— Halló, itt Mikszáth Kálmán! 

— Itt a szegedi Délmagyarország munkatársa, aki rövid audienciát és néhány sornyi véleményt kér Nagyságodtól. 

— Szeged! — Kedves barátom, rendelkezésére állok, mikor óhajt fölkeresni? 

— Még ma.

— Hát délután öt órára várom. 

E rövid telefonbeszélgetés leiratával kezdődik a Délmagyarország 1910. május 22-én megjelent első számának címlapos cikke. A szegedi kötődésekkel is bíró „nagy palóc” a cserépkályha mellett, egy hatalmas karosszékben ülve támogatásáról biztosítja az új lapot, amelynek egyik fő célkitűzése, hogy csökkentse az ország vízfejűségét, vagyis erősítse a Budapesten kívüli szellemi életet.

„Decentralizáció, fejlődés, — mondotta Mikszáth maga elé merengve. — Hát csodálatos dolgok ezek.”

Ez volt Mikszáth utolsó interjúja, egy héttel később már a halálhíréről értesülhettek a szegedi olvasók. 

Így kezdődött a legpatinásabb vidéki napilap története, amely 1910 óta, kisebb megszakításokkal, de folyamatosan megjelenik. Róna Lajos alapító-főszerkesztő nagyon komolyan vette az irodalmi rovatot: olyan írók és költők jelentek meg itt rendszeresen, mint Ady Endre, Krúdy Gyula vagy Kosztolányi Dezső. Juhász Gyula és Móra Ferenc pedig vezércikkeket is írtak. 

Az akkor átmenetileg Szeged néven futó lap 1925. március 25-ei számában jelent meg a Tiszta szívvel. A vers miatt nem csak József Attilát tanácsolta el az egyetemtől Horger Antal úr, de a lapot is betiltották, amely egy hónap kihagyás után jelenhetett meg újra, ezúttal már Délmagyarország címmel. 

Az 1938-as zsidótörvény és az új sajtórendészeti szabályozás miatt a Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat fő részvényese, Pásztor József kénytelen volt eladni az újságot. A Délmagyarország saját visszatekintő cikke szerint 1939. január 6-án „keresztény politikai napilap" fejléccel jelent meg, de

„igyekezett tartani magát az elődök tevékenykedéshez: próbált liberális demokrata napilap maradni.”

A szerkesztőség tagjai nem cserélődtek le, ám sokan csak név nélkül publikálhattak. A második világháború alatt a lap a lehetőségekhez képest antifasiszta álláspontot képviselt, amiért 1944-ben az akkori tulajdonost a Gestapo börtönbe szállította, a Délmagyarországot pedig betiltotta.

Fél év kényszerpihenő után, 1944 végén újraindult a lap, egy egészen különös, háromfős szerkesztőbizottság vezetésével. Ebben Balogh István a Független Kisgazdapártot, Erdei Ferenc a Nemzeti Parasztpártot, Révai József pedig a Magyar Kommunista Pártot képviselte.

1948-ban a Magyar Dolgozók Pártjának szegedi bizottsága úgy határozott, hogy a Délmagyarország lesz a térség politikai napilapja. Ez így is maradt a következő negyven évben, csak 1956-ban voltak nagyobb turbulenciák: november első napjaiban Szeged Népe, majd a forradalom leverése után - már az MSZMP hivatalos lapjaként - Szegedi Néplap címen jelent meg.

A rendszerváltás után külföldi tulajdonosai voltak a Délmagyarországnak, míg végül a Lapcomnál kötött ki, amely tavaly Andy Vajna tulajdonszerzésével olvadt be a Fidesz vidéki médiahálózatába.

Ezt a váltást már nem lehet látni a Hungaricana archívumában, de az első száz évet igen. „Az SZTE Klebelsberg Könyvtár és a szegedi Somogyi-könyvtár összefogásának köszönhetően immáron elérhetővé váltak a Délmagyarország 1910 és 2010 közötti lapszámai a Hungaricana oldalán. A két könyvtár összefogását kiegészítendő a hiányzó egységeket az Országgyűlési Könyvtár és az Országos Széchényi Könyvtár segítségével próbálták meg pótolni” - írják a Facebookon. 

A jogtulajdonos Lapcom Zrt. engedélyével 2013 óta zajló munka során több mint 30 000 lapszámot, mintegy 500 000 oldalt digitalizáltak. 

„Ha mindezt el akarjuk képzelni fizikailag: kb. 20 méternyi súlyos és hatalmas kötetet jelent a polcokon.”

Az adatbázist itt lehet elérni, a Hungaricana többi kincsét pedig a főoldalon.