„Mintha furulyázni próbáltak volna egy vadállatnak”

  • Abban, hogy hogyan alakult a XX. század történelme, aligha lehet eltúlozni a jelentőségét annak, ami 1917-ben Oroszországban történt. Nemcsak egy 300 éve uralkodó dinasztia bukott meg, de olyan politikai folyamatok is elindultak, melyek hatásait az egész világon máig érezni. 
  • Azóta is komoly vitákat kiváltó kérdés, hogy mennyire volt szükségszerű a bolsevikok hatalomra kerülése, elképzelhető lett volna-e egy polgári demokrácia kialakulása Oroszországban. 
  • És hogy van-e egyáltalán helye az 1917-es forradalomnak a mai Oroszországban. 
  • Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Szilágyi Ákos esztétával és Oroszország-kutatóval, több más vonatkozó mű mellett az Oroszország elrablása című könyv szerzőjével. 

Oroszországban 1917-ben két forradalom volt: februárban Péterváron a mezőgazdasági dolgozók sztrájkjából nőtt ki komoly felkelés, ami végül II. Miklós cár lemondásához, és ezzel a Romanov-dinasztia bukásához vezetett. Ekkor vette át a hatalmat az Alekszandr Kerenszkij vezette Ideiglenes Kormány, amely egy liberális alkotmányosságon alapuló többpártrendszerű parlamentáris köztársaság megteremtését tűzte ki a forradalom céljául. Majd jött az októberi felkelés, a második forradalom, a Téli Palota elfoglalásával és a bolsevikok hatalomátvételével. 

„Nagyon gyakran a februárt és az októbert úgy állítják szembe, hogy ezek a rohadt bolsevikok kinyírták a polgárságot és ellopták a gyönyörű, tiszta liberális-nyugati forradalmat. Ez egy nagyon szép mese, de sajnos semmi nem igaz belőle.”

– mondja Szilágyi Ákos, aki szerint ugyan valóban nagyszerű tervek és eszmék fogalmazódtak meg az Ideiglenes Kormány égisze alatt, többek között az akkori világ legdemokratikusabb alkotmányát akarták megalkotni, csak miközben a nagyvárosokban az értelmiség ezeknek a terveknek a kidolgozásával volt elfoglalva, az ország nagy részében egészen másfajta folyamatok zajlottak. 

Feltámadt a szmuta

„A történelem levese már emelgeti a fedőt.” 

– írja József Attila egy esszéjében, és Szilágyi Ákos szerint ezzel lehet összefoglalni az 1917 előtti évek Oroszországát: a cári birodalomban minden készen állt egy óriási robbanáshoz, és a világháború ehhez katalizátornak bizonyult. 

„Mindig elfelejtjük, mert nekünk a második világháború 'A Világháború', de az első világháború is igazi vágóhíd volt: már ez is a gépek háborúja, tömeghalál, szinte korlátlan erőszak, a háborúkban érvényes agonális szabályok szinte teljes mellőzésével – kitelepítésekkel, koncentrációs táborral, a polgári lakosság túszul ejtésével, megtizedelésekkel.”

Az első világháború összeurópai katasztrófa volt, minden érintett ország életét felforgatta, de különösen sújtotta a vesztes nemzeteket. A cári Oroszország már a világháború előtt is bomló rendszer volt: egy forradalom kitört már 1905-ben, egyre gyakoribbak lettek a pogromok, gyakoribbá vált az indokolatlan az erőszak. A világháborút megelőző években a rendőrhatóságok például arra figyeltek fel, hogy feléledt a falusi huliganizmus, a teljesen oktalan, céltalan rombolás, törés-zúzás, verekedés. 

„Isten ne adja, hogy lássak még orosz lázadást: esztelen, kíméletlen valami.”

