Icarus: a sport legsötétebb mocska

  • Egy sportfilm, amit két órán át az is tátott szájjal néz, akit egyáltalán nem érdekel a sport.
  • Egy dokumentumfilm, ami egy viszonylag ismert történetet dolgoz fel, mégis a téma legnagyobb szakértői is végigizgulták.
  • Az Icarus fantasztikus dokumentumfilm.

Bryan Fogel már nem fiatal komikus, rendező és forgatókönyvíró, aki karrierjét eddig Hollywood és a Broadway peremén töltötte. Van egy hobbija is: imád biciklizni. Profi bringás már nem lesz belőle, mert túl öreg és nem eléggé tehetséges hozzá, de rendszeresen indul a világban szerteszét a legjobb amatőrök számára rendezett versenyeken, és ezeken szép eredményeket is szokott elérni.

Fogel sok lelkes amerikai biciklistához hasonlóan istenként tisztelte a hétszeres Tour de France győztes honfitársát, Lance Armstrongot, akiről a 2010-es évek elején kiderült, hogy minden idők egyik legprofibb doppingprogramjának köszönhette sikereit. Armstrong lebukása után nemcsak tömegek ábrándultak ki belőle, hanem sokan azon is elkezdtek gondolkodni, hogy az amerikai biciklista miért nem bukott le egyetlen doppingvizsgálaton sem, miközben karrierje során tényleg számtalan alkalommal vettek tőle mintát.

Fogel nem elégedett meg a gondolkodással, hanem arra jutott, hogy megpróbálja reprodukálni Armstrong pályafutását. Természetesen nem hét Tourt akart nyerni, hanem teletömni magát teljesítményfokozó szerekkel, majd minden doppingvizsgálaton negatív mintát produkálni. És ha már mérgezett egeret csinál magából, dokumentumfilmet is forgatni az emberkísérletről.

Ha az Icarus csak Fogel egymás utána magába nyomott injekciós tűiből és doppingtesztjeinek eredményéből állna, akkor is szomorúan tanulságos, bár inkább csak a profi sport mocska iránt érdeklődő közönséget megfogó alkotás lenne. Sajnos ma már tudjuk, hogy a doppingvizsgálatok egyszerűen nem alkalmasak a csalók lebuktatására – nemcsak Armstrong, de például a kelet-német úszónők sem buktak le soha pozitív vizeletmintával. Fogel saját példáján keresztül bemutathatta volna, hogy milyen egyszerű kijátszani az ellenőrzéseket.

Itt talán illene közbevetni, hogy a cikkben mostantól spoilerek következhetnek, de erre az Icarus esetében egyszerűen nincs szükség. Ez tényleg az a film, ami azt a nézőt is lebilincseli, aki egyébként pontosan tudja, mi volt a sportvilág legnagyobb botránya 2016-ban, a film forgatásának ideje alatt: az orosz állami doppingprogram lebukása. Az a doppingprogram, amelynek részeként a Szocsiban rendezett téli olimpia alatt a minél több hazai éremért az orosz rendezők a Mission Impossible-be illő trükköket vetettek be a negatív doppingminták érdekében, és aminek eredményeként sokáig kétséges volt, hogy a riói nyári olimpián részt vehetnek-e a orosz sportolók. 

Fogel egy szerencsés véletlennek köszönhetően olyan közel került ehhez az orosz állami programhoz, amennyire a már eleve beavatottakon kívül senki. Ráadásul éppen akkor pillanthatott bele Putyin mocskos rendszerének legközepébe, amikor a világ fantáziáját egyébként is nagyon mozgatták az orosz diktatúra piszkos ügyei, a Krím-félsziget megszállásától a nyugat ellen vívott dezinformációs háborúig. Amely hadműveketeket ugyanaz a szűk kör tervezi és irányítja, mint az orosz állami doppingprogramot: a KGB-ből lett FSZB ügynökei, és persze végső soron az egykor szintén titkosszolga Putyin elnök.

Fogelnek szerencséje volt, hogy szinte teljes hozzáférést kapott ehhez a sötét és rejtélyes világhoz, de ebből még nem feltétlenül készült volna lebilincselő dokumentumfilm. Ehhez kellett egy olyan szereplő is, mint az évtizedeken át az orosz állami doppinglabort vezető Grigorij Rodcsenkov, aki a Szocsiban felépített, hihetetlenül szofisztikált szemfényvesztő gépezetnek is főmérnöke volt.

Rodcsenkov nem szent, ezt ő maga sem állítaná, de karizmatikus, szellemes és okos, kicsit az oroszokról szóló közhelyeknek megfelelően sírva vigadó, akasztófahumorú figura, aki elviszi a vállán a filmet. Az Icarus első perceiben még úgy tűnik, hogy az amerikai Fogel lesz a főszereplője, de Rodcsenkov egyszerűen lejátsza a vászonról, ha egy dokumentumfilm esetében lehet ilyet mondani.

Érdekes egyébként, hogy az utóbbi évek másik nagy orosz-szovjet témájú sport-dokumentumfilmje, a verhetetlen szovjet hokiválogatott történetét elmesélő Red Army egy Rodcsenkovhoz nagyon hasonló karakterre, Szlava Fetyiszovra épült. Az pedig még érdekesebb, hogy Fetyiszov Oroszország sportminisztere volt egészen 2008-ig, amíg át nem adta a helyét annak a Vitalij Mutkónak, aki annyira bizalmi embere Vlagyimir Putyinnak, hogy az elnök a Szocsi körüli botrány kirobbanása után is felfelé buktatta.

