Az M7-es autópályát Kaposvárral összekötő leendő gyorsútban nem is az a legérdekesebb, hogy új útkategóriát teremt – a gyorsút négysávos, de nem egészen autóút, mégis 110-zel lehet menni rajta –, hanem hogy egy szakaszon zenélni fog. Nem annyira meglepő módon a Republic 67-es út című slágerét játssza majd.

Na de hogyan?

Maga a zenélő út ötlete két dán művésztől, Steen Krarup Jensentől és Jakob Freud-Magnustől származik, akik 1995-ben kifejezetten műalkotásként építették meg az Asphaltophone-t a dániai Gylling településnél. A mű az aszfalt szintjéből kiálló, domború bordákból és pontokból állt, amik távolról azokra a háromdimenziós burkolati jelekre hasonlítottak, amiket például a vakok segítésére szoktak az aszfaltra applikálni. Az Asphaltophon aránylag rövid volt, magát a zeneszámot pedig Freud-Magnus írta.

A két dán hiába volt úttörő, a művük nem lett világhírű, így a későbbi zenélő utakat tőlük teljesen függetlenül találták ki, és ezek már más módszerrel is keltettek hangot. A spanyolviasz újrafeltalálója egy japán építőmunkás, Shizuo Shinoda volt, aki teljesen véletlenül jutott az aszfaltszaggató felfedezésre: a buldózerével egyszer véletlenül rovátkákat mart egy út felületébe, majd amikor ezeken keresztülhajtott, zeneszerű zajt hallott. Shinoda rájött, hogy ha tudatosan, és megfelelő távolságra keskeny réseket vájunk egy út felszínébe, az autónk hangszerként fog viselkedni. Az ösztön később találkozott a high tech tudománnyal, egy hokkaidói állami ipari kutatóintézet ugyanis, amely korábban azt kutatta, hogy infravörös fénnyel hogyan szűrhetők ki az úthibák, 2007-ben továbbfejlesztette, és tömegméretekben is használhatóvá tette a buldózeres találmányát, Melody Road néven.

Ezek után Japán lett a világ zenélőút-központja, hiszen 2007 óta több mint harminc zenélő útszakasz készült az országban, amik között van polifónikus is. A japánok azért csinálnak ilyeneket, hogy odacsalják a turistákat, ami azért eléggé bizarr elképzelés.

Készült még pár ilyen út Dél-Koreában – itt kifejezetten az elbámészkodó sofőrök felélénkítésének céljával kereszteződések előtt –, Franciaországban, illetve kettő az Egyesült Államokban.

Amikor megkérdeztem a Nemzeti Infrastruktúrafejlesztő Zrt.-től, hogy milyen módszerrel fogják zenére késztetni a 67-es gyorsutat, ők az egyik amerikai útról készült videót küldték el az írásbeli magyarázat illusztrálására. 

Az amerikaiak – a National Geographic projektje volt az egész – olyan módszerrel dolgoztak, hogy hosszúkás fémlemezekre háromszög profilú fém zártszelvényeket hegesztettek, majd ezeket az elemeket pozitív formaként használva belenyomták a még képlékeny aszfaltba, így alakítva ki a zenéléshez szükséges mélyedéseket. A „zenét” a mélyedések mélysége, szélessége és egymástól való távolsága határozza meg. Az egész itt végignézhető:

A magyar módszer végeredménye ugyanez lesz, vagyis párhuzamus mélyedések sora, de ezeket nem fémsablonnal, hanem lézervágóval hozzák létre:

„Ugyanolyan aszfaltot terítenek le, mint bármelyik másik útszakaszon

– írta a 444-nek írt levelében a NIF –

csak itt a felületet egy gyémántvágóval bemetszik keresztirányban. A hang magassága a barázda mélységétől és egymáshoz viszonyított távolságától függ. Egy valódi hangszerhez hasonlítva az aszfaltba vésett mélyedések képezik a kottát, a kocsi gumija a gitár húrja, az autó karosszériája pedig maga a hangszer. Azaz, ha ráhajt az autós a keréknyomnyi vagy teljes sávon elterülő »bitumen kottára«, akkor felcsendül a dallam.”

A zenélő út még mindig ritkaságnak számít a világban, a magyar verzió a nagyobbak közül való lesz a maga 500 méteres hosszával.