Frans Timmermans, az Európai Bizottság első alelnöke szerdán bejelenti, hogy a biztosok kezdeményezik a lisszaboni szerződés 7-es cikkelye szerinti eljárás elindítását Lengyelországgal szemben. 

Durva vége lehetne

Elég bonyolultan hangzik, és a kellően drámai hatás kedvéért a lépést szokás "atomtámadásnak", "nukleáris opciónak" vagy a lengyel kormány szavazati jogának felfüggesztésére irányuló kezdeményezésnek nevezni. Valójában a döntés gyakorlati jelentősége elmarad a politikai vagy jogfilozófiai hatásától. Utóbbiakat sem érdemes lebecsülni, mert a mostani eljárás végkimenetele hosszabb távon nagyon fontos lehet az EU jövöjére nézve.

A 7-es cikkely egy eljárások sorozatából álló vizsgálatot jelent, amikor az EP-ben ülő képviselőknek és a tanácsban szavazó kormányoknak egymás után többször, igen nagy többséggel azt kell kimondaniuk, hogy egy tagállamban súlyosan sérült a demokratikus rend, és szerintük nem is akarnak az ott hatalmon lévők javítani ezen. Ha ezt többször is megszavazzák, akkor a végén nagyon súlyos büntetést is kiróhatnak. Ez a büntetés akár egy ország szavazati jogának megvonása is lehet, de az EU-s támogatások befagyasztása is. 

Ahhoz, hogy a sok körös, adott esetben akár egy - két évig tartó eljárás végén büntetés legyen, minden tagállam kormányának egyet kell értenie. Mivel Orbán Viktor előre megmondta, hogy ő a lengyelek megbüntetését sohasem szavazza meg, a lengyelek elleni szankció egyik feltétele az volna, hogy jövő tavasszal ne a Fidesz nyerje meg a magyarországi választást. És van még néhány közel ehhez hasonlóan kemény feltétel.

A lengyelek a magyaroknál durvábban viselkedtek Brüsszelben

Vagyis most bőven nem az a tét, hogy Lengyelországot kvázi kidobják-e az EU-ból, azért, mert politikai ellenőrzés alá vették a bíróságok irányítását. Sokkal inkább az a tét, hogy kiderüljön, hogy az EU mire képes. Ha egy tagállamban ellopják az emberek jogait a hatalmon lévők, akkor a renitens tagot megbüntetheti-e a közösség.

A 2015 végén hatalomra került lengyel kormány a magyaréhoz sok tekintetben hasonló módon kezdte ellenőrzése alá vonni az állami intézményeket, és felszámolni hatalmát korlátozni képes rendszereket. Volt viszont egy fontos különbség a lengyel és a magyar kormány viselkedése között: Orbánék elképesztő kampányt nyomtak a magyaroknak itthon arról, hogy milyen undorító az Európai Unió, de ehhez képest viszonylag kulturáltan együttműködtek az EU-s intézményekkel. Leveleztek, tárgyaltak, vitatkoztak, érveltek és néha még engedtek is. Magyarországgal szemben a bizottság több, a jogállamiságot számon kérő eljárást indított, de a jogállam rendszerszintű magyarországi leépülésével egyelőre ők nem foglalkoznak.

Ezzel szemben a lengyel kormány hajlamos volt a brüsszeli kritikákra olyan sértetten reagálni, hogy még az együttműködés látszatát sem akarták mutatni. Ebben nyilván benne van az is, hogy Lengyelország sokkal nagyobb ország, mint Magyarország: többet ér a szavazata, és gazdasági szempontból is fontosabb. Egyrészt azt gondolhatták, hogy keményebbek lehetnek (már a csatlakozási tárgyalásokkor is messze ők voltak a legmakacsabbak a 2004-ben belépő 12 ország közül), másrészt a bizottságban is jobban aggódnak miattuk, és fontosabbnak látszik Brüsszelből (vagy Berlinből vagy Párizsból) nézve megregulázásuk, mint a sokkal kisebb kár okozására képes Magyarországé.

A bizottság már korábban elindított egy úgynevezett jogállamisági mechanizmust a lengyel kormány ellen. A mechanizmust még 2014-ben találták ki, elsősorban éppen Magyarország miatt, akartak egy módszert, ami még nem olyan kemény, mint a most útjára indított, 7-es cikkelyen alapuló eljárás, de azért határozottan kifejezi, hogy az egyik tagállamban baj van. Ez az eljárás azonban nem vezetett semmilyen eredményre sem, sőt, van olyan elemzés is, ami szerint inkább csak rontott a helyzeten, és okot adott a varsói kormánynak, hogy politikai támadásnak élje meg azokat a vitákat, amelyeket Magyarország esetében konkrét törvények mentén vív meg a bizottság.

