Szegény normie gyermekeink

„A liberalizmus azért van válságban, mert olyan beképzeltté tette saját hegemóniája, hogy már képtelen érvelni önmaga mellett. Azt feltételezzük, hogy az elképzeléseink olyan briliánsak és magától értetődőek, hogy ha bárki megkérdőjelezi ezeket, arra elég annyit mondani, hogy szexista, rasszista, vagy bármi más. Ez viszont így nem elég. A tabuk megtörtek.” (Angela Nagle a Voxnak.)

A szerző, Anegla Nagle

Az utóbbi hónapok egyik legtöbbet hivatkozott és vitatott politikai témájú könyvét írta meg az ír Angela Nagle Kill all Normies: Online Culture Wars From 4chan and Tumblr to Trump and the Alt-Right címmel. A könyv az amerikai kultúrharc erőviszonyainak elmúlt években lezajlott, elemi erejű átrendeződését írja le. 

Valami olyasmi történt, ami évtizedekig elképzelhetetlen lett volna: a jobboldal lépett fel kezdeményező, ellenkulturális erőként és a baloldal szorult a védekező mainstream pozíciójába.

Ennek a kultúrharcnak lettek a színterei az egyetemi campusok és az internet, ennek csúcsa volt a Trump-kampány, de a hevessége a választás óta sem csillapodott, sőt, egyre erőszakosabbá válik.

A baloldali alapállású Nagle reagálhatott volna úgy is a fordulatra, ahogy sokan mások: hogy még mélyebben beleássa magát a lövészárokba, és még hisztérikusabban folytatja a kultúrharcot. Ehelyett alaposan végignézett a harctéren, és őszintén szembenézett azzal, mi vezetett idáig - ami azt jelenti, hogy a baloldal is legalább olyan kemény kritikát kap a könyvben, mint a szintén kíméletlenül kivesézett újjobboldal.

A részletek előtt két dolgot érdemes tisztázni. Egyrészt, hogy bár ennek a kultúrharcnak a Trump-kampány meghatározó eleme, sőt, eddigi csúcspontja volt, az egész téma egyáltalán nem csak ennyiből áll, így a könyv sem Trump története. A másik, hogy nem is csak a szűken vett alt right története. Bár a kifejezésnek továbbra sincs egészen pontosan körülhatárolt definíciója, az utóbbi időben már elég szűk értelemben, kifejezetten a Charlottesville-ben is látott fehér felsőbbrendűséget hirdetőket szokás érteni alatta. Ez azonban csak egy része a teljes újjobboldalnak, így a nagyobb kép megértését nem segíti, ha csak erre koncentrálunk, és mindenkit egyformán neonáciként próbálunk leírni. A jelenségben ugyanis éppen azt fontos megérteni, hogyan lett ez az oldal minden vállalhatatlan részével együtt is vonzóbb sokak számára, mint a liberális mainstream.

Igaz az is, hogy a Kill all Normies inkább egy hosszú esszé, mint könyv, már csak azért is, mert az itt vizsgált események még túl közeliek, ráadásul a jelenség továbbra is állandóan alakul, így pedig nincs még meg a kellő történelmi perspektíva, hogy tisztán lehessen látni. Nagle állításai így is figyelemreméltóak, az öt legérdekesebbet nézzük meg ezek közül.

1. Nem a konzervativizmus tért vissza, hanem a lázadás jelent meg új köntösben

Az év mémje 2016

Két alapállás is megdőlni látszik az elmúlt egy-két évben. Egyrészt az a hatvanas évek óta domináns nézet, hogy a szabályokkal szembeni lázadás, a normaszegés szükségszerűen a liberalizmussal, a kulturális baloldallal kapcsolódik össze. Másrészt a kétezertizes évek elejének gyakori véleménye, ami szerint az internet a demokrácia új korszakát hozza el, ami lebontja a régi, meghaladott struktúrákat és ehelyett a korszellemnek jobban megfelelő techno-utópiát hoz el a politikában, megdönti a diktatúrákat és aktívabb résztvevőkké teszi az állampolgárokat. 2016-ra világos lett, hogy egyik sem feltétlenül igaz.

