Amióta az eszemet tudom, utáltam a németeket.

Mármint nem a német embereket vagy Németországot úgy általában, hanem a német labdarúgó-válogatottat.

Ebben természetesen mélyen igazságtalan előítéletek vezettek, dehát fociról van szó, ahol ez a természetes. 

A családomban senkit sem érdekelt a foci, életem első meccseire Pálinkás bácsi, a József körúti házunk fanatikus Fradi-drukkere és más, hittérítői vénával megáldott bácsik vittek el, akikben még teljesen élő emlék volt mind a berni vébé-döntő, mind a nácizmus. Miután lett tévénk, rendszeresen átjárt hozzánk meccset nézni a padláson lakó Istvánka apukája, István bácsi, mert ők még szegényebbek voltak és tévéjük sem volt. Ő mindig ordibált a tévé előtt, és ha a magyar csapat megszerezte a labdát, mindig azt kiabálta, hogy

TŰZ! TŰZ! TŰZ!

Ami nagyon tetszett nekem, mert nem volt semmi értelme, viszont nagyon viccesen hangzott, főleg amiatt, hogy közben Vitray Tamás olyan lemondó hangon közvetítette a meccseket, mint egy olyan depressziós, kicsit már be is gyógyszerezett öngyilkosjelölt, aki csak azért nem vesz be még egy marék tablettát ott helyben a sajtószektorban, mert annak sincsen a világon semmi értelme.

És István bácsi is rühellte a németeket.

Szóval focivonalon úgy nőttem föl, hogy a németeket utálni kell. Pedig nemcsak büszke magyar nemes, hanem ⅛ részt büszke tolnai-baranyai sváb is voltam, vagyis vagyok még mindig.

A gyerekkori fellángolás után igazán aktívan a kilencvenes évek közepétől kezdett érdekelni a foci. Ekkor, minden előítélettől függetlenül, pont olyan kiábrándítóan szar volt a német válogatott - csak két szót mondok: Jens és Jeremies - hogy, ha ez lehetséges, még jobban rühelltem a csapatot, akiket a kommentátorok mindennek a tetejébe irtó idegesítő módon állandóan csak nacionálelfként emlegettek, ami önmagában is okot adott volna a vétóra.

Aztán a kétezres évek elején valami megváltozott bennem. A 2002-es vébén még annak tulajdonítottam, hogy az elődöntőben - önmagam is meglepve - hangosan szurkolok a németeknek, hogy a féreg csaló Dél-Koreának pusztulnia kellett, bármiáron.

De egy-két év múlva kénytelen voltam kimondani, hogy rohadjak meg, de én egyre jobban kedvelem a németeket. Hiszen itt rokonszenves fickók tök szórakoztató, pontos, lendületes és néha direkte szellemes - mondjuk ki: kompromisszummentes - támadófocit játszanak. A 2006-os vébén már a Nacionálelfé volt a szívem, de még nem mertem coming outolni, 2010-ben azonban már nyilvánosan is fel mertem vállalni a másságomat. Merthogy a környezetemben soha nem találkoztam egyetlen hús-vér németdrukkerrel sem.

A csapat, amelyiknek az ember drukkol, többet jelent nemcsak az őt alkotó játékosok összegénél, de úgy általában önmagánál is. Németországot azért kezdtem el nem utálni, mert jól játszottak. De abban, hogy igazán megszerettem őket, valószínűleg benne volt az a korhangulat, aminek egyfajta megtestesítői voltak a szememben. A régi történelmi görcsöket levetkőző, felszabadult, sőt önfeledt, a szervezettséget a kreativitással ötvöző, meg nem alkuvó, mégis laza, soknemzetiségű csapat pont olyan volt, amilyennek én akkoriban - és visszanézve most is - Európát meg a világot láttam. Ez volt a liberális demokrácia és az optimista Európa  virágkora. Na és persze, sőt leginkább Klinsmann és Löw mesteré meg a szuper csapataiké.

