Kutyák nemi erőszak-kultúrájával és feminista Mein Kampffal robbantottak botrányt a kultúrharc frontvonalában

1996-ban egy New York-i fizikus, Alan Sokal beküldött egy tanulmányt a posztmodern társadalomtudományok jelentős folyóiratába, a Social Textbe. Tanulmánya szándékoltan értelmetlen zagyvaság volt, de nyelvezete és témafelvetése annyira jól hozta a posztmodern sablonokat, hogy a cikket befogadták és megjelentették. 

Az azóta Sokal-ügyként ismert átverés akkor jelentős hullámokat vetett és komoly vitákat indított el, melyek érintették a tudományos folyóiratok publikációs gyakorlatát épp úgy, mint a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán olyasmi, hogy posztmodern tudomány. 

Most pedig egy hasonló, de sokkal nagyobbnak ígérkező botrány van kibontakozóban, miután kiderült, hogy három kutató tucatnyi kamutanulmányt írt, melyeket aztán ismert társadalomtudományi folyóiratok befogadtak és több meg is jelent közülük. 

A botrány vélhetően azért lesz nagyobb, mert a 22 évvel ezelőtti esethez képest sokkal átpolitizáltabb területen történt mindez: Sokal átverése, bár kárörvendve beszámoltak róla akkoriban a lapok, a tudományos közeg belső ügye volt, a mostani tömeges átverés viszont a nyugati egyetemek társadalomtudományi képzésein terjedő identitáselméletek folyóiratait érte el. 

Az elmúlt években mi is részletesen foglalkoztunk az egyes angolszász egyetemeken elszabadult PC-kultúrával, melyben a személyes identitás sérthetetlensége fontosabb elv lett, mint a szólásszabadság, és a 'biztonságos terek' megteremtése előrébb való lett, mint a tudományos vita és párbeszéd. 

A folyamatok kritikusai szerint ezek a történések nemcsak az értelmes párbeszédet lehetetlenítik el az egyetemeken, de komolyan hatnak a tudományos munkák minőségére is. Hiszen ha többé nem lehet tudományos megismerés tárgyává tenni témákat, csak azért, mert már a kérdésfeltevés is sértheti egyesek identitásának érzékenységét, akkor a tudomány képviselői egyik legfontosabb eszközüket veszíthetik el. 

Túl sok a kutyák közötti nemi erőszak Portlandban 

A feminista földrajz-tudományokra szakosodott Gender, Place & Culture folyóirat oldalán jelent meg májusban egy tanulmány, ami egy terepmunkára hivatkozva állította azt, hogy az amerikai Portland városában túl sok szexuális visszaélés történik a kutyák között. A tanulmány szerzője, Helen Wilson elismerte ugyan, hogy saját antropocentrikus keretrendszere nehezíti, hogy megítélje az állati beleegyezés kérdését, ugyanakkor mégis arra jutott, hogy ezek a parkok melegágyai a kutyák közötti nemierőszak-kultúrának, és a társadalomnak nagyobb figyelmet kéne szentelni e kérdésre. 

Ez a tanulmány keltette fel a Wall Street Journal szerzőjének figyelmét, aki némi nyomozás után arra kezdett gyanakodni, hogy a hivatkozott cikk szerzője nem is létezik. Ezért felvette a kapcsolatot a tanulmány állítólagos szerzőjével, Helen Wilsonnal, és meglepetésére levelére James Lindsay válaszolt. Mint kiderült, a matematikából doktorizó Lindsay két társával, a Portlandban filozófiát oktató Peter Boghossiannal, illetve a Londonban angol irodalmat kutató Helen Pluckrose-zal közösen írta meg a kutyák nemi erőszak-kultúrájáról szóló cikket, bármiféle terepmunka nélkül, kitalálva az egészet. És nem ez volt az egyetlen közös művük: több mint egy tucatnyi hasonló kamu tanulmányt jegyeztek, melyeket aztán ismert társadalomtudományos folyóiratoknak küldtek el. 

Pluckrose tudományos munkája mellett az AreoMagazine szerkesztője is, így részletes vallomásuk végül ott jelent meg. Mint bevezetőjükben írják, szerintük valami alapvetően elromlott az egyetemeken, főleg a társadalomtudományok egyes területein. A tudományosság egyre kevésbé az igazság megtalálásáról szól, helyette a társadalmi sérelmek lettek meghatározóak, és e terület kutatói rászállnak azokra a diákokra és oktatókra, akik nem igazodnak a világképükhöz, ami mögött ráadásul nincs szigorú tudományos megalapozottság. 

A három szerző ezt a jelenséget egyszerűen 'grievance studies'-nak, azaz sérelem-tanulmányoknak nevezte el, és arról írtak, hogy aki ezeken a területeken születő, az identitással, privilégiumokkal vagy elnyomással kapcsolatos kutatásokkal szemben akár csak kérdéseket vet fel, azt kockáztatja, hogy bigottnak kiáltják ki. 