Meddig lehet elmenni?

Az EU technikailag szinte alkalmatlan arra, hogy egy tagállamot megállítson, ha az fokozatosan felszámolja a demokráciát. Kizárni senkit sem lehet, de egyébként is elképesztő jogi és gazdasági zűrzavart tud okozni egy távozás, a Brexit körüli tehetetlen herce-hurca jól mutatja, hogy nem lehet csak úgy távozni. Azonban az is nagyon nagy probléma, ha egy tagállam megteheti azt, hogy nem veszi figyelembe a közös szabályokat. És itt merül fel a nagy jogi, filozófiai és politikai dilemma:

Mit lehet kezdeni azzal, ha egy ország nem reagál, ha rászólnak? Ha lassan átalakítja magát önkényuralmi rendszerré?

Ha az EU mint intézmény nem reagál, akkor az erőszakos, gátlástalan és az alapértékek lényegét tagadók veszik át az irányítást. Ha viszont reagál, de ennek nem lehet gyakorlati következménye, akkor nem elég, hogy átengedte az irányítást a gátlástalan erőszakosoknak, de még bolondot is csinált magából. Hogyan tudna például nagyhatalomként tárgyalni egy EU-s vezető Donald Trumppal, ha még Jaroslaw Kaczynski aktuális miniszterelnökét sem tudja befolyásolni? Hogyan lehet legközelebb egy másik tagállam problémáit kezelni, ha most bebizonyosodik, hogy nincs igazi fegyelem az unióban?

A probléma messzire vezet tehát. A mostani lépést bejelentő Frans Timmermans még májusban a Zeitnek adott egy interjút, amiben nagyjából elmagyarázta, hogy szerinte mi lehet az ilyen problémák feloldása. Azt mondta, hogy az Európai Bizottság gyenge ezt megoldani, és végső soron a legerősebb kormányoknak kell fellépniük egy renitens tagállammal szemben. Ami azért sem egyszerű, mert a tagállamok szeretik a bizottsággal elvégeztetni a piszkos munkát. Timmermans végül azt mondta, hogy szerinte akkor szállnak rá Berlinből és Párizsból a lengyelekre vagy a magyarokra, ha ott azt érzik, hogy a cégeik szerződései nincsenek biztonságban a bíróságok politikai megszállása miatt. Vagyis ha a jogállam leépülése már nekik is közvetlenül fáj.

Timemrmans tavalyi helyzetértékelése helyes lehetett, hiszen most pont a bírák politikai kinevezéséről szóló törvénynél indul el az eddig sohasem alkalmazott eljárás Lengyelország ellen. És sokat sejtetett, hogy a múlt heti EU-csúcson a francia elnök és a német kancellár közös sajtótájékoztatón jelentették be, hogy támogatják a bizottság törekvéseit a lengyelek ellen. Úgyhogy a jogi korlátok ellenére a politikai nyomás már elég komoly lehet ahhoz, hogy a lengyelek is érezzék a helyzet súlyosságát. Nem véletlen, hogy éppen a múlt héten cserélték le miniszterelnöküket egy nyelvileg kompetensebb, a nagyvilágban járatosabb politikusra.

A mostani válság egyik lehetséges megoldása, hogy a szabálykövető országok azt mondják, hogy valamilyen módon megerősítik a szövetségüket, de engedik a többieknek, hogy az új szerződésekből, rendszerekből kimaradjanak. Az összetartó nyugatiak végső soron megcsinálják a maguk EU2-jét, egy új parlamenttel, összehangolt adópolitikával, és azzal a bizalommal, hogy közülük már nem lesz senki sem olyan kulturálatlan, mint akiket keleten meg szoktak választani. 

A mostani francia kormány például szívesen menne ebbe az irányba. A német kormány eddig ezt a tervet kevésbé szerette, de sok múlik majd azon, hogy milyen koalíció áll ott össze. Mindenesetre ha ebbe az irányba mennek a dolgok, akkor az a 2004-es integráció kudarcát is jelenti majd: azt, hogy a keleti országok felszabadulva a szovjet befolyás alól képtelenek lettek a polgári demokrácia tartós működtetésére.