Nagle végignézte az újjobboldalnak fontos témákat a politikai korrektség heves ellenzésétől a faji-társadalmi kérdések tabuinak feszegetésén át a feminizmus támadásáig, és arra jutott, hogy 

ezeknek sokkal több közük van a ‘68-as „tilos bármit is megtiltani”-jelszóhoz, mint a hagyománytisztelethez vagy a klasszikus konzervativizmushoz. 

A „lázadás”, a „szabályok megszegése” az utóbbi évtizedekben önmagában is értékesnek tekintett dolog lett a nyugati világban, ebből azonban még semmi nem következik a lázadás tartalmára vonatkozóan. Nagle szerint utólag már látszik, hogy valójában nincs abban semmi szükségszerűség, hogy a lázadás inkább a baloldallal kapcsolódott össze, mert ugyanúgy megfér a jobboldallal is. A hatvanas években a háború utáni Amerika túl kiszámíthatóvá váló, merev család- és életpályamodellje ellen lázadtak fel a középosztálybeli fiatalok. Abból az állapotból és családmodellből viszont már szinte semmi sem maradt, miközben a baloldal a legtöbb témában megnyerte a kultúrharcot. Abban a világban viszont, ahol a középosztálybeli fiatalok előtt sem a korai házasság, a családi ház és az évtizedekre biztos állás a jövőkép, hanem egy atomizált társadalom, az egyre terjedő magány és az alkalmi állások kiszámíthatatlansága, a jobboldal ugyanúgy alkalmas a lázadásra.

Ezért van az, hogy kultúrharc ugyan volt a hatvanas és a kilencvenes években is, de akkor a kulturális jobboldalt jellemzően az idősebbek képviselték a lázadó fiatalokkal szemben, most viszont éppen, hogy a másik oldalra került az interneten magabiztosan mozgó fiatalok energiáinak jelentős része. Trump kampányát ezek az emberek tolták, akik sokszor maguk sem gondolták, hogy a trollkodás közben éppen tényleg a világot forgatják fel.

Az internet pedig valóban megváltoztatta a politikát, de nem úgy, ahogy a cyberutopisták elképzelték. Trump még a színpadon sem volt, amikor a gamergate-ügy már gyakorlatilag háborús indulatokat szabadított el, amiben váratlanul egy táborban találták magukat videojátékosok, libertariánusok, valódi nőgyűlölők, szélsőjobboldaliak és az egészet csak szórakozásból csináló, unatkozó fiatalok.

2. A jobboldal a baloldal legjobb tanítványa lett

Milo Yiannapoulous  

Ráadásul az nem csak úgy véletlenül történt meg, hogy megcserélődtek a szerepek. Az újjobboldal nagyon tudatosan, a baloldal legsikeresebb taktikáit vette át. Nagle is Antonio Gramsci olasz marxistát idézi (az ő munkája alapján elemezte a polgári társadalom működését Orbán Viktor 1987-es diplomamunkájában), aki azt mondta, a politika változások a kulturális és társadalmi változásokat követik. Amiből az is következik, hogy a politikai változás eléréséhez a kultúrát kell megváltoztatni. Ez a gondolat szó szerint megjelent az újjobboldal meghatározó figuráinál. Andrew Breitbart gyakran hangoztatta, hogy őt nem érdeklik a szakpolitikai kérdések, épp azt akarja elérni, hogy a konzervatív politikusok nagyobb pályán gondolkozzanak. Amikor Milo Yiannopoulost megkérdezték politikai vagy gazdasági kérdésekről, rendszeresen azt válaszolta, őt ez nem érdekli, a kultúráért harcol.

