Lőrincz OIivér: „Bárki le tud futni egy Spartathlont”

Lőrincz Olivérnél nem nagyon van ma sikeresebb magyar edző. A mountain bike felől indult, ma már az ultrafutásra specializálódó Lőrincz maga is sportol, de igazán tanítványain keresztül lett ismert. Aki a maraton 42 kilométerénél hosszabb távon szeretné megverni a világot, nála nehezen talál jobb szakembert a felkészüléshez. Lőrincznek köszönhető, hogy Lubics Szilviát az ultrafutók szűk közösségén túl az egész ország megismerhette, és jelentős részben az ő tanítványai miatt kerül a minden összel Görögországban megrendezett, 246 kilométeres Spartathlon sporttal egyébként keveset foglalkozó magyar lapok címlapjára. 

Két nappal az idei Spartathlon után készítettem vele interjút, nem csak az Athén és Spárta közötti futóversenyről. Lőrincz sokat tud az utóbbi években az egész világon robbanásszerűen népszerűsödő futásról, annak magyar helyzetéről, és egykori doppingellenőrként a teljesítményfokozó szerek használatával kapcsolatban is vannak fontos meglátásai.

Fotó: botost/444.hu

Magyarország tényleg ultrafutó nagyhatalom lett, vagy csak a Spartathlon környékén tűnik így, amikor sporttal alig foglalkozó lapoknál is címlapos hír az esemény?

Az ország méretéhez képest tényleg erősek vagyunk ultrafutásban, de azért vannak még hasonló országok, Japán például. Fontos tudni, hogy az ultrafutáson belül is két irány van, az aszfalt és a terep, és a magyarok az előbbiben érik el a jó eredményeket. Terepen a spanyolok, a franciák és az amerikaik adnak sok erős versenyzőt.

De az ultrafutás mindenhol kis sport. Ebben nincs állami pénz sehol, és a szponzorok is olyan cégek, amik szorosan kötődnek ehhez a sportághoz. Lubics Szilvia ebből a szempontból egészen különleges, máshol nincs olyan, hogy egy olajipari vállalat támogasson egy ultrafutót, mint ahogy őt a MOL. Persze az ő eredményeivel és személyiségével ez érthető. A sportszponzorációnál a cégek az utóbbi években ráadásul egyre erősebben veszik figyelembe a szereplést, a közösségimédia-aktivitást a támogatások megítélésekor, és ez nem eredmény-hangsúlyos, mint ahogy az állami sporttámogatási rendszerben megszokott.

A Spartathlon környékén nagy az érdeklődés, de azért fontos tudni, hogy a világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon is nagyon jó eredményeket érünk el, jobbakat, mint az atlétikában és a futásban hagyományosan erős olaszok vagy angolok. Náluk a maratoni távokig az állam sok pénzt rak a rendszerbe, míg nálunk nem. Magyarországon az atlétikában kevés a pénz, és az edzők és a létesítmények sincsenek nyugati színvonalon. Ultratávokon viszont már kiegyenlítődik a helyzet. A terepultrákból néhányan megélnek külföldön, de aszfalton gyakorlatilag senki, így itt nem a pénz dönt, hanem a genetika meg hogy a futók mennyi időt tudnak erre rászánni.

Mi fogja meg a szélesebb közönséget az ultrafutásban? A hősiesség, amit úgy oda lehet képzelni az ultrafutásba, ahogy egy focimeccsbe azért nem? Nekem úgy tűnik, mintha a kívülállók képzeletét az ultrafutás ugyanúgy ragadná meg Magyarországon, mint a hegymászás.

Az ultrafutás amatőr, nincs díjazás, a Spartathlon végén egy olajkoszorút kap, aki beér. Ettől az egész egyfajta őrültségnek tűnik, ami felkelti az emberek figyelmét. A fociban vagy az ökölvívásban rengeteg a pénz, az kívülről inkább jól fizetett munkának tűnhet. Az ultrafutók viszont mind hétköznapi emkberek, akik sok áldozat árán, a nagy akareterejüknek és elszántságuknak köszönhetően tesznek valami kiemelkedőt. Nagyon sokan köztük felnőtt fejjel kezdtek el rendszeresen sportolni. Itt mindenki megmutathatja, hogy mire képes, nem egy olyan elzárt burok, mint a tenisz vagy a Forma-1. Egyszerűen nincs olyan távol, és ezért érzi magáénak a közönség. Dolgozó családanyák érnek el kimagasló sportsikereket, így hiteles példaképek tudnak lenni.