– hangzik el a felkiáltás a XVIII. századi parasztforradalomár, Jemeljan Pugacsov felkeléséről szóló Puskin-regényben, A kapitány lányában. És a Pugacsov-féle parasztfelkelés óta eltelt ugyan közel 150 év, de az orosz vidék viszonyai nem változtak sokat 1917-re: még mindig egy félarchaikus paraszttársadalom lakta, az obscsina, vagyis a falu- és földközösség erős hatalmával, amely csak Sztolipin reformjai után kezdett gyengülni, intézmények nélkül, és a felkelések még mindig esztelenek és kíméletlenek voltak.

Diáktüntetés Petrográdban, 1917 októberébenFotó: Bulla/Getty Images

Szilágyi elmondása szerint az utóbbi évtizedben az orosz történészek és kutatók között is egyre elterjedtebb lett az az elméleti keret, ami „szmutaként”, azaz zűrzavarként, mai műszóval káoszokráciaként fogja fel az egész forradalmi időszakot. Szergej Buldakov egyenesen “vörös szmutáról” beszél, mert a “vörös” valóban már a februári forradalomnak is alapszíne volt. A szmuta a hatalomnélküliség, a törvényszünet időszaka, a “rend éjszakája” ez, amikor minden addigi szabály, kötöttség, korlátozás érvényét veszti, a nép elszabadul és mindennek nekiront, ami a hatalomra emlékezteti. 

Erre a féktelen, rend nélküli szabadságra az oroszoknak külön szavuk van: “volja”. Azt csinálok, amit akarok. Az önkény szabadsága, csak itt az önkényt nem a cár-atyuska, hanem a nép-anyácska gyakorolja, a nép válik szeszélyes zsarnokká. 

A világháborút megelőző évtizedekben a cári Oroszországban egymást érték a parasztlázadások és pogromok, köztük a zsidóellenes pogromok, de ezek térben és időben lokalizáltak voltak. A hatóságok egy darabig hagyták, hogy az emberek kitombolják magukat, majd erővel elfojtották ezeket. Az 1917 és 1922 közötti időszak abban különbözött a korábbi évektől, hogy a pogromok állandóvá, folytonossá váltak. 

Részben a földesúri uradalmak és az urak ellen, részben, a polgárháború éveiben pedig szinte kizárólag a zsidóság ellen. 1922-ig több százezer áldozatuk volt. De 1917-ben és 1918-ban nemcsak urak ellen elkövetett és nemcsak zsidóellenes pogromok voltak, a lincseléseknek más célpontjai is lehettek: zsebtolvajok, rablók, árurejtegetők, “feketézők”, nagyvárosokban a cári rendszer képviselői, szenátorok, rendőrök, katonatisztek és általában a gazdagok vagy akik jól szituált polgárnak néztek ki, “pocakjuk”, óraláncuk, szemüvegük volt. 

Katonák a februári forradalom alatt Petrográd utcáinFotó: RIA Novosti/RIA Novosti

Miközben a februári forradalom eltörölte a halálbüntetést, a tüntető tömegben már akkor ilyen transzparanseket lehetett olvasni: “Halál a burzsujokra!” és “Halál a szabadság ellenségeire!” Azt is hirdethették volna, hogy “Halál a halálbüntetés eltörlését ellenzőkre!” És ezt a halált aztán az utcai tömeg, városi és falusi tömeg “rögtönítélőszéke” azonnal ki is szabta és végre is hajtotta.

Furulyázni a vadállatnak

Ebben a helyzetben volt döntő a világháború hatása a cári birodalomra. Természetesen a fronton elszenvedett vereségek demoralizáló hatására, a hatalmas emberveszteségekre is gondolhatunk, hiszen a frontokon harcoló 12 milliós orosz hadsereg 76, 3 %-a felőrlődött: 1,5-2 millió harctéri halott, 5 millió hadifogoly, a három év alatt fogságból, frontokról hadirokkantként hazatértek száma is 5 millió körül mozog, és a harci cselekmények érintett területeken több, mint háromszázezer civil halt meg. 