Az újjobboldal robbanásszerű terjedésében pedig sokkal meghatározóbbak pontok voltak az egyetemi campusok botrányai, a Harembe-mém, Pepe, a béka, az említett gamergate vagy akár a Szellemirtók-feldolgozás női szereplői körüli vita, mint az adórendszer vagy az oktatás kérdései. És népszerű figurái nem szürke, vaskalapos alakok, hanem az úgynevezet alt-light: például a kanadai feminista tüntetők bosszantásával ismertté vált huszonéves Lauren Southern, a férfiéletmód-tanácsadóból Fehér Ház-bennfenntessé váló Mike Cernovich, vagy épp a Vice-alapító, és általában is a hipszterkultúra atyjának tekintett Gavin McInnes, aki ma már ott tart, hogy Proud Boys néven megszervezett egy tradicionális házasságot, „nyugati felsőbbrendűséget” és a maszturbálás elutasítását hirdető férficsoportot, aminek beavatási szertartásán addig ütik a jelentkezőt, amíg fel nem tud sorolni ötféle reggeli pelyhet.

Mindebből az is megérthető, miért áll gyakran éles ellentétben az újjobboldal a korábbi jobboldali mozgalmakkal, és miért harcolnak állandóan egymással is a különböző frakcióik.

Amikor ugyanis a kilencvenes években összecsaptak az akkori jobboldaliak abortusz-, melegházasság- és hasonló ügyekben az akkori liberálisokkal, akkor menthetetlenül a cenzúra, a normák, a merevség oldalán álltak. 

Az újjobboldal viszont azt ismerte fel, hogy a lázadásnak önmagában ereje van. 

Így pedig a nyíltan meleg, fekete szeretőivel hencegő, harsány Milo Yiannapoulous hiába testesít meg szinte mindent, ami ellen a kilencvenes évek jobboldala harcolt, paradox módon mégis sokkal hatékonyabban tudta képviselni részben ugyanazokat az eszméket. (Egészen addig, amíg túl nem tolta.) Egy másik példa: az újjobboldal egyik fő ellensége az amerikai egyetemek világának túlszabályozottsága. Pedig a hatvanas években még éppen a jobboldal volt az, ami súlyos vereségnek élte meg, hogy az egyetemek lemondtak bizonyos, például a diákok szüzességét őrző rendszabályokról. És természetesen maga Trump is ide illik: alig van valami, amiben megfelelne a jobboldali eszméknek, mégis sokan gondolták úgy, hogy pont egy ilyen felforgató erejű figurára van szükség, hogy legalább elképzeléseik egy része bekerüljön a mainstreambe.

A lázadás és tabudöntés erejével pedig az újjobboldal elérte, hogy sokkal inkább jobbra tolják a nagyközönség által elfogadhatónak, vagy elképzelhetőnek tartott témák és vélemények spektrumát. Még néhány éve is vállalhatatlannak tartott nézetek lettek a mainstream részei. Mindez pedig részben tudatos taktikán alapul, olyan taktikán, ami a baloldaltól származik, aztán a jobboldal kicsavarta a kezéből.

3. A kisember barátai a legsúlyosabb elitisták

Richard Spencer a Vice videójában

2016-ban a Brexit és Donald Trump választási győzelme után az egyik legnépszerűbb elemzési szempont volt, hogy ez a „liberális elit által elfelejtett és magára hagyott fehér munkásosztály” visszavágása. Ebben kétségtelenül van igazság, és az újjobboldal is szívesen beszél erről, pedig a valóság az, hogy legalább olyan sznobok és elitisták ők maguk is.

Ebben a világban alig van dehonesztálóbb jelző, mintha valakit az aktuális internetes mémek helyett hétköznapi életével foglalkozó átlagembernek, vagyis normie-nak neveznek, esetleg basic bitch-nek. Maga Milo is szívesen polgárpukkasztott saját készítésű Stop Being Poor pólójában, míg rá nem jött, hogy ő valójában az elfeledett fehér munkásosztály barátja. Richard Spencer is gyakran fejezte ki a tömegek iránti megvetését. Vagyis lehet, hogy egy adott politikai helyzetben egy oldalra kerültek a közös ellenséggel szemben, de nem tűnik úgy, hogy az újjobboldal bármivel is empatikusabb lenne a szegény munkások iránt, mint a legnagyvárosibb liberális.