A magashegyi mászás itthon, nemzetközi szinten nézve nincs komoly szinten. Párhuzamot abban látok a két sport között, hogy egyik sem olimpiai sport és mindkettő nagyon távoli, szinte felfoghatatlan a hétköznapi ember számára. Felmászni 8000 méterre, vagy lefutni 260 kilométert, mindkettő lenyűgöz. Ellenben míg az ultrafutók napi szinten több órát készülnek, ez a magyar hegymászókra annyira nem jellemző. A magashegyi mászás sokkal inkább genetika, hely és technikaismeret és szerencse, mint erőnlét. A magashegyi mászóink fizikális képességei egy közepes futó képességeinek szintjén vannak. Egyébként Ugyan Anita kétszeres Mount Everest-mászónk felkészülését is segítettem, amikor az Everestre készült.

Kevesen tudják, hogy a hegymászásnak az igazán sportos formái inkább a sziklamászás környékén keresendők és kevésbé a nagyon magas hegyek között, ahol gyakorlatilag aki átlagos képességű és van rá elég pénze, befizethet egy nyolcezresre és a specializálódott vezetők felviszik. Más kérdés oxigén nélkül, viszont ez megint genetika kérdése inkább, mint sportformaáé.

Beszéltél már arról, hogy egy 3:30-as maratont bárki le tud futni, semmilyen különleges képesség nem kell hozzá. Ez áll az ultratávok esetében is?

Sőt, még inkább áll. Az ultrafutáshoz semmi más nem kell, csak szabadidő, és hogy éveken át legyen akaraterőd ezt a szabadidőt az ultrafutásra fordítani. Szépen fel kell építeni, beletenni heti 8-10 óra edzést, és 4-5 év munkával bárki lehet ultrafutó. Az emberek néhány százaléka csak az, aki egészségügyi gond, például térdpanasz miatt nem tud ilyen távokat teljesíteni. Én még nem találkoztam olyan ultrafutóval, akinek egészségügyi dolgok miatt abba kellett volna hagynia, maximum azért, mert túl hirtelen akart nagy távokat futni felkészületlenül. A futás kifejezetten jót tesz az ízületeink egészségének megőrzésében, nem hogy elkoptatná azokat, ezt tudományos vizsgálatok is alátámasztják. Nyilván kell valamennyi flexibilitás és nyugalom az élet többi területén, de akinek van két lába, és nincs se szív-, se tüdőpanasza, az néhány év célzott felkészülés után le tudja futni a Spartathlont.

Igaz, egy ilyen kaliberű ultra nem csak felkészültség kérdése. Számít, hogy milyen napja van aznap a futónak fejben és fizikálisan, hogy sikerül a frissítés, erőbeosztás, és a felszerelésválasztás is fontos. De még a szerencsén is sok múlik - például megtámadják-e a helyi kutyák. Nem véletlenül 40-50% a feladási ráta ezeken a versenyeken. Én mint edző, ezekkel a tényezőkkel is sokat foglalkozom és adom tovább a tanítványoknak. Az eddigi 26 Spartathlon teljesítésből amiben közreműködtem, mindegyik sikeres volt, nem volt még feladóm.

Az egyik legsikeresebb magyar ultrafutó Szőnyi Ferenc, aki még ezen a műfajon belül is a legextrémebb távokon indul. Arra is bárki képes lehet?