Szilágyi elmondása szerint újabb kutatásaikban Oroszország első világháborúban elszenvedett teljes pótolhatatlan emberveszteségét a demográfusok ma 4 377 710 főre becsülik. De ez csak a világháború hatásának egyik fontos összetevője. A másik a háború által elindított és a birodalmat szétziláló hatalmas migrációs hullámok kialakulása. 

KerenszkijFotó: Archives Snark/Photo12

Természetesen már az általános mozgósítás hatalmas tömegeket hozott mozgásba: 1914-ben Oroszország 15,1 millió polgári lakost mozgósított, a háború végére a védelmi munkákra irányítottak száma 2,4 millió fő, a reguláris hadsereg létszáma pedig 17,6 millió fő volt. De akkor még ott voltak a háborús menekültek − 7,5 millió ember − és a harci körzetekből erőszakosan kitelepítettek, amelyeknek száma elérhette az 5-7 millió főt. Ebben a számban voltak benne az Oroszországban élő német és osztrák-magyar állampolgárok, 300 ezer ember, akiket “civil hadifoglyoknak tekintettek”. 

Ugyancsak kitelepítették az eleve “megbízhatatlannak”, “kémgyanúsnak” tekintett zsidókat, mintegy 600-700 ezer embert, családostul. A Lengyelország bekebelezése után a orosz alattvalóvá lett zsidók zöme Ukrajna, Belorusszia, Litvánia területén élt, az úgynevezett “cserta oszedlosztyi”, azaz a letelepedési határvonal mögött, amin túl nem telepedhettek le. A birodalom alattvalói voltak, de nem teljes jogú állampolgárok: “inorodci”-ként, azaz idegen származásúként és “inoverci”-ként, azaz másvallásúként vették őket nyilvántartásba. Etnikailag, nyelvileg, vallásilag és területileg is elkülönültek a többségi lakosságtól. 

Mindjárt a háború kitörésekor 600 ezer zsidót azonnal – 24 órát kaptak az összepakolásra − kitelepítettek lakóhelyéről, többnyire Oroszország távoli, zord vidékeire. A kitelepítések nem ad hoc jellegűek voltak, hanem a cári katonai doktrina részét képezték, külön tantárgy készítette föl az orosz katonai akadémia növendékeit, mi a teendő háború esetén a megbízhatatlan népekkel: nemcsak a zsidók, hanem az etnikai németek és egy sor kaukázusi kis nép is ott volt a megbízhatatlan, háború esetén kitelepítendő népek sorában. Nem számított, hogy a kitelepített családból hányan harcolnak a fronton, hiszen a zsidók is sorkötelesek voltak. 

Szilágyi szerint összességében tektonikus migrációs mozgásokról beszélhetünk, ráadásul egy olyan birodalomban, amelyben 1914-ig rendkívül erős kontroll alatt állt minden egyéni és csoportos helyváltoztatás. Aki nem volt nemes, már egy kisebb utazáshoz is belső útlevelet kellett igényelnie, a szabad helyváltoztatás tehát nem jog, hanem privilégium volt. 

A világháború ezeket a kötöttségeket szétverte, milliókat hozott mozgásba, népeket és társadalmi csoportokat kevert össze és ezzel is aláásta a birodalmat, katalizálta a káoszt, a szmutát. 1916 végére menekültek, kitelepítettek, rokkantak, koldusok, hadifoglyok milliói lepték el az utakat és városokat, éhezők, fizikailag legyöngültek százezreit vitte el a járvány. A mezőgazdasági munkaerőhiány miatt hadifoglyok százezreit vezényelték a falvakba, aztán már a frontról is százezreket irányítottak át mezőgazdasági munkákra, hogy az egyre krónikusabb gabonahiányt ezzel is próbálják csökkenteni. 

A tömeges kényszermigráció ezernyi konfliktust szült: a belső-oroszországi városokban, ahol korábban alig találkoztak zsidókkal, németekkel, menekültekkel vagy rokkantakkal, most kezdeniük kellett valamit velük. A cári hatalom egyre kevésbé volt képes kezelni a tömeges migrációt, ellátni, elszállásolni a lerongyolódott, éhező, beteg milliók tömegét, úgyhogy az erőszak-spirál − menekültek és helybéliek oldalán egyaránt − ezen a téren is egyre feljebb kúszott. 

