Lukács Miklós zseni. Sokan tudják ezt, de nem elegen. Tudják írók, Esterházy Péter például tudta, ezért is választotta maga mellé Aegon-társdíjasnak 2011-ben. Tudják zeneszerzők, Eötvös Péter például, aki cimbalomra írott műveit már nem igazán képes elképzelni Lukács Miklós nélkül. Tudják a szakmabeliek is, mégpedig a lehető legszélesebb körben: népi és cigány muzsikusok, jazzisták és klasszikus zenészek itthon és külföldön, akik voltak olyan szerencsések, hogy együtt dolgozhattak Lukács Miklóssal.

És persze tudhatjuk mi is, a közönség. Mert erről szól tökéletes – és tökéletes című – legutóbbi lemeze, a Cimbalom Unlimited. Illetve hát dehogyis erről szól, ez csak a hallgató első benyomása, hiszen a legnagyobbakhoz hasonlóan Lukács Miklós számára is csupán eszköz a zsenialitás. Amilyen normálisnak tűnik emberként, visszafogott és végtelenül szerény megnyilatkozásai nyomán az a benyomásunk támadhat, hogy talán nincs is tudatában annak, mit birtokol. A zsenialitás számára egyszerű adottság: felelősség, munka, elhivatottság. „A tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet” – Kocsis Zoltán mondata tökéletesen leírja Lukács Miklós világhoz való hozzáállását.

Mert nem könnyű ez a lemez (de hát miért lenne könnyű, ami fontos, mondta egykor egészen másról a nagybátyám), nem könnyű a hallgatónak sem, meg nyilván a zenészeknek sem: folyamatos kockáztatás, határlatolgatás, packázás a lehetetlennel. Mindjárt az első szám, a Balkan Winds padlógázzal indít, félelmetes tempójú hétnyolcadban száguldunk, az ember nem nagyon kap levegőt, csak markolássza a biztonsági övet és tátott szájjal várja a tébolynak véget vető végzetes csattanást, de persze nemcsak a tempó elképesztő, hanem a kamarazenei precizitás is, ahogy a három zenész képes kézben tartani a ritmikai gyeplőt, s uralkodni a mindent elsöprő zenén, hogy végül mintegy hétpercnyi zakatolás, számos metrumváltás és hangulati kanyar után biztonsággal landoljunk a váratlanul felbukkanó csendben.

Triólemezről van tehát szó, ami azt jelenti, hogy Lukács Miklós mellett ketten vesznek részt ebben lenyűgöző zenei kísérletben: hogy miként használható a cimbalom az univerzum meghágására. A két zenész, illetve alkotótárs nem is akárki: a legendás szaxofonossal, Charles Lloyddal való közös munka során ismerte meg Lukács Miklós az amerikai jazz-szcéna két meghatározó alakját, a bőgős Larry Grenadier-t és a dobos Eric Harlandot. Akkor nyilván jazzlemezről van szó, gondolhatnánk, pedig nem. Illetve igen is, meg nem is, és éppen ez a varázsa Lukács Miklós zenélésének, hogy nem adja meg a hallgatónak a műfaji címkézés kéjes örömét. Nincs műfaja, hanem stílusa van, nyelve, zenei világa. 

Persze e stílusban (nyelvben, zenei világban) megtalálható valami a jazzből is, hogyne lenne, de ott van a népzene, autentikus formájában is, meg a bartóki átlényegülésen keresztülment művészi alakjában, ott van a cigányzene, igen, a kávéházi cigányzene, néhol a rockzene is felbukkan, és ott a teljes klasszikus hagyomány Bachtól Debussyn át Kurtágig. E tekintetben is nagyon 21. századi a lemez, mert azt gondolom, hogy vége a műfajok korának: hivatkozunk még rájuk, de értelmük már nincsen. A legkreatívabb alkotók számára a műfajok már csak olyanok, mint útszéli jelzőoszlopok: jelzik, hogy merre nem érdemes menni. Lukács Miklóst a biztos ízlés vezeti e műfajokon túli senkiföldjén. Nem tudom, hogy tisztában van-e az út végcéljával, de azt határozottan érzi, hogy merre kell mennie.

Ha az első szám – a Balkan Winds – a népzene és a jazz emlékeit hordozza, a második szám, a Lullaby for an Unborn Child a kortárs zene felől közelít: megszólal egy hangzat a cimbalom mélyebb régióiból, atonális hangfürt, nem is hallani igazán, milyen hangok alkotják, mintha egy elektronikus zenei hangfoszlány volna a hatvanas évek elejének avantgárd stúdióiból. Völgybe ragadt felhő, félelmetes és érthetetlen. Aztán éles fénycsíkok jelennek meg, rendkívül magas, fémes hangok: ezeket az első pillanatokat – zenei mélység szempontjából a lemez talán legizgalmasabb néhány percét – akár Kurtág György is írhatta volna. Fokozatosan születik meg a zene, megszólal egy E-hang, gyönyörűen, puhán, mintha dallam szeretne lenni, aztán felbukkan a mélyben egy Cisz, pulzálni kezd egyre hangosabban, mintha ritmus szeretne lenni. Jön aztán a bőgő és a dob: először volt a a káosz, aztán lett a ritmus és a dallam, és bár címe szerint altatóról van szó, a meg nem született gyermek altatója valójában inkább sirató. Amikor jó három perc után valóban formát ölt a zene, a cimbalom fájdalmas zokogásba kezd.

Hosszan lehetne sorolni a további számok csodáit is: a Peacock Dance fergeteges rockzenei energiáit, a valódi jazz-balladaként működő, már-már szentimentális Dawn Song érzelmi túlcsordulását, a Sunrise in Chennai időn túli zakatolását és így tovább. Akárhányszor újrajátszható lemez, minden újabb hallgatás során újabb rétegek bomlanak ki belőle. A nyolc, stúdióban rögzített szám után egy koncertfelvétel zárja az albumot – vegytiszta improvizáció, amely a lemezre kerülve a R. I. EP. (In Memoriam Esterházy Péter) címet kapta –, és amikor az utolsó szám is véget ér, a hallgató számára egyértelművé válik, hogy a cím nem hazudik, a cimbalomnak valóban nincsenek határai.

Rácz Aladár, a 20. századi klasszikus cimbalmozás legnagyobb hatású alakja mondta, hogy a cimbalom „az ördög hangszere”. A rendkívüli játéktechnikai nehézségekre gondolt, arra, hogy a húrok sajátos elrendezésének köszönhetően a zenei térben szomszédos hangok megszólaltatásához a játékosnak olykor a fizikai térben váratlanul messze kell nyúlnia, hogy a szomszédos húrokat néha óriási hangköztávolság választja el egymástól. 

Meglehet, a játékos szempontjából valóban az ördögé, de Lukács Miklós játékát hallgatva az embernek az az érzése, hogy a cimbalom valójában az istenek hangszere.

Lukács Miklós, Larry Grenadier, Eric Harland: Cimbalom Unlimited (BMC Records 2016)  

A cikket Fazekas Gergely írta.