A 2010-es kormányváltás után arról szóltak a hírek, hogy a Fidesz emberei átveszik az irányítást a kulturális intézményrendszerben. A területfoglalás rendben lezajlott, kis szigetek maradtak csak érintetlenül, és ma már nem botrány, hanem evidencia, hogy az állami pénzosztó szervezetekben többségében vagy kizárólag a pártnak megfelelő emberek ülnek. 

A különböző kinevezéseknél újabban inkább azon szoktak izgulni a művészeti élet résztvevői, hogy legalább olyan vezetőt válasszon a kormány, aki nem csak a NER-be illeszkedik, hanem ért is ahhoz, amit csinál.

De a kultúrharcnak jöhet egy újabb szintje, ami leginkább a létező szocializmusból ismerős.

A Magyar Idők cikksorozata és vitája arra emlékeztet, amikor a Kádár-rendszer elitje a pártsajtóban fúrta a párton belüli ellenfeleit, különböző elhajlásokkal vádolva a nem elég vonalas tisztviselőket.

Megint a megalvadt struktúrák

A Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozat két irányba oszt csapásokat: egyrészt a balliberálisnak bélyegzett művészeket és tudósokat ostorozza, mert úgy bírálják a kormányt, hogy közben elfogadják az állami támogatást; másrészt a fideszes politikusokat és intézményvezetőket rugdossa, amiért nem lehetetlenítik el a kritikusokat.

Az első cikk szerint ezek a balliberálisok valamilyen rejtélyes okból még 8 év fideszes kormányzás után is korlátlan hatalommal bírnak: „tombol a kulturális diktatúra, a más véleményének kiszorítása, a más értékeket valló emberek háttérbe szorítása megtörténik nap mint nap.”

Nem csak a megjelenés helye, a hivatalos pártlap érdekes, hanem a szerző személye is: Szakács Árpád ugyanis nem mezei hőzöngő, hanem Mészáros Lőrinc vidéki laphálózatának főszerkesztője. Publicistaként akkor figyelhetett fel rá a szélesebb nyilvánosság, amikor lerántotta a leplet a finn oktatási rendszerről, és az összes megyei újság olvasóját tájékoztatta, hogy „a finn gyerekek katedrálisokat gyújtanak fel, véres utcai zavargásokat provokálnak és tömeggyilkosságokat rendeznek osztálytársaik körében”.

Mindenki gyanús

Szakács most sem finomkodik, nekimegy mindenkinek, aki szerinte bármilyen módon érintkezni mert a „balliberálisokkal”, legyen az illető bármennyire fideszes vagy éppen maga a kormány. Megkapja a magáét

• az Andy Vajna által vezetett magyar filmipar,
  
• a Magyar Tudományos Akadémia,
  
• a Balassi Intézet,
  
• az MTI, mert „szinte nincs nap, hogy ne számolnának be valamilyen balliberális művész munkájáról”,
  
• a Petőfi rádió, amiért „csak a balliberális holdudvar zenevilágát (sic!) sugározza”,
  
• a Fővárosi Önkormányzat, mert fenntartja a Katona József Színházat, 
  
• „a fideszes ferencvárosi önkormányzat, a magyar állam és az NKA”, mert finanszírozza Székely Csaba darabjainak bemutatóját,
  
• a „jobboldali városvezetésű kulturális intézmények” (sic!) Budapesttől Debrecenen át Kecskemétig, mert „fizetnek” Karafiáth Orsolyának,
  
• de még a Magyar Művészeti Akadémia is, mert pénzt adott az utcai automatákból vásárolható Poket zsebkönyvekre, pedig az egyik ötletgazda Grecsó Krisztián, ráadásul Esterházy Péter könyve is szerepel a kiadványok között.

A cikksorozat többtucat művészt és néhányt tudóst listáz mint az Orbán-kormány ellenségeit, akiket rettegőnek, megszállónak, aberráltnak nevez. 

Az egyes minősítésekkel már csak azért sem érdemes vitatkozni, mert ez a listázás épp arra való, hogy mindent összemosson: a közéletben aktív művészeket a politikával egyáltalán nem foglalkozókkal, az örök középutas konzervatív professzort a transznemű íróval. Az egyetlen közös bennük, hogy nem hűségesek a Párthoz. (Bár van olyan kipécézett kutató, aki a szerző szerint a „jobboldalon helyezkedik”, de ezek szerint nem elég ügyesen.)

Másrészt egy demokráciában természetes, de még a diktatúrákban is általános, hogy a kormányért nem lelkesedő, vagy azt akár kritizálni is merészelő művészek dolgoznak állami intézményekben.

Tompa Andrea színikritikus korábbi cikkéből például nem csak az derül ki, hogy még az ellenzékiek bebörtönzéséről és meggyilkolásáról híres Oroszországban is vezetnek kritikus művészek közpénzből működő, nagy színházakat, hanem az is, hogy arrafelé már évek óta virágzik a feljelentő kritika kommunizmusból ismert műfaja. A Magyar Idők cikksorozata is valami ilyesmi.

