Még csak nem is beszélünk arról, hogy mit kéne kezdeni a szegénységgel

Csütörtök délután akadémikusok ültek össze, hogy arról beszélgessenek, mi a helyzet a szegénységgel és a társadalmi egyenlőtlenséggel Magyarországon és a világban. 

A programot a Stádium 28 Kör szervezte. Ez az MTA tudósainak egy önszerveződő csoportja, pár havonta szerveznek egy beszélgetést az országot érintő fontosabb ügyekről. Volt már szó közoktatásról, felsőoktatásról és kulturális örökségvédelemről, negyedik rendezvényük témája volt a szegénység. Ezekben a beszélgetésekben közös, hogy sosem direkt aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkoznak, hanem inkább meghívják a téma szakértőit, hogy mutassák meg a tágabb trendeket és összefüggéseket, hogy az Akadémia biológusprofesszorai épp úgy képbe kerüljenek, mint mondjuk az irodalomtörténettel foglalkozó tagok. A programok amúgy nyilvánosak, bárki szabadon látogathatja őket, a csütörtöki fórumra is sokan gyűltek össze. 

A rendezvény egyik vendége Ferge Zsuzsa Széchenyi-díjas szociológus volt, akivel épp nemrég készítettünk nagyobb interjút a magyar szociálpolitika elmúlt 25 évének történetéről. 

Ferge szerint ha szegénységre és egyenlőtlenségre terelődik a szó, alapvető probléma, hogy a jövedelem önmagában nem jó mérőszáma a társadalmi egyenlőtlenségek mérésének, mégis sokszor még mindig ezt használják. 

Ez nem csak Magyarországon, hanem globálisan is gondokat okoz, ugyanis egyrészt jövedelem alapján nem lehet megfelelően számításba venni a társadalmak legszegényebb rétegeit, a zsákfalvakban, intézetekben, utcán élő embereket, másrészt pedig a leggazdagabb 1-10 százalékba tartozók valós helyzetéről sem mond el sokat, hiszen az ő vagyonuk jelentős része sem bevallott jövedelem formájában képződik általában.  

Ezzel együtt, az elmúlt évtizedekben a legismertebb közgazdászok sorra fordultak az egyenlőtlenség kérdése felé, azzal a folyamattal párhuzamosan, ahogy a globalizálódó kapitalizmus egyre inkább elkezdett átfeudalizálódni: ahogy az érdem helyett újra az öröklés kezdi el meghatározni, kinek hol a helye a társadalomban. Ebben az új helyzetben gyakorlatilag minden erőforrás és lehetőség körül új monopóliumok alakulnak ki, melyből a felső pár százalék óriási részeket hasít ki magának. 

Nemcsak a közvetlen anyagi javakról van szó, hanem az olyan szintén öröklődő lehetőségekről, mint hogy ki hova járhat iskolába, kinek milyen poziciók nyílnak meg, kinek van lehetősége egészséges életkörülmények között élni. Sőt, még a partnerekhez való hozzáférés is átalakul: korábbi korszakoknál sokkal jobban jellemző az, hogy a házasságok társadalmi csoportokon belül kötődnek, a párválasztás többet nem funkcionál a társadalmi mobilitás hordozójaként. 

Ezek az egyenlőtlenségek alapvetően meghatározzák fizikai életesélyeinket: hogy ki hány évet élhet, és ebből mennyit tölthet el viszonylag jó egészségben. Látni ezt már Magyarországon is, ahol a mélyszegénységben élők várható élettartama csökken, míg a felső csoportoké nő. 

Az egyenlőtlenségekben szétszakadó társadalmak kérdése az elmúlt években egyre nagyobb hangsúlyt kap. Ferge Tony Atkinson, Thomas Piketty, Joseph Stiglitz és Amartya Sen nevét említette, mint közgazdászokat, akik szerint nem lehet azzal magyarázni az egyenlőtlenségeket, hogy 'hát, ilyen a világ', hiszen az egyenlőtlenségeket megteremtő feltételek is mind emberi döntések eredményei. Azaz bőven lenne tér a beavatkozásra. 

Ferge Zsuzsa egy korábbi interjú alkalmávalFotó: Botos Tamás/444

Erre már csak azért is szükség lenne, mert ha folytatódik az elmúlt évtizedekben megfigyelt folyamat, hogy a vagyon 90 százaléka egyre inkább pár ember kezében koncentrálódik, az idővel robbanásközeli társadalmi feszültségekhez vezethet majd. Ferge kiemelte, hogy már most látszik, hogyan tereli a reménytelenség a politikai szélsőségek felé az embereket világszerte. 

Pikettyék egyik fő megoldási javaslata Ferge elmondása szerint a progresszív adó bevezetése, megtámogatva akár egy örökösődési adóval. Illetve ezeknél az említett közgazdászoknál visszatérő elem a társadalmi alapjövedelem gondolata, amiről a Stádium 28 külön alkalmat is akar majd szervezni. 

Ehhez képest Magyarországon nincs semmiféle társadalmi vagy kormányzati program az egyenlőtlenségek csökkentésére, ez gyakorlatilag nem is téma ma itthon. Sőt, a kormány egyenesen azt kommunikálja, hogy a nyugati jóléti állam modellje megbukott, és nekünk a munka világára kell építenünk. Csakhogy Ferge szerint ez nem igaz, végignézve az adatokat, a nyugati jóléti államok, köszönik, jól vannak, egyetlen egyben sem csökkentek az elmúlt évtizedekben a jóléti kiadások. 

