Szinte rögtön azután, hogy előálltak sztorijaikkal Harvey Weinstein áldozatai, jöttek a kérdések, hogy miért csak most beszélnek arról, ami történt velük? A kérdés akár jogosnak is tűnhet, csak nyilván nem mindegy, milyen szándékkal teszik fel. Egyrészt fontos, hogy megértsük, eddig miért hallgattak ezek a nők, hiszen ez a probléma egyik fontos része, másrészt viszont sokan nem megérteni akarják, hanem ítélkezni felettük. A producer áldozatai is arról számoltak be, féltek, hogy karrierüket kettétöri, ha beszélnek az abúzusról, nehezen kezelhető amatőröknek tartják majd emiatt őket.

Az, ami Hollywoodban, vagy ami a magyar színésznővel történt, akkor is munkahelyi zaklatás, ha ötcsillagos hotelben, drága étteremben vagy csilliárdos filmstúdió irodájában történt.

Elhiszik, hogy ők is hibásak

A filmiparban és a színházi világban is fontos a hierarchia, és ugyanúgy sok a hatalmi pozícióban lévő férfi, mint mondjuk egy ügyvédi irodában, egy csirkefeldolgozó-üzemben, vagy egy étteremben.

Máriási Dóra szakpszichológus szerint nem lehet az egyes eseteket a tágabb kontextus, a kulturális közeg és a társadalom figyelembevétele nélkül értelmezni.

„Általánosnak tűnik, hogy a környezet az áldozatot, a nőt tekinti az abúzus előidézőjének. Az áldozathibáztatástól való félelmükben nem mernek megnyilvánulni a nők, és tartanak attól, hogy az elkövető helyett őket fogják szankcionálni. Ráadásul sokan maguk is elhiszik, hogy tehetnek a történtekről, erős szégyent élnek át.”

Az áldozatok maguk is hasonlóan magyarázták, miért vártak ilyen sokáig azzal, hogy elmondják, mi történt velük. Nem elhanyagolható tény, hogy sokan nem hallgattak az abúzusról, hanem elhallgattatták őket. A Trónok harcából ismert Lena Headey azt mondta, Weinstein többször is bepróbálkozott nála, de komolyra csak egyszer fordult a dolog. Azután, hogy egy hotelben erőszakoskodott vele, a producer azt mondta a színésznőnek, senkinek se beszéljen a történtekről, a menedzserének és az ügynökének sem. De gyakoribb indok volt, hogy az áldozatok saját magukat is vádolták a molesztálás miatt.

Azt hihették, ez a szakma ezzel jár

A szakpszichológus szerint fontos, hogy az áldozatok között sok fiatal, pályakezdő nő volt, aki boldogulni szeretett volna a pályán. „Könnyen hihették azt, hogy a férfi által diktált feltételek a szakma természetes velejárói. Ez nem volt nehéz, mivel többen, tapasztaltabb kollégák is hasonlóan vélekedtek a az erőszakról, amit más néven szereposztó díványként ismer a közvélemény.

A hatalmi különbség a zaklatás kulcstényezője: az alacsony pozícióban lévő, ráadásul még fiatal nőnek milyen eszközei lehetnek az ellenállásra és az esetleges visszautasítást követően az érvényesülésre? Jövőjét érezheti fenyegetve.”

Hányas a melltartód, Malackám, Kutyuskám?

Az áldozatokat hibáztató vélemények között gyakori, hogy magát az abúzus tényét is megkérdőjelezik vagy bagatellizálják. Mégis hova tart a világ, ha már bókolni sem lehet egy nőnek, és milyen szörnyű, hogy már akkor is perrel fenyegetőznek, ha a férfi kollégájuk kinyitja előttük az ajtót? A valóság az, hogy még konkrét nemi erőszak esetén is csak az esetek elenyésző részében tesznek lépéseket az áldozatok, és ha igen, azt is megbánják. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság tájékoztató füzetében konkrét eseteket hoznak fel példaként, melyeknél az áldozatok azért fordultak a hatósághoz, mert a munkahelyükön hiába kértek segítséget. Az egyik ügyben egy multinacionális cég női alkalmazottját egy vezető beosztásban lévő kollégája zaklatta,

folyamatosan célozgatott egy esetleges szexuális együttlétre, megkérdezte, hányas melltartót hord, és gyakran kutyuskámnak, malackámnak szólította.

A nő többször is megkérte kollégáját, hogy ne csinálja, mindhiába, a nő ezután kért etikai vizsgálatot cégen belül. Ennek csupán annyi lett az eredménye, hogy a férfi kolléga írásbeli figyelmeztetést kapott „stílusa” miatt. A nő - akiről az etikai bizottság azt írta, túlérzékeny - ezután fordult a hatósághoz, ami jogsértést állapított meg, ez ellen a munkáltató felülvizsgálati kérelmet adott be a Fővárosi Bíróságon, melyet elutasítottak. Azt nem lehet tudni, ezután hogyan folytatódott a történet, de elképzelni azért lehet, milyen egy olyan helyen dolgozni, melynek vezetése komolytalannak ítélte meg az esetet.

Az ilyesmi csak olyan nőkkel történik meg

A napokban egy magyar színésznő is megvádolt egy rendezőt azzal, hogy szexuálisan zaklatta. Az ő esete után is százával jelentek meg kommentek és vélemények, melyekben arról értekeznek férfiak és nők vegyesen, hogy ahogy Weinstein áldozatainak, a színésznőnek is tudnia kellett volna, hogy a dolgok így mennek, és a szereposztó dívány mindig is létező jelenség volt. Máriási Dóra és Molnár Erika szerint senki nem tűr, ha nem muszáj, és látja, hogy van reménye, esélye változtatni, támogatásra lelni.

„Inkább azt kéne megkérdezni, hogy azok miért hallgattak és tűrtek, akik tehettek volna valamit.”

Az együttérzés hiányát a szakpszichológus azzal magyarázza, ahhoz meg kéne próbálni megérteni az áldozat helyzetét, közeledni kéne hozzá.

„Ezzel viszont fel kéne adni azt a tévedést, hogy csak 'rossz emberekkel', 'olyan nőkkel' fordul elő ilyesmi. Hiszen akkor nőként felismerhetem, hogy én is potenciális áldozat vagyok, elkövető férfiként pedig előfordulhat, hogy ahelyett, hogy megfosztanám emberi méltóságától, mintegy szinte dehumanizálnám a nőt, fel kéne ismernem a saját felelősségemet.”

Címlapfotó: SPENCER PLATT/AFP