Tobzódnak

A negyedik rész nagyrészt a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve személyesen annak vezetője, Prőhle Gergely ellen irányul. Neki is azt rója fel a Magyar Idők publicistája, hogy a PIM-ben túlsúlyban vannak a nem megfelelő írók. Ebben a hangnemben:

„Prőhle főigazgató úr műhelyében ugyanis tobzódnak a magyarokat és Orbán Viktor miniszterelnököt gyalázó balliberális véleményformálók. És Prőhle úr fizeti a számlát, természetesen nem a saját zsebéből, hanem a magyar adófizetők pénzéből.”

Pedig Prőhle igazán nem vádolható baloldali elhajlással: nagyköveti megbízatásai mellett mindhárom Orbán-kormányban államtitkári vagy helyettes államtitkári rangban szolgált, civilben pedig a magyar evangélikus egyház országos felügyelője, vagyis világi vezetője. 

A megbélyegzést közleményben utasította vissza a 2010-ben elhunyt Békés Pál emlékét ápoló egyesület, illetve a szintén betámadott Dés László írt az ÉS-ben arról, hogy szerinte ma egy Magyar Idők-cikk ugyanazt jelenti, „amit annak idején, a hatvanas–hetvenes években egy Népszabadság-cikk, mondjuk Konrád György ellen. Kilövési parancsot. Érdekes, hogy ma ugyanúgy Konrád György (is) céltábla, mint negyven–ötven éve. Ez többet mond erről az egész rendszerről, mint bármi más.”

De a ballib-pártolással vádolt fideszesek közül csak Prőhle válaszolt. Kijelentette, hogy ő nem fog listázni senkit és nem feladata az irodalmárok pártszimpátiájának számon tartása. Bevallotta azt is, hogy

„valóban az adófizetők pénzét költöm, költjük a programjainkra, azokét is, akik nem a kormánypártokra szavaztak. Ilyen a közintézmények természetrajza egy konszolidált európai demokráciában.”

De írása más részei kifejezetten nyomasztó olvasmányok: a kormánypárti Prőhle ugyanis arra kényszerül, hogy a kormánypárti napilapban bizonygassa, hogy amit csinálnak, az nem is árt a kormánynak.

• A könyvfesztivál díszvendége, Daniel Kehlmann meghívását például azzal menti, hogy bár a világhírű író valóban kritizálta a kormányt, de itt Magyarországon talán sikerült eloszlatni „néhány félreértést” és jobb belátásra bírni.
  
• Konrád Györgyöt valóban felköszöntötték a születésnapján a PIM-ben, de a főigazgató mindenkit megnyugtat, hogy nem a politika, hanem az irodalom volt a középpontban. Ráadásul Konrád azt is nyilatkozta, hogy a migrációs kérdésben Orbán Viktornak igaza van, ami sokakat elgondolkoztatott a világon - emeli ki Prőhle.
  
• A könyvfesztivált azzal védi, hogy Mádl Ferenc kezdeményezte, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülését pedig azzal, hogy az MMA könyvkiadója is belépett.  
  
• És bár igaz, hogy tartottak konferenciát a „baloldali” Kassák Lajosról, de „a kommunistákhoz fűződő nagyon is ellentmondásos viszonyáról” főleg „konzervatív szakértők” beszéltek.
  
• És a Magyar Idők kulturális rovatvezetője, Orbán János is nyitott meg náluk kiállítást!
• És a minisztérium sem „kifogásolta” a tevékenységüket!

A PIM főigazgatója a mocskolódó publicistával is párbeszédet szeretne, hívja a múzeumba, hogy ne csak a távolból kritizáljon: „Ne üzengessünk, hanem nézzünk bátran egymás szemébe, ez méltóbb lenne diskurzusunk tárgyához.” 

Az egész sztorinak attól lett igazán tétje, ami ezután jött: a szerző, a fideszes médiabirodalom egyik vezetője és a kormánypárti napilap szerkesztői ugyanis nem hagyták annyiban a dolgot, nem fogadták el a békejobbot, hanem megengedték maguknak, hogy leszegett fejjel rohanjanak neki Prőhlének.

„Honnan veszi a bátorságot?”

Szakács Árpád viszonválasza három tételmondatban:

• Fenti írásában csúsztatások özönével próbálja igazolni a helyes döntését, mert hát ön szerint az árokásás, listázás és diktatúrák vizionálása helyett inkább vitatkozni kellene. 
  
• Ön ugyanakkor adós egy válasszal: honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy vérlázító aránytalanságokat jelenítsen meg a magyar adófizetők pénzén fenntartott intézetben?
  
• Megerősítve korábbi írásom minden szavát, szerintem inkább önnek kellene tükörbe néznie, mert nemcsak Mádl Ferenc, de Petőfi Sándor és Arany János is forog a sírjában az ön által támogatott „szellemi horizonttól”.
  

Ez a történet akár meg is állhat itt, de azt jelzi, hogy a NER eddigi, eleve agresszív kultúrpolitikája is szintet léphet. Azt már láttuk, hogy ebben az országban Németh Szilárd is lehet az Arany-emlékév fővédnöke, de ha a kulturális élet is a teljes sötétség nyelvén kezd beszélni, akkor a fülkeforradalom hamarosan Petőfi Sándor soha meg nem talált sírja mellett falja fel saját gyermekeit.