4.  A szexuális forradalom veszteseinek bosszúja

Zoe Quinn, a gamergate egyik főszereplője

Ez a téma érezhetően különösen közel áll Nagle-hez, aki egyrészt az internetes nőgyűlölet témájából írta PhD-jét, másrészt maga is sokszor tapasztalta, amit az interneten megnyilvánuló nagyjából minden nő. Az újjobboldal tele van a nőalázás különböző fokozataival: enyhébb formájában a feminista aktivisták túlkapásainak kigúnyolásával, durvább esetben halálos- és nemi erőszakkal való fenyegetésekkel. A szcénának pedig fontos részei a különféle férfimozgalmak is, a nőkről teljesen lemondó MGTOW (Men Going Their Own Way)-csoportoktól a PUA-fórumokig. Ezeket a fórumokat a nőellenesség mellett érezhetően a magány és a frusztráció járja át.

Mindez pedig a hatvanas évek szexuális forradalmához vezethető vissza.

Az akkori lázadás a házasság és a monogámia kiszámítható unalma ellen a szexuális szabadság mellett nem várt következményekkel is járt. A forradalom ugyanis valójában csak kevesek számára hozta el az izgalmas szexuális életet, hamar kialakult a hierarchia. Ennek vesztes oldalán pedig tömegek számára jelent egyedüllétet és rengeteg visszautasítást ez a világ. Ez a magány és elveszettség csap most vissza, és itt ütköznek ki az újjobboldal súlyos önellentmondásai.

Sokszor mintha egyszerre várnák el a nőktől, hogy ideáljaiknak megfelelő szexbombák, közben viszont monogám háziasszonyok legyenek. Vagyis a szexuális forradalom számukra vonzó részét akarják, de öntudatos, független nők nélkül.

Másrészt, ami ennél is feszítőbb belső ellentmondás: miközben a nyugati világ dekadenciáját, csökkentő születésszámát, a normák és a hagyományos családmodell felbomlását ostorozzák, nagyon gyakran ők maguk a legtisztább példái annak a világnak, amit gyűlölnek. Stabil kapcsolat helyett rengeteg videójátékozással és kommenteléssel, magányosan és a végletekig individualistán. Sokszor pedig érezhetően vágynak a lenézett normie-k biztonságot jelentő életére, és a gyalázott ellenfelek szexuális sikereire. Ez a frusztráció okozza azt is, hogy nagyon erősen rá vannak fixálódva ellenfeleik szexuális megalázására - elég a cuckservative-mániára gondolni.

5. A baloldal zsákutcába vezette magát

Tüntetés a választott névmások miatt Kanadában

De mindez valószínűleg még így sem lett volna elég a kultúrharc megfordításához, ha a baloldal nem jut olyan állapotba a kétezertizes életbe, amilyenbe eljutott. Ahogy a Chronicle of Higher Education című felsőoktatási lapban nemrég megjelent cikk megfogalmazta: mára a baloldali identitáriusokból lett a szigorú tanárbácsi, aki rád szól, ha nem a megfelelő kifejezést használod.

Bár leegyszerűsítve gyakran az identitáspolitikát okolják a baloldal kudarcaiért, ez így nem pontos: valójában maga az identitáspolitika komoly eredményeket ért az elmúlt évtizedekben, legyen szó nőjogi, melegjogi vagy polgárjogi mozgalmakról.

Később viszont ennek egyre szélsőségesebb változatai jelentek meg: az egyéni identitások minden más szempontnál fontosabbak lettek, egyre kisebb csoportok, a végén pedig már egyének bizonygatták egymásnak, hogy ki van jobban elnyomva. Ebből pedig olyan szellemi légkör következett, ami egyszerre volt hiperérzékeny és hiperagresszív, a legkisebb impulzusokat is elnyomásként kezel, miközben a legenyhébb ellenvéleményre is inkvizíciós lendülettel sújt le.