A 2018-as focivébé oroszországi rendezésében is kulcsszerepet kapó Mutkóval szemben sokan a legsúlyosabb árat fizették az orosz állami doppingprogramban vállalt szerepükért - persze csak miután néhány bátor és kitartó nyugati újságíró és sportdiplomata lebuktatta őket. Még Mutko helyettese, az Icarus telán legijesztőbb karaktere, Jurij Nagornih is elhasalt, mások pedig nem csak az állásukat vesztették el. A rettegés Putyin bosszújától kölcsönöz olyan feszültséget a filmnek, ami magával ragadja a sport iránt kevéssé érdeklődő nézőt is.

Az Icarus ugyanis nem sportfilm, csak a versenysport és a dopping segítségével mutatja be egy rohadt rendszer működését, amelyben a sport és a sportolók csak eszközök a legalantasabb emberi tulajdonságok, a hiúság, a kapzsiság, a hatalommánia kielégétésére. A 20. és 21. századi diktátorok olimpiai aranyérmekkel és egyéb sportsikerekkel és -eseményekkel igyekeznek eltakarni alattvalóik elől a bajokat – az Icarus még a Krím megszállása és a csúcsra pörgetett orosz doppingprogram között is érdekes kapcsolatot tár fel. Nem sportfilm ez, hanem egy komplett történelmi korszakot és világpolitikai helyzetet feltáró dokumentumfilm.

Szerencsére a főszereplő Rodcsenkov figurája se nem egyértelműen fekete, se nem egyértelműen fehér, így a film nem esik bele az Amerikában nagy hagyományokkal bíró, és Donald Trump megválasztása óta ismét felerősödő „gonosz vörösök” narratíva vermébe. De azért nézőként érdemes tisztában lenni azzal, hogy hiába szól az Icarus szinte csak az orosz állami doppingprogramról, egyáltalán nem csak orosz sportolók használnak tiltott szereket.

A Szocsi után lebukott orosz - és előzőleg a szovjet - állami doppingrendszerhez foghatót ugyan még nem látott a világ, de ezt a rendszert éppen hogy csak a jólszervezettsége, központi, állami irányítása tette különlegessé. Valamint az, hogy nemcsak a doppinggal telepumpált sportolók egészségére volt veszélyes, hanem a lebukó, és így Oroszországot a világ előtt lejárató sportvezetőkére is. De ezen túl semmivel sem volt mocskosabb vagy gonoszabb, mint az a rendszer, amit Fogel egykori idolja, Lance Armstrong működtetett, olyan amerikai cégek, mint például a Nike asszisztálásával. A filmet indító emberkísérlettel Fogel pont azt mutatja be, hogy a doppingellenőrzések kijátszásához nem kell a világ egyik legjobb titkosszolgálati gépezete, csak néhány kellően erkölcstelen sportszakember.

Az Icarus többnyire jó kritikákat kapott, és dicsérték azok a sportújságírók és egyéb szakemberek is, akik a legjobban ismerik a profi sport piszkos ügyeit. Ők csak annyit vetettek Fogel szemére, hogy bár érthető, amiért egy feszes dokumentumfilm egyetlen cselekményszálhoz ragaszkodott, a filmben feltűnő néhány nyugati epizódszereplő viselt dolgaira azért érdemes lett volna kitérni.

Ha van az Icarusnak pozitív hőse, az talán az egykori középtávfutó-legenda, a londoni olimpia főszervezője, ma a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke, a brit Sebastian Coe. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságot vezető, Putyinnal jó viszonyt ápoló német Thomas Bach engedélyezte az orosz sportolók indulását a 2016-os riói olimpián, Lord Coe azonban ragaszkodott ahhoz, hogy orosz atléták ne lehessenek ott Brazíliában. Karakán kiállás volt, igazán kár, hogy arról már nincs szó a filmben, hogy Lord Coe a sokszoros olimpiai bajnok hosszútávfutó, szintén brit Mo Farah legnagyobb rajongója - miközben Farahnak ma már több necces doppingközeli ügye van, mint Lance Armstrongnak aktív sportolóként.

És ennél is nagyobb baj, hogy Rodcsenkov amerikai megfelelője, a modern doppingvizsgálatok atyja, Don Catlin sem kap egyetlen kemény kérdést sem, pedig ahogy Rodcsenkov Putyinról, úgy ő is biztosan tudna mesélni az amerikai sportolóknak falazó, doppingprogramjaikat felkaroló sportvezetőkről és sportszergyártó cégekről.

Ezek azonban tényleg csak apró hibák, amik semmit nem vesznek el az Icarus erejéből. A film után a sportért rajongó és a sportra csak legyintő néző is ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: mi értelme így ennek az egésznek? Mi értelme az élsportnak? Mi értelme a szurkolásnak? Különösen fontos kérdések ezek Magyarországon, ahol, a volt szovjet blokkban talán egyedülálló módon, máig nem néztünk szembe azzal, hogy nemzetformáló jelentőségű sportsikereink egy része minden bizonnyal csalássorozat részeként született meg.