az európai menekültválság kapcsán előkerült idegellenes érv visszaköszön, az „ezek nem menekültek, hanem bűnözők”-ig bezárólag.

És nem Banglades az egyetlen ország, ahol nem látják szívesen a rohingyákat. A héten Mianmarba látogatott Nahendra Modi indiai miniszterelnök, akitől szintén nem állt távol a muszlimellenesség. Ettől biztosan nem függetlenül India most közölte, hogy deportálni tervezik az országban élő 40 000 rohingyát. Hogy hova, az nem világos, mert a mianmari állampolgársággal nem rendelkező menekülteket Rakhine-ba biztosan nem fogják visszaengedni. De nem csak India nem látja szívesen a rohingyákat. A muszlim Pakisztán sem hajlandó megadni az állampolgárságot annak a több tízezer rohingyának, akik már generációk óta az országban élnek.

Ha pedig ez nem lenne elég baj, az egyik orosz állami propagandacsatorna, a Sputnik már feltárta, hogy valójában ki áll az egész rohingya ügy mögött: Soros.