Siker, fos, csillogás: az Oscar-gálán, egy hollywoodi kórházban hasonlíthattam össze az amerikai és a magyar sürgősségi betegellátást

A nem íróasztal mellett művelt újságírásban az az egyik legjobb, hogy az ember sosem tudhatja, igazából mi fog történni, ha odaér a helyszínre, azt meg főleg nem, hogy miről fog szólni az eltervezett cikke. 

Amikor március másodikán eliindultunk Los Angelesbe, hogy Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének stábjával együtt szurkoljam ki az újabb magyar Oscart - a csajom, Láng Imola volt a film díszlettervezője - azt képzeltem, hogy ha tudósítok egyáltalán valamiről, akkor a frakkos-kokszos (vagy talán meztelen-koktélos?) bulikról fogok, meg az arrogánsan, esetleg pont ellenkezőleg viselkedő sztárokról, az igazi közegében lubickoló vagy éppen veszekedő Vajna-házaspárról meg a partikat adó Los Angeles-i magyar nagyágyúkról. Ehhez képest az lett a vége, hogy ezeken az eseményeken egészségügyi okokból nem tudtam résztvenni, egy sokkal veretesebb témáról viszont tényleg releváns dolgokat tudok írni: a mostanában különösen sokat emlegetett magyar sürgősségi betegellátás és az amerikai összehasonlításáról.

Vidám, ruganyos, partiéhes focistafeleségként szálltam fel a repülőre, egy szűk nappal később szó szerint tántorogva szálltam le róla, hogy az Oscar-gála helyszínétől három sarokra eső szállodához érve végképp világossá váljon, itt valami szokatlan és újszerű dolog történik. Korábban sose okádtam le ugyanis pálmafát. 

Az elején még a LOT légitársaság vegykonyháján rottyantott kapros disznóhúsra gyanakodtam, de miután egy teljes napon át szenvedtem a szobában, olyan görcsös fájdalmaktól gyötörve, mint egy producer, akinek nem osztottak vissza a költségvetésből, világossá vált, hogy ez sajnos tényleg komoly ügy, és nem fogom tudni megúszni az orvost, így hívtunk egy Ubert és elvitorláztunk a biztosító által javasolt kórházba, a Hollywood Presbyterian Medical Center ügyeletére. 

Szóval - a magyar orvosi ügyeletek platina jelvényes veteránjaként, aki átélte már, hogy a Szent János ügyeletén az orvos az öt óra várakozás után "baszki gyertek röhögni!!!" felkiáltással hívja oda az összes kollégáját a szomszédos szobákból, hogy utána egy taxist is pirulásra késztető benyögések kíséretében, nyolcan pukkadozzák végig, ahogy a vicces kedvű kolléga kitépi a hüvelykujjam körméből a horgászcsali beleszúródott hármashorgát - szóval ott álltam egy random amerikai kórház gigantikus épülete előtt, hogy a saját bőrömön próbáljam ki, milyen élmény hasonló helyzetbe kerülni a sokat szidott egészségügyi rendszerrel bíró Amerikában. 

A portás megkérdezte, mi járatban, majd kaptunk tőle egy árpádsávos papír karszalagot, ami azt jelezte, hogy nem bentlakók vagy látogatók vagyunk, hanem a sürgősségire érkeztünk. 

Tényleg brutális fájdalmak gyötörtek, akkor már egy napja, igencsak el voltam gyengülve, ezért különösen érzékeny voltam arra, hogy miként bánnak velem és milyen hamar tudok valami orvos szeme elé kerülni.

A sürgősségi váróban hatan-nyolcan ültek, pont olyan vegyes összetételben, mintha bármelyik magyar egészségügyi intézmény hasonló részlegében lettünk volna. A hasonlóság ezen a ponton véget is ért, itt ugyanis azonnal beszippantott egy - mint utóbb kiderült - jól kitalált rendszer. 

Ahogy megérkeztünk, odalépett hozzánk a rendőr/biztonsági őr-stílusú egyenruhát viselő recepciós, és adott egy néhány egyszerű kérdést tartalmazó kérdőívet, amire a nevemen kívül az alapvető problémámat kellett felírnom. Ráadásul ceruzával, ami külön jó pont volt. A betegek kérdőíveit a recepciós azonnal betolta a váróból nyíló, az ajtaján Triage feliratot viselő helyiség üvegablakának e célra szolgáló résén. Ott folyt a szűrés második szakasza. 

A triage-osok a kérdőívek alapján döntötték el, hogy milyen sorrendben hívják be magukhoz a várakozókat. 