Az elmúlt években sok szó esett erről a folyamatról a nyugati sajtóban, de a három szerző konkrét bizonyítékot is akart szerezni, innen jött a kamu tanulmányok ötlete. 2017 augusztusától kezdve összesen húsz kamutanulmányt írtak, majd ezeket elküldték peer review-ellenőrzést alkalmazó tudományos folyóiratoknak. A folyóiratok végül hét tanulmányt fogadtak be, négy pedig már meg is jelent. Amikor lelepleződtek, és a nyilvánosság elé álltak, hét további tanulmányuk ellenőrzése még zajlott, hatot pedig visszautasítottak.

Lindsay, Boghossian és Pluckrose úgy látja, hogy ezek a sérelemtanulmányok alapvetően korrumpálják a tudományos kutatás világát.  Ahol nyitott, jóhiszemű párbeszédre lenne szükség olyan kérdésekről, mint a társadalmi nem, a rassz vagy a szexualitás, de e hangok elburjánzása miatt egyes tanszékeken ez mára gyakorlatilag lehetetlenné vált, miután elszabadult ez az identitárius őrület. 

Zsíros testépítők, feminista robotversek és Hitler

Az egyik befogadott tanulmányuk a Fat Studies folyóiratban jelent meg, és arról szólt a testépítés kirekesztő a zsírral szemben, ezért szükség lenne zsíralapú testépítésre is, mintegy zsír-inkluzív politikai performanszként. A cikk átesett a szükséges kölcsönös ellenőrzési eljáráson, és a folyóirat szerkesztője, Esther Rothblum most arról beszélt a Wall Street Journalnak, hogy a szerző sok munkát tett bele a cikkbe, és érdekesnek találták a súly és a testépítés kérdésének összefüggését. Ugyanakkor elismerte, hogy a most napvilágra került információk nagyon súlyos vádat jelentenek, és tervezik, hogy leszedik majd a cikket a folyóirat honlapjáról. 

A Journal of Poetry Therapy folyóiratba befogadott tanulmány egy havonta megrendezett feminista spirituális eseményt mutatott be, és a cikkbe hat vers olyan vers elemzése is belekerült, melyeket Lindsay algoritmus segítségével generált. A lap szerzője elismerte, hogy a cikk átesett a szükséges keresztellenőrzésen, de azt már bánják, hogy nem fektettek nagyobb hangsúlyt a szerző kilétének ellenőrzésére. 

A nők és a társadalmi munka kérdésével foglalkozó folyóirat, az Affilia hivatalosan elfogadta a három szerző kamu tanulmányát, amely a 'Mi harcunk az Én harcom: Szolidaritásfeminizmus, mint interszekcionális válasz a neoliberális és choice-feminizmusra', és a tanulmány második fele Adolf Hitler Mein Kampfjából egy fejezet átirata volt. 

Egy másik tanulmányukban pedagógiai javaslatokat tettek, mely szerint az oktatóknak ki kéne számolni diákjai privilegizáltságának mértékét, és a jobban privilegizált diákokat büntetni kéne, többek között úgy, hogy a földre ültetve leláncolnák őket. Ez a cikk végül fennakadt a Hypatia című folyóirat ellenőrzésén, igaz nem a láncolás miatt: a lap anonim keresztellenőrzői kifejezetten értékelték a felvetést, hogy a privilegizáltabb diákokat hátrányosabb helyzetbe kell hozni az osztályteremben. A folyóirat szerkesztői végül visszautasították a cikket, de jelezték, hogy nyitottak lennének egy átdolgozott verzióra. 

A lap viszont júliusban befogadott egy másik tanulmányt a három szerzőtől, ami amellett érvelt, hogy a humort és a szatírát csak a társadalmi igazságosság érdekében lehessen használni, ellene viszont ne. 

A kamutanulmányok szerzői úgy látják, sikerült bizonyítaniuk, hogy a felsőoktatás egyes részei annyira átitatódtak az identitáspolitikával, hogy ezzel abszurd és rettenetes tudományos munkáknak adnak teret. Azzal érvelnek amúgy, hogy az ő felvetéseik is komikusnak hathattak, de közben hasonlóan súlyos cikkek jelentek meg ezekben a lapokban a közelmúltban, melyek nem kamumunkák voltak. 

A Gender, Place & Culture például 2017-ben megjelentetett egy nem viccnek szánt tanulmányt, ami feminista poszthumanista politika felől vizsgálta a mókusok táplálkozási szokásait. A feminista filozófiával foglalkozó Hypatia pedig idén hozott le egy írást, ami egy olyan színielőadásról szólt, melyben egy nő forrócsokit főzött, miközben hevert mellette egy döglött patkány. A tanulmány szerint a darab a szintetizált-esztétikai megjelenítése volt a szegénységnek, illetve az ezt kísérő lelki folyamatoknak. 

Lindsay, Boghossian és Pluckrose szerint ezekben a folyóiratokban annyira erőteljesek az előítéletek a sérelem-tanulmányoknak címkézett irányzatok mellett, hogy a kamu papírjaik bármiféle igazi ellenőrzés nélkül juthattak át a peer review-rendszereken. A kutyás-nemi erőszakos tanulmánynál például szándékoltan borzasztó elnagyolt számokat használtak, azaz már a témafelvetéstől függetlenül is vissza lehetett volna utasítani a cikket, ha az alapvető módszertani szabályokat számon kérték volna rajtuk. 