Nem. Egy-másfél nap után már más, olyan edzéssel nem fejleszthető képességek kellenek, elsősorban hogy ki mennyire tud ébren maradni. Én elég jó futó vagyok, de egy hosszú ultrán a huszadik óra környékén elkezdek kókadni, álmosodni. Szőnyi viszont tud hat napon át futni, persze elég lassan, de nagyon kevés alvással. Ez részben tanulható is, de ez már olyan genetikáról is szól, ami nincs meg mindenkiben. Az is fontos, hogy ki hogy tud regenerálódni, hogy fél óra pihenés után fizikailag és mentálisan milyen állapotban van, és Szőnyi ebben is nagyon jó.

A Spartathlonnál ez még nem számít. Ott az élmezőny, akik 24 óra körül vagy alatt beérnek, egyáltalán nem alszanak. A középmezőny alattiak egy kicsit már igen. Szőnyi a Spartathlonon a középmezőnyben volt, neki az ennél hosszabb távok fekszenek. Ugyanakkor Rudolf Tamás, aki az én versenyzőm és 24 órás távokon nagyon jó, elindult a Tor des Geantson, ahol a győztes is három napot fut, és a végén már csak csetlett-botlott, és olyanok előzték meg, akik egy 100 kilométeres távon sehol sem lennének hozzá képest.

Mi annak az oka, hogy Magyarországon a női ultrafutók különösen erősek? Az ismertebb nevek mind nők, és idén már sokadszorra fordult elő, hogy a magyarok közül női futó futja a legjobb időt.

A saját versenyzőimről tudok csak beszélni, de azon kívül, hogy szerencsés véletlen, nincs erre más magyarázazom. Sikerült olyan lány tanítványokat kinevelnem, akik nagyon erősek. De a fiúk között is vannak tehetségesek kiváló eredményekkel.

Máshogy edzel egy nőt és egy férfit?

Fizikailag miminális az eltérés, inkább a hozzájuk fűződő viszony a más. A lányok - hogy is mondjam ezt - lelkizősebbek, többet kell ápolgatni a lelküket. A fiúk lezserebbek, a lányok meg szívükre vesznek dolgokat, van, ami nem esik nekik jól, és nem lehet velük poroszosan bánni.

Az idei Spartathlonon a versenyzőidnek sikerült végrehajtaniuk a tervet?

Az említett Rudolf Tamásnak a végén nem, a többieknek tökéletesen. Őt dobogóra vártam, még az is felmerült, hogy nyerhet, mert a képességei megvannak hozzá, és a formája is ott volt. Csak neki van egy gyomorproblémája, amire évek óta hiába figyelünk, nem sikerül megoldani. És ha a gyomor és az emésztés megáll, akkor az egész szervezet megáll, mivel az energetika összeomlik, és már csak gyalogolni lehet.

Éveken át edzetted Lubicsot. Miért váltatok szét?

Igen, hat évet dolgoztunk együtt, velem érte el a legnagyobb sikereit. Mondom, a lányokkal kicsit többet kell lelkizni. Őt nem érintette jól, hogy elvállaltam Maráz Zsuzsi felkészítését. Ezt ő úgy értelmezte, hogy kihátráltam mögüle, és már nem belőle akarok bajnokot faragni, hanem másból. Így inkább más edzőhöz igazolt. Persze én nem így látom, hiszen Zsuzsi előtt is sok más konkurens lánnyal is együtt dolgoztam, például a világbajnok Nagy Katival. De nem volt ebből veszekedés én is értem az ő álláspontját ő is az enyémet. Nincs köztünk harag.

Fotó: botost/444.hu

Te profi edző vagy, amatőr sportolókkal, ráadásul mountain bike-edzőként kezdted, és onnét váltottál ultrafutásra. Ezek mennyire csereszabatos dolgok?

Azok az edzői iskolák, amiket végeztem, állóképességi sportokra készítettek fel, és a mountain bike és a futás is az. A súlyemelés és az ultrafutás között nincs ilyen átjárás, de fiziológiai tekintetben nem nagy különbség, hogy valaki tekerve vagy futva halad. Egyébként azért váltottam edzőként, mert sportolóként is váltottam a montiról a terepfutásra. Először magamat edzettem, aztán utánaolvastam, tanultam, és lettek saját tanítványaim.

Amit te csinálsz, az azért is különleges, mert alapvetően távedzést tartasz, nem állsz ott a pálya szélén, stopperrel a nyakadban.