Ami pedig felmerülhetne egyenlőtlenség-csökkentő eszközként, itthon az is a visszájára fordul: Hegyeshalomtól nyugatra mindenhol progresszív adó van, míg nálunk az egykulcsos SZJA súlyosan egyenlőtlenségnövelő. Arról pedig, hogy még a létminimum is adóköteles legyen, mint ahogy most van Magyarországon, Ferge elmondása szerint Adam Smith is azt gondolta, hogy teljes képtelenség. 

Pedig a magyar állam a GDP felét vonja el és osztja újra, ez egyáltalán nem alacsony arány, de ezekből főleg az eleve jó helyzetben élők részesülnek. A családi adókedvezmények és az egykulcsos SZJA révén ők sokat profitálnak a jelenlegi adórendszerből, míg lefelé alig jut bármi. 

Szintén probléma, hogy az EU tagországai között nálunk a legkisebb a társadalmi mobilitás, messze a legmerevebb társadalom vagyunk. ”Ez minden álomfejtő szerint rosszat jelent.” – tette hozzá Ferge Zsuzsa. 

Azzal, hogy a jövedelem leszerepelt, mint a jólét mérésének eszköze, több szervezet, így az ENSZ és az OECD figyelme is egyre inkább a szubjektív jólérzés mérésének irányába fordult. Ezekben a felmérésekben pedig Magyarország általában a világ középmezőnyében foglal helyet, legutóbb épp a 75. helyen, messze lemaradva a legtöbb európai országtól. 

Ferge Zsuzsa előadását egy kérdéssel tudta csak zárni: 

vajon mikor és hogyan fognak a társadalmi összetartozásra, az egyenlőtlenségek csökkentésére, a jólétre és boldogságra vonatkozó állami feladatok egyáltalán megfogalmazódni?

A rendezvényen előadott a Széchenyi-díjas szociológus, Szelényi Iván, aki az elmúlt évtizedek jelentős részét az Egyesült Államokban töltötte, ezért ő értelemszerűen nem a magyar, hanem az amerikai egyenlőtlenségek több évtizedes alakulását mutatta be röviden, nagyjából úgy, ahogy Piketty és Zucman is írni szoktak erről. 

Fő megállapítása az volt, hogy az amerikai társadalmat egy kettős leszakadás jellemezte: ahogy a legszegényebb alsó 20 százalék leszakadt a társadalom törzsétől, ugyanúgy a felső 10-20 szézalék is elszakadt, csak ők felfelé. Szelényi szerint ugyanakkor fontos látni, hogy míg a nyugati világban az USA ma is egy kiugróan egyenlőtlen társadalomnak számít, de az utóbbi időszak azt mutatja, hogy számos fejlett, európai ország indult a nyomukba. 

Havasi Éva, a KSH főtanácsadója pedig arról beszélt előadásában, hogy hogyan zajlik jelenleg itthon a szegénység nyilvántartása . Magyarországon az EU hivatalos módszere az irányadó, ez jelenleg az OECD2 fogyasztási egységre épít, ami Havasi szerint problémás megközelítés. 

A jövedelem már eleve problémás kiindulópont: Havasi a 2015-ben Nobel-díjat kapó Angus Deatont idézte, aki szerint a szegénység és a jövedelem-egyenlőtlenség csak annyiban hiteles, amennyire a mögötte lévő jövedelem megbízható. Ez ugyanaz a probléma, amiről Ferge Zsuzsa is beszélt: minden társadalomban akad egy csomó ember, akinek jövedelmeiről nem feltétlen könnyű pontos képet kapni. 

Az OECD2-es fogyasztási egység lényege, hogy nem a hagyományos, egy főre jutó jövedelem alapján mérik a jövedelem színvonalát és a szegénységi rátát, hanem egy olyan egységgel, ahol a háztartás tagjainak fogyasztását más súllyal veszik figyelembe. 

Havasi idén januárban részletes cikkben mutatta be, hogy ez miért problémás megközelítés, mi most csak egyetlen példát emelünk át ide, ami a csütöröki előadásán is elhangzott: ebben a rendszerben egy háztartás tagjai közül 

„az első felnőtt 1 egységet képvisel, a további felnőtt(ek) 0,5 egységet és a gyerekek 0,3 egységet. Így egy négytagú háztartás 400 ezer forintos jövedelme, egy főre 100 ezer forint, ugyanakkor OECD2 fogyasztási egység szerint (400 ezer/ (1+0,5+0,3+0,3), azaz 400 ezer forintot nem néggyel, hanem 2,1-gyel osztunk) már 190 476 forint, ami közel duplája, mint az egy főre számolt.”

Azt a hagyományos számítási módban és az OECD2-es számítással is látni, hogy az elmúlt években az alsó 10 százalék jövedelme csökkent, míg a felsőé nőtt Magyarországon, de a két megközelítés egészen másmilyen számokat mutat mellé.

Volt pedig eszköz arra, hogy ennél precízebb képet kapjanak, de a KSH 2014-ben beszüntette a létminimum számítását, ami a szegénység abszolút mértékét mérte. Havasi mindenesetre nem hivatalosan újraszámolta ezt az értéket, számítása szerint 2017-ben a magyar társadalom 37,3 százaléka él a létminimum alatt. (Ha valakit érdekelnek a kutatói részletek, újra Havasinak ezt a cikkét ajánlanánk, amiben nagyon részletesen ki van fejtve, hogy lehet mérni a szegénységet.)

Az előadások után zajlott egy beszélgetés Setét Jenő polgárjogi aktivista, Szalai Júlia szociológus és Kiss Anikó képzőművész részvételével, amire meghívták a kormány területért felelős államtitkárát, Czibere Károlyt, de sem ő, sem kollégái nem értek épp rá.

;