A kultúrharc frontvonalán történt a robbanás

Az átvert folyóiratok, illetve ezek kiadói sorra jelezték, hogy vizsgálatot indítottak, és várhatóan hamarosan mindenhonnan lekerülnek majd a kamu tanulmányok. De a hullámok ezzel aligha fognak elülni, és sokat fogunk még hallani erről az esetről. 

Egyrészt éppen a terület átpolitizáltsága miatt, hiszen ezek a folyóiratok és ezek a témák a nyugati nyilvánosságban kitört új kultúrharc egyik harcoló feléhez, az identitáspolitikát minden más elv fölé helyező táborhoz köthetőek. Így annak igazolása, hogy mennyire könnyen lehet jól hangzó kifejezésekkel felhabosított hülyeségeket publikálni ezekben a lapokban, ezentúl nyilván rendszeresen felmerül majd e táborral szembeni kritikaként. 

Tavaly a témát kutató Angela Nagle könyvének ismertetésekor részletesen is bemutattuk, hogy a nőjogi, melegjogi vagy polgárjogi téren korábban jelentős eredményeket elérő identitáspolitikának hogyan kezdtek el egyre szélsőségesebb változatai megjelenni, melyek az egyéni csoportos identitásokat minden más szempontnál fontosabbnak tekintettek, és ennek következtében hogyan alakult ki a nyugati egyetemeken egy olyan szellemi légkör, melyben hiperérzékeny és hiperagresszív kis csoportok a legkisebb impulzusokat is elnyomásként értelmezték, és a legenyhébb ellenvéleményre is elementáris felháborodással reagáltak. 

„Azzal, hogy kizárta a diskurzusból a politikai ellenfeleit, a baloldal saját belső ellenzékére is lecsapott, pont arra a dologra, amitől a baloldal vibráló, intellektuálisan izgalmas közeg volt. Pont azokat a hatásokat zárja ki, amik arra kényszerítenek egy oldalt, hogy folyamatosan újraértékelje önmagát, így nem üresedik ki. De ebben a légkörben senki sem mert már tabutémákhoz hozzászólni. Az ilyen légkörben az ideák meghalnak” - idéztük akkor Nagle egy korábbi interjúját. 

Ez a fojtogató, a vitát és a párbeszédet ellehetetlenítő légkör lett az egyik oka annak is, hogy (ahogy azt szintén Nagle írja) az új-jobboldal sok évtized után először képes volt magát a lázadás, a határfeszegetés oldalaként felmutatni, és így válhatott vonzóvá sok fiatal számára.  

A három szerző magát balra húzó liberálisnak nevezi, és cikkükből kiderül, hogy egyáltalán nem kárörvendésből vagy rosszindulatból találták ki ezt az átverést, hanem mert őszintén aggódnak a társadalomtudományok szabadságáért. Ezek a túltolt identitáspolitikai megközelítések és a hozzá kapcsolódó kizárólagos, bármiféle ellenvéleményt elhallgattató hangok ugyanis sokszor épp azoknak a tudományterületeknek ártanak a legtöbbet, melyet elvben képviselnek.

Hiszen látva az ezekben a folyóiratokban gyakran megjelenő cikkeket, illetve az azokat körülölelő légkört, könnyű akár mondjuk a feminizmust, vagy akár a gender studies-t egy kirekesztő, az emberek valódi életéhez nem kapcsolódó és abszurd témákat feszegető területként beállítani, és ez könnyen adódó politikai muníció lehet azok kezében, akik e tudományterületek visszaszorításában érdekeltek. 

És a túltolt identitáspolitika zsákutcája így épp e területek valódi és releváns kérdésfelvetéseiről tereli el a figyelmet. (Hogy egy hazai példával éljünk: elég csak  megnézni, hogy mivel foglalkoznak valójában az ELTE gender studies mesterszakán, és ehhez képest hogy van ez a kérdés keretezve a kormánypárti sajtóban.) Nem véletlen, hogy az identitáspolitikára alapozott elméleteknek nemcsak jobboldalról, de baloldalról is létezik komoly kritikája, és a három szerző kamutanulmány-sorozata is e utóbbi áramlathoz kapcsolódott. 

A három szerző arra számít, hogy a botrány hatására saját tudományos pályájuk meg fog rekedni, hiszen álnéven publikáltak hamis adatok alapján folyóiratokba, ami csalásnak számít. Boghossian szerint az egyeteme akár ki is rúghatja, Pluckrose szerint jelentősen csökkentek az esélyei, hogy felvételizzen egy doktori programba, és Lindsay is úgy látja, hogy a jövőben jóval kevesebb publikációs lehetőségre és ösztöndíjra számíthat. 

Ezzel együtt azt mondják, hogy megérte, mert szerintük az a veszély, hogy továbbra is elfogult kutatások eredményei szivároghatnak be a sajtóba, az oktatásba és a politikába, jóval jelentősebb, mint bármiféle rossz fejlemény, ami most velük történhet.