Donald Trump magyar idő szerint kedd este felmondta az Iránnal kötött atomalkut. Azóta különös dolgok sora történt a Közel-Keleten:

• Irán először mért közvetlen csapást Izraelre.
  
• Válaszul Izrael 45 éve legnagyobb légi hadműveletét hajtotta végre Szíriában, iráni célpontok ellen.
  
• Amire válaszul Oroszország nem Izraelt ítélte el, hanem mindkét felet mértéktartásra szólította.
  
• Ennél is furább, hogy a Szíriában állomásozó orosz erők nem indították be a légvédelmet az izraeli gépek ellen;
  
• Izrael pedig előre szólt az oroszoknak, hogy lőni fognak.
  

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy miután Benjamin Netanjahu Moszkvában tárgyalt, a Kreml hirtelen leállította az S-300-as légvédelmi rakétarendszerek szállítását Szíriába, láthatjuk, hogy nagy átrendeződés kezdődött a térségben. A jelekből nehéz olvasni, egyszerre lehet belőle következtetni a konfliktus eszkalálódására, de arra is, hogy a szíriai polgárháború éveiben szorosan együttműködő Oroszország és Irán érdekei most, Aszad rezsimének de facto győzelmével hirtelen távolodni kezdtek egymástól. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Izraelnek igazából nem áll érdekében a nyílt háború Iránnal, Iránban pedig még nem dőlt el a háborúpártiak, és a Szíriában elköltött milliárdokat inkább a hazai gazdaság fellendítésére fordítani akaró reformisták harca.

Az valószínűtlennek tűnik, hogy ebből bármi jó süljön ki, de a rossz kimeneteknek is vannak fokozatai a korlátozott regionális konfliktustól egészen az Egyesült Államok bevonásával zajló brutális közel-keleti világháborúig. Az biztos, hogy Trump döntése az atomalku felrúgásáról alapjaiban változtatta meg a konfliktusban résztvevők eddigi stratégiáját.

Titkos háború

Ne álltassuk magunkat, Izrael és Irán már hat éve háborúzik egymással Szíriában. A háború első öt évében mindkét fél kerülte a direkt konfrontációt:

• Irán nem támadta közvetlenül Izraelt;
  
• Izrael pedig nem támadta közvetlenül a Szíriában aktív iráni erőket, csak proxyjaikat.
  

Izrael ezekben az években legfeljebb azokat a milíciákat támadta, amik Irán szolgálatában álltak, de még inkább csak az ezeknek a milíciáknak szánt fegyverszállítmányokat. Azokat azonban hevesen. Az izraeli légierő éppen távozóban levő parancsnoka, Amir Eshel vezérőrnagy 2017 augusztusában elismerte, hogy alakulatai a megelőző öt évben száznál is több támadást intéztek szíriai célpontok ellen.

Közben mindkét fél óvakodott a fölösleges eszkalációtól. „Egy katonai akció lehet elszigetelt dolog, kicsi és pontos. És lehet egy intenzív egyhetes kampány. Szerencsére eddig észrevétlenek tudtunk maradni” – mondta 2017 augusztusában Eshel, aki különösen büszke volt rá, hogy „eszünknél voltunk, és nem rángattuk bele Izrael államot egy háborúba”.

Iránt eleinte az tartotta vissza, hogy még nem állt készen a háborúra, igazán csak az oroszok 2015 szeptemberi hadba lépése, vagyis a csapásképes légvédelem megjelenése után kezdte felépíteni jelenlétét Szíriában, de egészen mostanáig visszatartotta a nyílt akciózástól az, hogy nem akartak okot adni az amerikaiaknak az atomalku felmondására.

Ezt a status quót rúgta fel Trump az atomalku felmondásával. De még nincs veszve minden remény.

Miben bízhatunk?