Aztán a dolgok valamiért elkezdtek megváltozni.

A kétezres években minden normális ember vidám volt és optimista, míg aki ma rózsaszínben látja a világot, az vagy idióta vagy trumpiánus-orbánista troll.

A 2010-es években a világ elkezdett egyre nyomasztóbb hellyé lenni. A trollok, frusztráltak, gyűlölködők és negyvenéves szüzek, akik addig a nekik való helyeket foglalták el, vagyis az anyjuk pincéjében berendezett kisszobát, a cikkek alatti kommenteket és a fórumtopikokat, egyszerre csak elnöki palotákban, kormányüléseken és főszerkesztői székekben találták magukat. 

De a Nationalmannschaft továbbra is úgy játszott, mintha nem lenne holnap. 

Vagyis mintha nem lett volna aznap, és a kétezres évek örökké tartana. Sőt a német válogatott éppen akkor ért a csúcsra, amikor az ember az újságokat olvasva hirtelen már nem is tudta, hogy igazából 2014 vagy 1934 van.

“Lehet, hogy a politikát a bosszúálló lelki sérültek kezdik uralni, a közbeszéd meg olyan lett, mint amikor a négerezős nagybácsi a kelleténél is jobban berúgott a vasárnapi ebédnél, de az Igazán Fontos Dolgok legalább rendben vannak” - gondolhatta az egyszeri németszurkoló. De én mindenképpen ezt gondoltam.

Egy csapat mindig többet jelent önmagánál, de ritkán jelent annyival többet, mint a német válogatott jelentett nekem.

És erre most megtörtént ez a borzalom a csapattal.

Nemhogy minden egész törött el, hanem pont a legfontosabb. A hit abban, hogy minden felszíni borzalom, kiáradó gonoszság és állami szintre emelt rosszindulat ellenére a dolgok lényege azért rendben van a világban. Ami Ottlik Gézánál az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek pokoli mocsarában a kézzel nem tapintható és szemmel nem látható Másik Magyarország volt, az volt nekünk a Másik Németország, ahol a mezek vakítóan fehérek, a letámadás kompromisszummentes, a morál megtörhetetlen, az irányító kiszámíthatatlan és ahol passzsáv nem marad szárazon.

Ehhez képest azt láttuk, amit: egy lelketlen, lassú, szellemtelen, unalmas, teljes joggal kieső német válogatottat.

Akkor mindennek vége és Európa végképp elesett?

Hála istennek nem. Mert van egy másik európai válogatott, ami, bár egészen máshonnan indult és egészen más dimenzióban mozog, a lényeget tekintve mégis egészen hasonló a németekéhez. Egy válogatott, amelyikre először pusztán munkaköri kötelességként figyeltem fel, amikor az Indexben kitaláltuk, hogy a vébére szurkolói blogot csinálunk az összes bejutó válogatottnak, de senki se akarta bevállalni Svájcot. De amit egyre jobban megszerettem, hogy mostanra tiszta szívből szurkoljak nekik.

Svájcot nemcsak azért kedvelem, mert ők még mindig az egyszerre a gyökereire is büszke, ugyanakkor multikulturális, boldog, kozmopolita, liberális Európa hangulatát sugározzák. Hanem azért is, mert lehet, hogy nem mindig ők játsszák a legszórakoztatóbb támadófocit, de pont olyanok, mint mi, magyarok lehetnénk, mármint amilyen a magyar fociválogatott lehetne, ha történelmileg nem bűnözők és politikusok irányították volna a magyar futballt.

És a Nati ezen a vébén még mindig ragyog, sőt ha van egy kis szerencsénk, a legjobb nyolc simán meglehet, utána meg egyszerűen kötelező lesz nagyot álmodni.

Szóval a remény és a Másik Európa azért még nem vesztek el.

Hajrá, Svájc!