Elbőgöd magad: a Nemzeti Sport képzeletben meginterjúvolt egy haldokló stadiont

Minthogy szombat este utoljára játszanak a kispesti Bozsik Stadionban, mielőtt munkagépek szántják fel a szaknyelvben szentélynek nevezett sportlétesítményt, hogy – várhatóan több mint 5 milliárd forintból – új futballtemplomot építsenek a helyén, a Nemzeti Sport munkatársa, Pietsch Tibor egy nem várt, hosszú cikkel búcsúzik a klub otthonától: képzelt interjút készített a Bozsik Stadionnal.

Nem viccelek (bár a szerző talán igen), rögtön a felütés kiütéssel ér fel:

– Búcsúzni jöttem...
– Te könnyezel, kisbarátom?

– Dehogy, csak a büfében kapható zsíros kenyéren túl sok volt a hagyma.
– Vagy úgy.”

Szivárvány látható az égbolton a labdarúgó OTP Bank Liga 33., utolsó fordulójában játszott Budapest Honvéd–Vasas FC mérkőzés közben a kispesti Bozsik Stadionban 2018. június 2-án.Fotó: Illyés Tibor/MTI/MTVA

Ha az olvasónak sikerül feldolgoznia (amit erősen kétlek), hogy egy stadionnal készített képzelt interjút olvas, akkor is érdemes vigyáznia, nehogy eltörjön a mécses, mert később ilyen könnyfakasztó szövegeket olvashat:

„Hogy őszinte legyek, nekem lassacskán mindegy, hogy százhat vagy hetvenkilenc évesnek tekintenek. Ha minden igaz, hamarosan begördülnek a főkapun a munkagépek, és akkor...

– Kérem, ne folytassa! Ne a rombolásról beszéljünk, hanem az építésről, arról, hogy mi volt hetvenkilenc – vagy akár százhat esztendeje!

Aztán így sztorizik a nagybeteg stadion: „A srácok kirontottak az öltözőből, és még egyszer, utoljára kitették a szívüket a pályára. Küzdöttek egymásért, az edzőjükért, a Honvédért, a legendájukért, küzdöttek azokért, akik ott voltak velünk, és mindazokért, akik már nem lehetettek velünk. A hentes Dodi bácsiért, a taxis Lajosért, Mobilért, a »szemüveges« Gézáért és a többiekért. Sokan, túl sokan mentek már el közülünk. És nemsokára én is követem őket.” Mire Pietsch Tibor: „De még itt van! Meséljen, amíg csak lehet.”

A cikk vége felé (még a végére beillesztett, síró Puskás Öcsit ábrázoló fotó előtt) már a kellő tisztelettel meginterjúvolt építmény szó szerint az olvasók előtt haldoklik:

„Már érzem, hogy fáradok, ha nem haragszol, kisbarátom, lassan be is fejezem a nosztalgiázást, de két nagy meccsről még regélek neked.”

Zokogva számolok be a vén stadion utolsó szavairól:

„Ha én már nem is leszek, az emlékek örökre elkísérnek titeket. Nem tudhatom, mi lesz itt két-három vagy húsz-harminc év múlva, de ti, drága kispestiek, úgyis emlékezni fogtok mindarra, amit most meséltem. Te meg ne sírj, kisbarátom, ne sírj. Nézd csak, kigyúltak a fények…”

Ezek után egy kérdés maradt: milyen lett volna egy igazi interjú a stadionnal?