Bár jelzésértékű volt, hogy Irán alig 24 órával az atomalku felmondása után addigi gyakorlatával szakítva közvetlenül maga mért csapást izraeli célpontokra, legalább ilyen jelzésértékű, hogy nagyon korlátozott akciót hajtottak végre elég primitiv fegyverekkel. Grad és Fadzsr-5 rakétákat lőttek ki, amik sem nem túl pontosak, sem nem túl hatékonyak - az izraeliek saját állításuk szerint négyet lelőttek, a többit meg csak azért nem, mert azok nem is találták el az országot.

Ennél is fontosabb jelzés volt, hogy az iráni lapok másnap egyáltalán nem számoltak be az izraeli válaszcsapásról, az állami Farsz hírügynökség angol nyelvű hírében pedig nem említették, hogy Izrael iráni célpontokat támadott. A teheráni kormány hivatalosan csak pénteken reagált, de ők is csak a „Szíria elleni” aggressziót ítélték el, és csak azt jelezték, hogy „Szíriának jogában áll megvédeni magát” az izraeli agresszióval szemben – és amúgy Izrael is azonnal jelezte, hogy nem akar további eszkalációt: „Úgy vélem, a legfőbb feladatunk a háború megelőzése, még ha ez meg is követeli a valós és konkrét elrettentést és cselekvőképességet” – mondta Avigdor Lieberman izraeli védelmi miniszter.

Ennek a visszafogottságnak több oka is lehet. Az egyik belpolitikai. Haszán Rohani iráni elnök a reformista frakcióhoz tartozik, egyik fő harcosa volt az atomalkunak, amitől részben azt remélte, hogy a szankciók feloldásával fellendülhet az iráni gazdaság, enyhülhetnek az ország nehézségei. Számítását keresztbe húzta a keményvonalas Forradalmi Gárda aktív beavatkozása a szíriai polgárháborúba, mert ennek finanszírozása elviszi ezeket a forrásokat. Pedig ő inkább hazai gazdasági reformokra költené ezt a pénzt. Erre minden oka megvan, a gazdasági nehézségek miatti elégedetlenséget konzervatív riválisai az év elején zavargásokig tudták fokozni. Itt kell megjegyeznem, hogy a szankciók újbóli életbe léptetésével Trump végső soron a mérsékelt reformerek radikális ellenfeleit erősíti.

A második az lehet, hogy Irán katonailag nem áll készen a nyílt konfliktusra. „Iránnak bizonyítania kellett, hogy képes válaszcsapásra, legyen az bármilyen erőtlen is. De leleplezték gyengeségüket is: a rakétáiknak nincs agyuk” – mondta Joshua M. Landis, az Oklahoma Egyetem Szíria-szakértője.

A harmadik, és ez reménykeltőbb, Oroszország reakciója. Irán és Oroszország érdekei az elmúlt bő két és fél évben azonosak voltak Szíriában. A céljuk szövetségesük, Aszad rezsimjének megmentése volt – ebből a szempontból teljesen érthető, hogy a szárazföldi hadműveletekben aktív Irán bázisokkal szórta tele Szíriát, részben védekezésül egy potenciális izraeli csapás ellen, amivel Benjamin Netanjahu elég gyakran fenyegetőzött.

Aszad de facto győzelmével azonban az orosz és iráni érdekek kettéváltak. Míg Oroszország alapvetően a stabilitásban és egy erős, szekuláris rezsim fenntartásában érdekelt meleg tengeri kikötője, a szíriai Tartusz védelmében, Irán inkább abban érdekelt, hogy Aszad hatalma viszonylag korlátozott maradjon, így az Irán által felépített, és végső soron hozzá hű több ezres milíciák szabadon mozoghassanak az országban. Szíria így afféla második Libanon lehetne, ahonan Irán proxyhadseregei közvetlenül fenyegethetnék Izraelt.

Ez az érdekkülönbség világosan megmutatkozott abban, hogy Oroszország, amely április 9-én még határozottan elítélte Izraelt az irániak egyik szíriai létesítményének bombázása miatt, a mostani, sokkal nagyobb szabású izraeli támadás után nemhogy Izraelt ítélte volna el, hanem mindkét felet, vagyis az elvben vele szövetséges Iránt is "mértéktartásra" szólította. Az is jelzésértékű volt, hogy az orosz légvédelem nem szállt szembe az izraeli légierővel, amely amúgy előre értesítette is az oroszokat a várható csapásról.