Nagle Tumblr-liberalizmusnak nevezi az identitáspolitikának ezt a speciális vállfaját, a kulcsfogalom pedig a magyarra nehezen lefordítható performative wokeness - annak folyamatos nyilvános demonstrálása, hogy valaki társadalmilag nagyon tudatos, és privilégiumának, vagy éppen elnyomatásának minden részletével tisztában van, és ugyanezt el is várja mindenki mástól.

„Azzal, hogy kizárta a diskurzusból a politikai ellenfeleit, a baloldal saját belső ellenzékére is lecsapott, pont arra a dologra, amitől a baloldal vibráló, intellektuálisan izgalmas közeg volt. Pont azokat a hatásokat zárja ki, amik arra kényszerítenek egy oldalt, hogy folyamatosan újraértékelje önmagát, így nem üresedik ki. De ebben a légkörben senki sem mert már tabutémákhoz hozzászólni. Az ilyen légkörben az ideák meghalnak” - mondta Nagle a Voxnak.

Igaz, hogy a jobboldal szeret csak a legabszurdabb PC-vadhajtásokra koncentrálni, amikor a baloldalról beszél (ami a másik irányba is igaz, ellenfeleik is szeretik csak a nácikat látni a jobboldalon), de Nagle is azt mondja, hogy ez a hozzáállás alapvetően zsákutca, ráadásul értelem-ellenes és szólásszabadság-ellenes, és olyasmi, amivel szemben érthetően lázadtak fel fiatalok. Mindez pedig azért kulcsfontosságú, mert ha ez a fojtogató-atyáskodó légkör nem alakult volna ki, akkor nem lett volna vonzó emberek tömegei számára a lázadás. (Ha pedig már a baloldalról van szó, itt fontos megjegyezni, hogy mindezzel párhuzamosan egy másik folyamat is zajlik: ugyanez a generáció éppen a szocializmust is újrafelfedezi magának, Bernie Sanders pedig épp Amerika legnépszerűbb politikusa. A mainstreammel szemben álló két csoport között pedig bőven van átjárás.)

A könyv utolsó fejezetében Nagle felidézi Mark Fisher baloldali pokultúra-kritikus esetét, aki még 2013-ben írt egy nagyhatású posztot arról, hogy a baloldal identitásalapú bullyingkultúrája sehova sem vezet, ezért pedig sokan ellenségnek kiáltották ki. Fisher idén januárban öngyilkos lett, halála után pedig egy feminista blogger azt írta: „bárcsak a baloldali nőgyűlölet is meghalt volna vele”.

A könyv egyik legerősebb mondatával Nagle így írja le az önmagában nem túl jelentős, mégis sokatmondó esetet:

„A baloldal betegségének legnagyobb baloldali kritikusa meghalt, a sírján pedig egy olyan nő táncolt, aki arról blogolt, hogy hüvelgygombát használ élesztőnek, ezt pedig feminista tettként értékeli.”

A folyamatos szexistázás és rasszisztázás kitermelte az ellenreakciót. És ahogy az ellenreakciókkal lenni szokott, ez nem állt meg a jogos kritikánál, hanem rögtön túllendült a másik irányba, és elszabadította a gyűlölködést, és régóta szunnyadó sötét erőket is felébresztett.

A charlottesville-i események után Nagle azt írta, a szűken vett alt right nagy korszakának ezzel valószínűleg vége van, a mozgalom ezután marginalizálódni, és még inkább radikalizálódni fog. Az interneten is érezhetően elfogyott körülöttük a levegő, sokaknak esett le, hogy a provokatív Pepe-posztolással fegyveres milíciákkal kerültek egy oldalra, és ez már nem olyan vicces.

Ez viszont egyáltalán nem jelenti az újjobboldal egészének gyengülését. Éppen az a kérdés, hogy mi lesz a fiatalok tömegeivel, akik politikai ébredése egy világrengető mémháborúhoz kapcsolódott, de egyáltalán nem egyértelmű, innen merre menjenek tovább. 

(A cím Tamás Gáspár Miklós Szegény náci gyermekeink című cikkére utal, amit a szélsőjobboldali fiatalokról írt 2004-ben.)