Tudjuk, az erőszak a szociális kérdések megoldásának legrövidebb útja: van ember – van probléma, nincs ember – nincsen.

De visszatérve 1917 első felére: egymást érik ekkor a beszámolók lincselésekről, a hatalom képviselői elleni támadásokról, üzletek feldúlásáról, a teljes káoszról. Gorkij írt például arról, hogyan zajlik az önbíráskodás a tömegben: tolvajláson kapott gyereket fojtanak a befagyott Néván vágott lékbe, máshol vannak beszámolók arról, hogy valakit vaságyra kötözve dobnak az égő máglyára. 

Ez nem a kifinomult szadizmus megnyilvánulása volt, hanem a népi karnevál legrosszabb változata. Carlo Ginzburg ír erről a jelenségről, amelyet ő “rituális fosztogatásnak” nevez és az archaikus társadalmakban általános. Ha meghal a király, a törzsfőnök, akkor elszabadul a pokol, mert a világrend érvénytelenné válik és mindent szabad: rabolni, gyújtogatni, ölni. A szmuta nem kímélte a hatalom egyetlen formáját sem, nemcsak a cári egyenruhának, de a cári hatalommal szinte eggyé vált pravoszláv egyháznak sem volt semmi tekintélye ekkor, a pogromok olykor az ortodox egyház tagjait is elérték. 

Feldúlt orosz város 1917-benFotó: Ann Ronan Picture Library/Photo12

Ebben a helyzetben az Ideiglenes Kormány liberális intézkedései és jelszavai úgy hatottak Szilágyi szerint a lázadó nép tömegeire, mintha megpróbáltak volna egy tomboló vadállatot furulyaszóval megfékezni: egy pillanatra megtorpan, de minden idegen és taszító amit hall, úgyhogy vágtat eszelősen tovább.  

Ugyan a Kerenszkij vezette alkotmányozó liberálisok hónapokon át úgy hivatkoztak a februári eseményekre, mint a nagy és vértelen forradalomra, de közben csak a balti flotta kötelékében több tisztet gyilkoltak meg ebben a pár hónapban, mint ahányan német-orosz tengeri ütközetekben három év alatt elestek. És rengeteg levél, feljegyzés van arról, hogy a derék, a cárizmust gyűlölő, szelíd lelkű orosz értelmiségiek kétségbeesetten tördelik a kezüket, látva a véres káoszt, hogy az utcák és a falvak népe elszabadult.

Ki fogja ezt megfékezni? 

„A kérdés az volt, hogy ezt a vágtázó, kötetlen vadállatot ki tudja befogni, ki tud format és irányt adni a kaotikus mozgásának? Ehhez erő kell, és olyan eszmék, amiket a régi rendszer karámjából kitörő »vadállat«, a nép megeszik.”

Ez volt Szilágyi szerint az a helyzet, melyben döntő jelentőségűnek bizonyult Lenin ösztönös politikusi tehetsége: még pár hónappal korábban is arról beszélt Svájcban, hogy az ő nemzedéke aligha fogja már megélni az orosz forradalmat, látva viszont az 1917 közepére kialakult helyzetet, ráérzett arra, hogy eljött a hatalom megragadásának pillanata: most vagy soha.

Plakát ismeretlen időpontból, vélhetően Lenin halála utánrólFotó: Ann Ronan Picture Library/Photo12

A bolsevik párt még a februári forradalom idején is egy apró tömörülés volt, fél év alatt sikerült több százezres tömegpárttá felduzzasztani a mozgalmat, elsősorban úgy, hogy saját programja helyett a népi szmuta radikális követeléseit fogalmazta újra, nem a kormányba akart bekerülni, hanem a nélküle létrejött munkás-, paraszt- és katona-küldöttek szovjeteibe, amelyeket alternatív hatalommá formált. 