És ami izraeli szempontból mindennél fontosabb, Benjamin Netanjahu minapi moszkvai tárgyalásai után a Kreml leállította a modern S-300-as légvédelmi rendszerek Szíriába szállítását.Márpedig azt a csütörtök hajnali csapás bebizonyította, hogy ezek nélkül a szír légvédelemnek esélye sincs az izraeli légierővel szemben.

Az orosz reakciókból Andrew J. Tabler, a washingtoni Közép-Keleti Politika Intézetének Szíria-szakértője szerint Izrael joggal következtethet arra, hogy amennyiben a jövőben is csak az eddigiekhez hasonló, csak az iráni létesítményeket sújtó csapásokkal operál, akkor elkerülhetik a szélesebb konfliktust, mert az oroszok jóindulatára szoruló Aszadnak sem áll majd érdekében válaszolnia ezekre a támadásokra.

Mindettől függetlenül a helyzet rendkívül veszélyes

Bár Lieberman védelmi miniszter és az izraeli hadsereg vezetőinek nyilatkozataiból úgy tűnik, ők se vágynak a jelenleginél nyíltabb konfliktusra, Irán erőtlen válaszcsapásából akár arra is következtethetnek, hogy az elmúlt évek fejleményei ellenére Irán továbbra sem képes tényleges csapást mérni Izraelre. Vagyis nincs igazi kockázata az eszkalációnak, a Forradalmi Gárda és a vele szövetséges milíciák kisöprésének Szíriából.

Ez még akkor is nagyon veszélyes következményekkel járhat, ha a számításuk nem hibás. A háború kiszélesítése szinte biztosan azzal járna, hogy az Egyesült Államoknak is jobban be kéne vonódnia a konfliktusba – már csak Irak miatt is, ahol a síiták vannak hatalmon, így Irán természetes szövetségesének számítanak. Így Trump, aki elvben még Szíriából is kivonná az amerikai csapatokat, döntésével egy újabb közel-keleti konfliktusba keverheti bele országát.

A legveszélyesebb fordulat viszont az lenne, ha az alku összeomlása és a szankciók újbóli bevezetése Rohani ellenfeleinek megerősödéséhez vezetne Iránban. Ez esetben szinte biztosan bekövetkezne az, amivel Rohani külügyminisztere, Mohammad Dzsavad Zarif még csak fenyegetőzött: gyors tempóban újraindítják atomprogramjukat.

Ez még akkor is megtörténhet, ha amúgy a reformerek ellen tudnak állni a konzervatívok támadásának. Ha az USA kilépése után az atomalku többi résztvevője, közülük is elsősorban az európai országok nem lesznek képesek kárpótolni Iránt az amerikai szankciók okozta veszteségekért, vagy nem lesznek képesek megvédeni az Iránnal üzletelő európai gazdasági szereplőket az amerikai szankcióktól, Irán valóban úgy érezheti, hogy az atomprogram újraindítása az egyetlen opciója.

Ez megint csak több okból is rendkívül veszélyes fejlemény lenne. Először is, ebben az esetben aztán tényleg nagyon nehéz lenne visszatartani Izraelt attól, hogy közvetlenül Iránra, az iráni atomlétesítményekre mérjen csapást, ezzel az Egyesült Államokat is belerángatva egy nyílt konfliktusba.

Másrészt láncreakciót indíthat el a Közel-Keleten, mert Irán regionális riválisai, a rendkívül gazdag öbölbeli olajmonarchiák onnantól valószínűleg maguk is mindent megtennének azért, hogy mielőbb atomfegyverük lehessen, már csak az erőegyensúly megtartása és a kölcsönös pusztítás elrettentő hatása miatt is.