Van sport, amiben működhet a távedzés és van, amelyikben nem. A vízilabdában például nem lehetne így csinálni, de én futókat edzek meg régen bringásokat, és ott igen. Ettől még persze személyes kapcsolatot tartok a versenyzőkkel, rendszeresen kommunikálunk egymással, csak magán az edzésen nem vagyok ott. Lehetetlen is lenne, aki négy órát fut, amellett bringázzak négy órán át? Egy 400 méteres atlétikapályán az edző megáll, és látja, mi történik. Én ezt nem tudom megcsinálni, pláne hogy vidéken és külföldön is vannak sportolóim. Szerencsére ma már elég jó kütyük és szoftverek vannak, töléletesen tudom követni, milyen intenzitással és tempóban futnak, de még a mozgásuk, a leadott watt is monitorozható.

A futás az egész világban évek óta robbanásszerűen egyre csak népszerűbb és népszerűbb. Ebből profitál az ultrafutás is?

Egyértelműen igen.

Hogy látod, ez a robbanás Magyarországon hol tart a világhoz képest?

Néhány év lemaradásunk van, de ultrában pont nem. Terepen pont korábban voltunk a csúcson, mint a világ jó része, mert a Németh Csaba olyan eredményeket tudott elérni az UTMB-n, hogy arra sok magyar futó felkapta a fejét, és éveken át az első öt legtöbb versenyzőt küldő ország kozött voltunk. Ez mára nem nőtt érdemben tovább, mert több ország még nagyobbat ugrott, de az ország méreteihez képest így is kiemelkedő a részvételi arányunk, ahogy a Spartathlonon is. A Spartathlonon még növekedésben vagyunk, tizenöt éve csak néhány magyar indult, idén már 20 felett. Utcai futóversenyekben a világ még előttünk van, de itt is látni a fejlődést, évről évre egyre többen indulnak a budapesti félmaratokon, maratonokon.

Amikor edzői szemmel látod ezt a sok lelkes kezdőt a Margit-szigeten, ahogy nem melegítenek be, rosszul mozogva futnak egy kicsit, aztán le sem nyújtanak, elborzadsz, vagy azért örülsz, hogy belevágtak?

Egyik sem. Persze, edzői szemmel néha látok béna dolgokat, de nem baj az, ha valaki elsőre béna. Majd helyrerázódik, vagy esetleg kikopik. Minden hobbiról el lehet mondani, hogy sokan csak belekóstolnak, aztán abbahagyják. 1-2 hónapig bírják, aztán fáj, mert rosszul csinálják és szorít a cipő, vagy egyszerűen unják, mert nem találták meg a jó közösséget. Én úgy látom, hogy 6-8 hónap kell ahhoz, hogy valaki tényleg benne legyen a futásban, ha addig kitartott, akkor már marad és nem adja fel. Az internet nagyon sokat segít, aki keres, megtalál minden lényeges információt és abból már összerakja a magának helyes utat. Egyre több az amatőr futóklub is.

Budapest milyen egy világlátott futó szemével? Azért is kérdezem, mert ha az ember ránéz a Strava vonatkozó térképére, egyből látja, hogy a Margit-sziget európai szinten is zsúfolt futóútvonal.

Budapest ideális futóhelyszín. A Margit-sziget és az a 3-4 frekventált park, ahol az emberek futnak, tökéletes. A rakpartok, bicikliutak is jók. A városban máshol persze nem könnyű futni, de ez a világon mindenhol így van. A terepfutóknak pedig Budapest egyszerűen csodálatos. Kétezres hegyek nincsenek, de a városközponttól 15-20 percre gyönyörű természeti környezetben lehet futni kijelölt utakon, ez a világon más fővárosban ritka.

Azért lehetne több vécé.