Szilágyi szerint mindehhez kellett Lenin politikusi zsenije: a pillanat uralásához szükséges racionális pragmatizmus és fanatikus akarat egysége. Nem véletlen, hogy az idei évfordulóra megjelenő elemzések és könyvek többsége is Lenin személye körül forog. 

„Azoknak, akik Lenin személyére koncentrálnak, abban az értelemben igazuk van, hogy Lenin személye nélkül az 1917 népforradalom, a szmuta nem végződhetett volna az októberi bolsevik hatalomátvételben és egy olyan államban, amely az antikapitalizmus közös nevezőjén megpróbálta az archaikus népi lázadás erőszakát és utópikus céljait az állam erőszakával és a kommunizmus értelmiségi utópiájával egybegyúrni ” 

– mondja erről Szilágyi, aki szerint viszont ismerve a korszak körülményeit, nincs okunk azt feltételezni, hogy ha Lenin 1917-ben valamiért nem jutott volna vissza Oroszországba, vagy útközben meghal, akkor a tomboló népfelkelést, a káoszt bármelyik erőszaktól irtózó liberális vagy szociáldemokrata párt, mondjuk a jobboldali eszerek vagy mensevikek meg tudták volna fékezni. Ez esetben az anarchikus népmozgalom előbb-utóbb magába fulladt volna, és a káoszt a régi rend hívei állítják helyre erőszakosan, a cári rendszer restaurálásával, katonai diktatúrával.

„1917-ben nem volt jelen semmiféle derűs, feloldó végkifejlet lehetősége Oroszországban.”

A bolsevikok, hogy megfékezzék ezt a népi dionüszoszi tombolást, egyrészt erőszakkal élve erőt kellett mutassanak, másrészt át kellett venniük a tömeg jelszavait. Az első feladat nem mindig ment könnyedén: az 1917 utáni években számos bolsevik agitátort is meggyilkoltak vidéki pogromokban. Ahogy az is tény, hogy létezett vörös pogrom is, például a bolsevikok oldalán harcoló, kozákokból toborzott lovashadsereg tagjai mészároltak le ártatlan civileket, ahogy erről Iszaak Babel is írt Lovashadsereg című, személyes élményein alapuló novellagyűjteményében. 

A második feladathoz a kulcsot az jelentette, hogy a bolsevikoknak volt két nagyon egyszerű ígérete: azonnali békekötés és azonnali földosztás. Az ekkorra már mindenki által gyűlölt világháború lezárása és a földviszonyok rendezése két olyan eszköz volt, amivel sikerült megnyerni a lázongó tömegek szimpátiáját, és a bolsevikok ezzel irányt tudtak adni az addigi tombolásnak. 

Hogy az ígéretek után mi következik majd, az sokkal kevésbé volt egyértelmű. Lenin kedvenc mondása Napóleontól származott: “On s’engage et puis on voit!” − „Vágjunk bele, aztán majd meglátjuk!”

A bolsevik forradalom sikeréhez az is kellett, hogy Oroszországban nyomokban létezett csak az a fajta civil társadalom, ami ekkor a nyugati társadalmaknak már fontos alkotóeleme volt. Antonio Gramsci ír arról, hogy a bolsevizmus azért ragadhatta meg olyan könnyen a politikai hatalmat 1917-ben, mert nem kellett átkelnie a civiltársadalom hatalmas erődítményrendszerén, nem kellett meghódítania ideológiailag a civiltársadalmat − szakszervezetek, egyházak, egyesületek köztes világát – mivel ez nagyon gyönge, törékeny, kialakulatlan volt. Egy hasonló forradalmat a nyugati országokban lehetetlen lett volna így véghezvinni. 