A betegek olyan tempóban pörögtek át a - csak ezzel a munkafázissal foglalkozó - két itteni munkatárson - akik szerintem inkább lehettek jól képzett nővérek, mint orvosok, bár ebben lehet, hogy tévedek - hogy hat-nyolcadikként egy órán belül sorra kerültem. Odabent gyorsan kikérdezték az alapadataimat, tisztáztuk, hogy milyen biztosítás alapján vagyok itt, megmérték a vérnyomásomat és pulzosomat, megkérdezték a testsúlyomat, a kétszavas kérdőívnél részletesebben elmondatták velem, hogy pontosan mi a panaszom. Nyomtattak nekem egy karszalagot, amin a nevemen kívül már az is szerepelt, hogy a véleményük szerint milyen típusú vizsgálatokra lesz szükségem és melyik orvosnál, kaptam tőlük egy praktikus hányózacskót, és olyan tíz itt töltött perc után már indulhattunk is a harmadik fázis, vagyis maga az orvos felé. 

Abban az állapotban nem tudtam világosan felmérni, hogy ki kicsoda, de mintha két orvos és három-négy asszisztens/rezidens alkotta volna a benti ügyeletes csapatot. 

Jattoltunk a kezelőorvosommal, aki eddigre érezhetően tökéletesen képben volt az állapotomat illetően, ezért csak a számára fontos részletekre kérdezett rá, és mondjuk öt percen belül meg is kezdődött a konkrét kezelés. Mivel pontosan tudták, hogy kik és milyen problémával érkeznek, négy-öt pácienssel is érdemben tudtak foglalkozni párhuzamosan, akik a helyiségből függönyökkel leválasztott fülkékben hevertek a hátradönthető foteleikben, a kezelésük különféle fázisainál tartva.

Tőlem azonnal vért vettek a laborvizsgálathoz, bekötötték a kanült a kézfejembe, majd az orvos elmondta, hogy erős, morfintartalmú fájdalomcsillapítót, émelygésgátló gyógyszert, majd utána nagyobb mennyiségű sóoldatot fogok kapni, mert veszélyesen kiszáradtam. A gyógyszerek beadása után eltoltak egy hasi ct-vizsgálatra, majd vissza, és jöhetett a hossza infúziós szakasz. Közben végig cserélődtek mellettem a betegek.

Az egyébként tök vicces orvos maga az egész folyamat közben háromszor foglalkozott velem személyesen: a megérkezésemkor mondjuk öt percig, utána úgy a felénél egész röviden, hogy minden rendben folyik - csöpög - e, illetve szükségem van-e további fájdalomcsillapítóra, majd búcsúzáskor.

A végén elmondta, hogy milyen gyógyszereket írt fel, mesélt kicsit arról, hogy mi okozhatta a heveny gyulladást,  biztatott, hogy még 24 órán keresztül igen szarul fogom érezni magam, azzal elbocsátott. Még egy rövid stáció volt hátra, a biztosítással kapcsolatos papírmunka elintézése a váróból nyíló ablakoknál. 

Az egész folyamat 4-5 órán át tartott.

Én végig nem tapasztaltam olyan eltérést a hazai ügyeleti élményeimhez képest, ami a nyilván nagyon eltérő anyagi lehetőségeken, és ne a szervezettségen vagy a hozzálláson múlott volna,  kivéve talán azt az egyet, hogy a random amerikai kórház sürgősségi ügyeletén természetes megvolt az azonnali ct-vizsgálat lehetősége. 

A folyamat összes résztvevője, a recepcióssal kezdve, kedvesen és segítőkészen viselkedett, és amennyire láttam, megállás nélkül dolgozott. Senkinek sem kellett összevissza rohangálnia meg kiabálnia, se velünk, se egymással, mert mindenki pontosan meghatározott részfeladatot végzett, ebből következőleg hatékonyan.

Páciensként az volt a legfontosabb - egyben a legnagyobb különbség -, hogy végig azt éreztem, hogy éppen érdemben foglalkoznak az ügyemmel. Így hiába voltam igazán rosszul az elején, a nyitó egyórás várakozás sem tűnt végtelenül hosszúnak.

A hatékony sürgősségi ügyeletnek hála, mire véget ért az összes Oscar-buli, már egészen használhatóvá is váltam. De semmi baj - gondoltam az utolsó előtti napon, egy helyi magyar család Pacific Palisades-i, óceánra néző villájának  kertjében Francis Ford Coppola "Director"s Cut" fantázianevű borát kortyolgatva, miközben a házigazdánk éppen arról mesélt, hogy esténként vigyázni kell, mert bejár ide a puma és a prérifarkas is - mert amint kijön Enyedi következő filmje, és felkerül az Oscar shortlistjére, újra megpróbálkozom az elnávaianikósodással, hátha akkor nem kórházi riport lesz a vége.

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.