Igen. az infrastruktúra hiánya gond. Óriási probléma, hogy miközben látjuk, mennyit költ az állam élsportra, rekreációs sportolásra, ami az egészsegünk alapja kellene, hogy legyen, alig jut. Sokkal több pénzt kellene ebbe beleraknia az államnak, és még úgy is fillérekről lenne szó ahhoz képest, ami az egészségügyi rendszerbe, vagy a látványsportokba megy. Itt ez a futóboom, ami sokat hozzátesz a társadalom egészségéhez, ezt sokkal jobban meg lehetne lovagolni állami szinten is. Ennek sok útja lehetne, van ország, ahonnan el lehetne lesni, hogyan. Mindenki látja az európai halálozási statisztikákat, sereghajtók vagyunk sok szempontból Európában. Miért nem hívják fel minél több ember figyelmét arra, hogy egy kis odafigyeléssel nagyságrendekkel javulhatna az egészségük? 

Én az atlétikát látom közelről, ott érdemben csak az számít, csak arra jut pénz, ami látszik az olimpián. Diszkoszvetőket és távolugrókat támogatnak, ami nagyon helyes, de ezeket csak néhány elitsportoló műveli és a tévénézők élvezik. A diszkoszt nem lehet dobálgatni egészségmegőrző, hobbiszinten majd nyugdíjasként. Nem tud életformává alakulni. A futás, úszás, kerékpár viszont ilyen sportok, óriási egészségnevelő potenciállal. Igaz, ez hosszútávú gondolkodást igényelne a befektetőktől, ami nem jellemző. Csak nevetséges három futóversenyt akarnak Budapesten engedélyezni. Miért nem többet?

Amikor Rudolf Tamás a 24 órás világbajnokság előtt bement a Magyar Atlétikai Szövetségbe, hogy felszerelést igényeljen, amit szabályosan bérelni kell, női nadrágot adtak neki, mert csak az volt. Ez is csak mutatja, mi milyen amatőrök vagyunk, távol a rendszertől, a szövetéségtől és a MOB-tól. Nekem még sportvezető sosem gratulált, pedig tényleg nagyon jó eredményeket hozunk. Nem baj, nem hiányzik, nem a vállveregetésért, vagy plecsnikért csinálom ezt a szakmát, de ebből jól látszik, mennyire csak az olimpia számít itthon. Félreértés ne essék, az olimpia komoly dolog, de egy nemzet nem az olimpiai érmek számától lesz egészséges, sportos.

Fotó: botost/444.hu

Te aki sokáig dolgoztál doppingellenőrként, hogy látod, az ultrafutásban van már dopping?

Minimálisan biztos van, de mivel ez nem profi sport, biztosan kevésbé. Aszfalton már nagyon rég nem bukott le senki, terepen évente van 1-2 pozitív minta. Bejátszik persze az egó és a presztízs is, elég sokat elmond erről, hogy Amerikában a bringásoknal a masters kategóriában versenyző 50 körüli férfiaknál sok a lebukás, illetve a mechanikai dopping. Nyilván nem akarják elfogadni, hogy ahogy öregszenek, csökken a teljesítményük, és ezért beszednek ezt-azt. Ultrafutásban egyébként a hagyományos doppingszerek nem is nagyon működnek. A bringások körében népszerű EPO például itt nem segít annyira, mert az ultrafutók a vér oxigénszállítási kapacitásának csak nagyjából 60 százalékát használják, így azt nincs értelme felturbózni. Inkább fájdalomcsillapító, a regenerálódást segítő szereknek lehet értelme.

Előfordulnak komoly csalások amatőr szinten is. Néhány hete volt hír, hogy egy mexikói maratonon több ezren csaltak.

Ilyen azért előfordul, az UTMB-in is lebukott most valaki, miután kihagyott két hegyet, ezzel több órát rövidítve a pályán. Rossz ember mindenhol van. A Spartathlonon úgy tudom, még nem volt ilyen csalás.

Miután valaki foglalkozott doppingellenőrzéssel, tud lelkesedni egy egy berlini maratonért vagy Tour de France-szakaszért, vagy csak cinikusan legyint?

Én ezt külön tudom választani, és nem a csúnya doppinosokat látom a tévében, hanem a nagyszerű sportembereket. Attól, hogy valaki doppingol, ugyanúgy kell hajtania, csak 1-2-3 százalékkal jobban teljesít. Igen, ezen múlhat, hogy első lesz vagy harmincadik, és csalni nem szép dolog, de ez engem nem zavar abban, hogy szurkolóként megnézzek egy ilyen versenyt.

