1718. július 21-én a mai Szerbia középső részén lévő Pozsarevácon a Habsburg Birodalom, a Velencei Köztársaság és az Oszmán birodalom képviselői aláírtak egy békeszerződést, amivel a török-Habsburg és a török-velencei háborúkat zárták le. Az eredeti tervekkel ellentétben magyarságot képviselő tárgyaló végül nem vett részt a megbeszéléseken, ez a béke azonban így is fontos mérföldkő a magyar történelemben, hiszen a korábbi Magyar Királyság teljes területe ekkor szabadult fel a török uralom alól.

A török uralomnak Magyarország nagyobb részén már 1699-ben véget vetett a karlócai béke, ami azután köttetett, hogy miután 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír megpróbálta megostromolni Bécset, a feldühödött I. Lipót császár keresztény hadai szinte egy lendülettel a Balkánra szorították vissza a törököket. (Igaz, a háború utána sokáig elhúzódott, mert XIV. Lajos francia király, félve a Habsburgok túlzott megerősödésétől, támadást indított a birodalom ellen a Rajnánál, Lipót így kénytelen volt kétfelé osztani a Habsburg Birodalom erejét.)

A karlócai béke azonban a Temesközt török kézen hagyta, még ha a háborúban kitűnő Savoyai Jenő herceg csapatai egy részét el is foglalták. Magyar részről azonban nem a Temesköz jelentette a legnagyobb problémát, hanem hogy a karlócai béke előkészítésébe nem vonták be a magyarság képviselőit.

A karlócai békében a Habsburg Birodalom mellett Lengyelország és a Velencei Köztársaság is szerzett török területeket, és ezek közül utóbbi fájt leginkább a szultánnak, a velenceiek ugyanis Dalmácia nagy részét és a stratégiai fontosságú Peloponnészosz-félszigetet vették birtokba. 

A Oszmán Birodalom azonban alig több mint 10 év múlva sikerrel háborúzott Oroszországgal, a szultán pedig úgy gondolta, hogy a Rákóczi-szabadságharc és a spanyol örökösödési háborúban eléggé kimerült a Habsburg Birodalom ahhoz, hogy a Balkánon is támadást indítson. 1714-ben a törökök először a Peloponnészosz-félszigetet támadták meg, és a velenceiek nem is tudtak igazán védekezni, így a szultán seregei hamar Korfu és a Dalmácia erődjei ellen fordultak, de itt már feltartóztatták őket.

Bécsben azonban a török megtorpanás ellenére is nyugtalankodtak, azért III. Károly császár pápai áldással 1716-ban háborúba lépett Velence oldalán. A fővezéri posztra kijelölt Savoyai Jenő herceg már 1716 augusztusában szembekerült a török főerőkkel, és a péterváradi erődnél a Habsburg sereg megsemmisítette a túlerőben lévő török hadat.

Lényegében ez volt a háború döntő ütközete, a békéig hátralévő két évben a törökök sikertelenül próbálták összeszedni magukat. A császári sereg elfoglalta Temesvárt, Belgrádot (Nándorfehérvárt), Szerbia nagyobb részét és Havasalföldet az Olt folyóig. A kontinentális hatalmak közti erőegyensúlyra ekkoriban már kínosan figyelő Nagy-Britannia ekkor már sürgetni kezdte a békekötést, nehogy a Habsburg Birodalom túlzottan megerősödjön, és Hollandiával együtt felajánlották, hogy közvetítenek a két nagyhatalom között.

Az Oszmán Birodalom ekkor már II. Rákóczi Ferenccel tárgyalt, arra szerették volna rávenni a kuruc vezért, hogy szervezze újjá a kuruc ellenállást Magyarországon a Habsburgok gyengítése érdekében. Mikor ez a terv kudarcba fulladt, Rákóczit és társait egy hadtest élére akarták kinevezni, ők viszont keresztény sereget szerettek volna, de erről meg a szultán nem akart hallani.

A május 5-én megnyíló pozsareváci béketárgyalások azonban meglepően lassan haladtak, ezért Savoyai Jenő elhatározta, hogy csapataival előrenyomul, így nyomatékot adva a császár követeléseinek. Erre válaszul a törökök is ugyanezt tették, de még mielőtt újra kitört volna a háború, július 21-én sikerült megkötni a békét, melynek köszönhetően a Temesköz mellett Szerbia és Bosznia északi része és Havasalföld nyugati fele is a Habsburgoké lett, Velence viszont elvesztette a Peloponnészoszi-félszigetet.

A császár szerette volna, ha a szultán kiadja Rákóczit és bujdosó társait is, a szultán azonban ezt határozottan megtagadta, csak arra volt hajlandó, hogy a Márvány-tenger partján lévő Rodostóba internálja a kuruc vezetőket.

Bécs a béke ellenére a Temesközt nem csatolta Magyarországhoz, hanem birodalmi közigazgatás alá vonta, és megkezdték a német lakosság betelepítését. A béke után a birodalom haladéktalanul elkezdett dolgozni a Magyarország feletti Habsburg-uralom megszilárdításán, ezt tükrözte néhány évvel később a Pragmatica sanctio elfogadása is.

A pozsareváci békében megszerzett területeket a Temesköz kivételével egyébként III. Károly császár 1737-ben egy elhamarkodott háborúban újra elvesztette, de a történelmi magyar királyság 1718 után már nem állt oszmán fennhatóság alatt.