A bolsevik hatalomátvétel után kevéssel kitört a polgárháború, majd erre hivatkozva a bolsevikok 1918 nyarától bevezették a hadikommunizmust, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy a világháború hadigazdaságából ismert erőszakos adminisztratív és kényszerítő eszközöket tették meg az általuk meghirdetett kommunista társadalom alapjává – a piaci adásvételt kiiktató totális állami redisztribucióval, munkahadseregek felállításával, jegyrendszerrel, gabonarekvirálással, egyfajta állandósított rendkívüli állapottal. 

Ez a rendszer a polgárháború során egyre nagyobb elégedetlenséget szült, 1921-re egyre több helyen kezdték el mondogatni, hogy nagyon jó a szovjetrendszer, csak a bolsevikok tűnjenek el belőle. A tambovi parasztok valóságos parasztháborút indítottak a bolsevikok ellen 1920-tól, így jött létre a “zöldek” hadserege mint harmadik erő, amely egyaránt harcolt a múltat visszahozni akaró “fehérek” és az uralmon levő “vörösök” ellen. Aztán 1921-ben kitört a kronstadti matrózlázadás, úgyhogy a szmuta kezdett megint erőre kapni, csak most már a bolsevikok ellen fordult. Lenin egy pillanat alatt belátta, hogy változtatniuk kell, és gyakorlatilag visszatértek a piacgazdasághoz és a politikai módszerekhez.  

Ez volt a NEP korszaka: egy Párizsban végzett közgazdász,  Grigorij Szokolnyikov fektette le az alapjait. Hirtelen lett tőzsde, aranyrubel, kereskedelem, egy év alatt minden visszatért a régi mederbe. 1926/27-ben már sikerült hozni az 1914-es termésátlagokat vidéken, ezzel pacifikálni lehetett a paraszt- és munkástömegeket. Lenin azonban ezt már nem élte meg: 1922 májusában kapott először agyvérzést, innentől kezdve egyre kevésbé tudott részt venni a párt munkájában, decemberben pedig, a második agyvérzése után vissza is vonult az aktív politikai élettől. 1924 januárjában halt meg. 

A múltat eltörölni 

Ha Lenin történelmi öröksége kerül szóba, az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés, hogy rendszere mennyire ágyazott meg a harmincas évek sztálini terrorjának, mennyire közvetlen a kapcsolat a két rendszer között. 

A NEP éveiben államszocializmus volt Oroszországban, a politikában monopóliuma volt a bolsevik pártnak, nem engedtek más pártot a hatalom közelébe, de a párton belül volt még bizonyos pluralizmus − irányzatok, platformok, frakciók léteztek −, komoly viták és harcok zajlottak. Szilágyi elmondása szerint közel sem volt magától értetődő, hogy Lenin után Sztálin uralma következik majd: 1927-ig erőteljesen jelen voltak még más vélemények is a pártban. 

Lenin egy padonFotó: Ann Ronan Picture Library/Photo12

Jól tetten érhető ez a párt egyik legnagyobb ideológiai vitájában, arról, hogy megvalósítható-e egy országban a szocializmus. Amíg Lenin hatalma teljében volt, ez nem is lehetett igazi kérdés: végig világforradalomban gondolkodott, nem Oroszországot akarta megváltani, hanem az egész világot. A bolsevikok folyamatosan figyelték, mi történik a többi országban, az orosz események a nagy folyamatnak csak állomásai voltak. 

Lenin halála után is maradtak, akik világforradalomban gondolkodtak volna tovább: Grigorij ZinovjevLev Kamenyev vagy Lev Trockij álláspontját fokozatosan szorította ki Sztálin, aki végül végrehajtotta a fordulatot: a szocializmus megvalósítható egy országban, és ha már egy országban valósítják meg, akkor azt az országot minél jobban be kell zárni. 

Ennek a sztálini fordulatnak része volt az is, hogy mindent fel kellett számolni, ami a NEP alatt létrejött. Ez egy felülről indított, állami által irányított forradalom volt, amiben mindent szétvertek, ami 1921 és 1927 között megvalósult. Azaz nem egyszerűen kurzusváltás zajlott, hanem eltörölték a Föld színéről azokat az intézményeket, szervezeteket, kádereket és gondolkodásmódot, ami a NEP pár éve alatt létrejött. 