És nem foglalkozol azzal, hogy ki az, aki a mezőnyből gyanúsan erősnek tűnik?

Nem, mert gyanúsítani bárkit lehet. Amíg pedig nem bukott le, addig nincs bizonyíték.

A jelenlegi doppingellenőrzési rendszerrel szemben elég komoly kritika, hogy a nagy csalókat, a keletnémet úszónőket, Lance Armstrongot vagy a Szocsiban csaló oroszokat soha nem sikerült lebuktatni. Ez csak utólag sikerült újságíróknak vagy klasszikus bűnüldöző szerveknek.

Olyan ez, mint a gyorshajtás, ott is van a szabálynak és a kamerának visszatartó ereje. A doppingellenőrzések igenis sokakat az etikus úton tartanak. Aki eljut sportban arra a szintre, hogy már rendszeresen ellenőrzik, afelett mindig ott van Damoklész kardja. Összességében ez egy jó rendszer, ami persze drága, de igenis szükség van rá. És persze, hogy sokakat csak utólag kapnak el, folyamatos a küzdelem a doppingellenőrök és a mindig újabb szereket használó doppingolók közt. Egyébként ultrafutásban is van doppingellenőrzés versenyeken és versenyen kívül is.

A keletnémet úszónőket utólag sem kapták el.

Az élsport cirkusz és szórakoztatás. Ha amatőr lenne, biztosan alig doppingolnának. De akkor tessék azt mondani, hogy a Tour de France-győzelemért nem jár pénz, amitől ugyan kevesebb lenne a dopping, de a színvonal is hatalmasat zuhanna, és szponzor sem lenne. Mérlegelni kell, hogy szórakoztatni akarunk, aminek az az ára, hogy néhányan a győzelemért az egészségüket károsítják, vagy visszamegyünk amatőrbe. Én ebben nem akarok állást foglalni, nem én döntöm el, hogy mi a jó.

Egyébként meg például a bringában egyáltalán nincs is olyan nagy pénz, mint a teniszben, a Forma-1-ben, az ökölvívásban. Ott egyértelműen elmentek a szórakoztatás irányába, és nincsenek is olyan gyakori doppingvizsgálatok. Teniszezőként évekig el lehetett lenni komoly doppingteszt nélkül, ami a bringában teljesen elképzelhetetlen, ott a nemzetközi szövetség több mint 10 000 tesztet végeztet évente.

Szerinted az élsportolók hány százaléka doppingol?

Sportága válogatja, de 10-20 százalék biztosan. A Spartathlonon legfeljebb néhány százalék. A mostani kétszáz-valahány teljesítőből lehet hogy van öt-tíz, aki illegális teljesítményfokozókat használt. És azt sem árt eldönteni, hogy egyáltalán mi számít doppingszernek. Egyfelől ami fent van a doppinglistán, de sok erős fájdalomcsillapító például nincs, és az ultafutók néha beveszik ezeket, amik károsíthatják a májat és a vesét. Van olyan futó, akinek már ki kellett venni a fél veséjét. Én mindig a versenyzőimre bízom, hogy mikor szednek be fájdalomcsillapítót, de azt el kell nekik mondani, hogy ezek mit okoznak.

Van egyébként olyan, aki szerint már az izotóniás ital is dopping, mert mesterségesen lett kialakítva. Ez butaság. A sportitalokban, zselékben, energiaszeletekben semmi egészségkárosító összetevő sincs, könnyen emészthetők, pont olyan arányban tartalmaznak elemeket, ahogy a sportoló szervezetének erre a terhelés közben szüksége van.

És a magyar élsport a nemzetközihez képest mennyire doppingfertőzött?

Szerintem kevésbé, minőségileg és mennyiségileg is. A komoly szerek, amikkel nehéz lebukni, komoly orvosi felügyeletet igényelnek és drágák. Pláne sokat venni belőlük.

;