A múlt eltörlése olyan jól sikerült Szilágyi szerint, hogy sokak számára ezért tűnik úgy, mintha 1917 októbere után egyből a sztálini Szovjetunió következett volna, és ezért tűnik ma annyira egyértelműnek, hogy 1917 októberéből jött Lenin, abból pedig Sztálin. Ezt a képet erősítette az is, hogy Sztálin maga is legitimációs ideológiaként használta Lenin személyét, a harmincas évek szovjet vezetése kultuszt emelt Lenin személye köré, ahogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom képe is sztálinista találmány volt. “Sztálin – Lenin ma” – ez volt a korszak legtöbbet ismételgetett lózungja, de akkor ennek a fordítottja is igaz kellett legyen: “Lenin – Sztálin tegnap”. Vagyis már az októberi forradalmat is Sztálin csinálta, de legalábbis egy Lenin-Sztálin nevű ikerpár.

Se kiköpni, se lenyelni

Hiába a százéves évforduló, ezek a zavarok azóta sem szűntek meg teljesen: látványos például, hogy az orosz állam mennyire nem tud mit kezdeni az idei kerek évfordulóval. 

Szilágyi Ákos szerint ez már a Szovjetunió felbomlása után, 1991-ben megjelent problémaként. Hivatalosan ekkor a szovjet múlt egészével megpróbált szakítani az orosz állam, de közben még arra is képtelenek voltak, hogy kitalálják saját szimbolikájukat. 

Hiába volt nagyon sűrű 1991 augusztusa, amikor sikerült elfogni a puccsistákat, jött Jelcin, megfosztotta Gorbacsovot a hatalmától, tankok voltak a köztereken, nem sikerült az ezekről az eseményekről készült felvételekből sem kiemelni azt az egyetlen képsort, amit minden évben bemutathatnának, ami 1991 sorsfordító, sok tekintetben forradalminak nevezhető augusztusának emblémája lehetne. Ugyanígy, nem született új himnusz, nem sikerült megalkotni a Nagy Augusztusi Demokratikus Forradalom képét. Pedig a szovjet múltat Szilágyi szerint csak akkor lehetett volna semlegesíteni, ha van új mondanivaló, új üzenet, amihez kapcsolódni lehet. 

Majd jött a kilencvenes évek az orosz döntő többsége által megint zűrzavarként megélt, máig is “beszpregyelnek”, azaz “törvénynélküliségnek” nevezett liberális reformista időszaka után az etatista fordulat, amiről mindenki tudta, hogy be kell majd következzen, és amit végül Putyin hajtott végre. Ez sokkal vértelenebb fordulat volt, mint bármi, ami 1917-ben történt az országban. De ekkor újra kérdésként merült fel, hogy mit lehet tenni ezzel az egész történelmi örökséggel. 

Lenin szobrát mossák SzentpéterváronFotó: Alexei Danichev/Sputnik

Erre az a válasz született, hogy egyrészt újra feltalálták a szovjet szimbolikát. Ehhez kapóra jött az is, hogy 1991 nem volt képromboló forradalom: csak Dzerzsinszkij-szobrát bontotta le a moszkvai tömeg, és pár Lenin-szobrot tüntettek el vidéki városokban, de a kommunista szobrok többsége máig a helyén van. Az általános tendencia inkább a szovjet múlt és a neokapitalista orosz szimbolika egymás mellett élése volt: a kremli vörös csillag ma békében megfér a kerítésre visszakerült cári sasokkal. 

Ezt a zűrzavart Szilágyi szerint jól szemlélteti, hogy a kilencvenes és kétezres években volt egy magaslati pont Moszkvában, ahonnan a városra pillantva egy vonalban lehetett látni a Kreml vörös csillagát, a Megváltó Krisztus-székesegyház keresztjét és a nyolc méter átmérőjű Mercedes-lógót, ami egy lakótömb tetején állt, és csak 2011-ben szedték le onnan

Ezek az esetek azt mutatják, hogy sem az orosz társadalom, sem az orosz állam nem tud mit kezdeni saját forradalmaival, nem tudják birtokukba venni történelmüknek ezeket az alapvető eseményeit: mítoszt csinálni belőle már legfeljebb tömegkulturális értelemben lehetne, a történeti valóság pedig túl bonyolult, túl ellentmondásos ahhoz, hogy az embereket érdekelje. Jelcinék vezették be, hogy november 7-e legyen a nemzeti megbékélés és egység ünnepe, mintha egy polgárháborúban ketté szakadt társadalom ellentétes oldalait kellene vagy lehetne így megbékíteni, mint mondjuk Spanyolországban, csakhogy 1917-ben és végig utána az orosz társadalom nem szakadt ketté, a “fehérek” örökösei társadalmi osztályként vagy csoportként egyszerűen nincsenek jelen a mai Oroszországban.

Közben pedig a hatalom egy csomó mindent meg is őrzött a szovjet múltból, részben azért, mert ezt diktálja a tömegóhaj. De ez a szovjet múlt nem Lenint, hanem Sztálint jelenti: nyilván a honvédő háború története miatt is, de Sztálin ma is nagyságrendekkel népszerűbb az oroszok körében, mint Lenin. 

A hivatalos állami ideológiában tapasztalható skizofréniát erősíti az is, hogy Putyin számára minden igenelhető, ami az erős államról, az erős hatalomról szól, és semminek nem lehet pozitív töltése, ami forradalmi, ami a hatalmi rend felbomlására utal, hiszen a forradalom lehetősége a mai napig állandó fenyegetésként van jelen a hatalmon levők fejében. Az is külső erők szervezkedésének tűnik a hatalom szemében, ha ellenzéki erők tisztességes választásokat követelnek. Már a bolsevik forradalom is “színes forradalom” volt, mondják, “vörös” és kívülről szervezték.

Ezért sem jut hely 1917-nek az állami emlékezetpolitikában. Jól mutatja ezt a helyzetet Szilágyi szerint, hogy mivel készül az orosz közmédia a 100. évfordulóra: Szolzsenyicin Vörös kerék című regényének egy önállóan is megjelent fejezete, a Lenin Zürichben című mű alapján készült el egy sorozatot A forradalom démona címmel, vasárnap kezdték el vetíteni. A sorozatban Lenint az egyik legtehetségesebb orosz színész, Jevgenyij Mironov alakítja – nemrég még egy másik sorozatban ő volt Dosztojevszkij félkegyelműje: Miskin herceg −, de a sorozat igazi főszereplője a Lenint behálózó nemzetközi forradalmár, kalandor, zsidó és pénzember, Alexander Parvus, akinek a németek által elfogadott terve alapján valósítják meg az Oroszországot leterítő forradalmat. A Parvus-terv tényleg létezett, csak hát nem ez valósult meg, hanem a szmuta. A sorozat alapján nem nehéz Parvus alakját behelyettesíteni: “Parvus − Soros tegnap.”  

Szolzsenyicin a Vörös kerékben azt a kérdést járta körül, miért rohant bele Oroszország a végzetébe, amin ő persze az októberi eseményeket érti, és egy kiterjedt összeesküvés-elméletet vázol fel ehhez. Ennek volt fontos szereplője Parvus, aki a bolsevikok közé vegyülve, pénzelve őket csábította el Lenint. A finoman antiszemita vonásokat is tartalmazó mű egy sok évtizedes narratívát elevenít fel: nem lett volna semmiféle orosz forradalom, ha nem szövődik Oroszország elveszejtésére nemzetközi világösszeesküvés. És ez az a “nagyon aktuális” történet, amit a százéves évfordulóra most elővesznek.

(Felső kép: Joel Saget / AFP)

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.