Létezik egy közhelyszerű felvetés, mely szerint az antik világ drámaírói már minden történetet megírtak, amit meg lehetett írni, és az azóta eltelt több mint kétezer évben csak ugyanezeket típussztorikat mesélték el az írók modernebb környezetbe átültetve. 

Ez nyilván erős túlzás, de a görög és római drámák okkal maradtak megkerülhetetlen gravitációs pontok, és nem véletlenül maradhatott izgalmas és népszerű alkotói megoldás, amikor egy görög dráma alapsztoriját szinte egy az egyben húzzák át a jelenbe. 

Pontosan ezt teszi a tavalyi év egyik brit sikerregénye, A fiúk hazatérnek: Szophoklész Antigonéjának adaptációja a 2010-es évek Londonjába átemelve, egy brit muszlim család történeteként. Idén ősszel magyarul is megjelent. 

Kamila Shamsie brit-pakisztáni írónő könyvét tavaly jelölték a legjelentősebb angol irodalmi díjra, a Man Booker Prize-ra, idén pedig elvitte a legjobb női íróknak járó Women's Prize for Fiction díját. 

Mivel az irodalomtörténet egyik legismertebb drámájának újrafeldolgozásáról van szó, klasszikus értelemben vett spoilerveszélyről talán nincs is értelme beszélni, de igyekszünk azért a nagyobb csavarok felfedése nélkül írni a könyvről.

A fiúk hazatérnek főhőse három pakisztáni brit testvér, akik szülők és igazi haza nélkül nőttek fel. Apjuk rég halott, elfogott dzsihádistaként végezte, miközben épp Guantánamóra szállították, és anyjuk halála után a legidősebb lány, Isma nevelte fel két ikertestvérét. A három testvér életének alapélménye, hogy apjuk miatt gyanúsak az állam szemében. Ebből a feszültségből más-más irányokba keresik a kiutat, és végül hármuk közül az egyetlen fiút, a tinédzser Parvazizt radikális iszlamisták környékezik meg. Nagyjából ez a regény kiindulópontja, amelyben a fő kérdéssé az válik, hogy a két nővér milyen áldozatok meghozására képes, hogy megmentsék testvérüket. 

Már ebből a felütésből is átjöhet, hogy Shamsie regénye nagyon mai és nagyon brit regény, hiszen Nagy-Britanniában a közelmúltban komoly társadalmi vitákhoz vezetett, hogy mit kezdjen az ország azokkal az állampolgárokkal, különösen a fiatalokkal, akik csatlakoztak az Iszlám Államhoz. 

Ugyanígy fontos szerepet kap a regényben az a kérdés, hogy hogyan válhat egy multikulturális társadalom egyik kisebbségének tagjából vezető politikus, mit kell feláldozzon ehhez, és hogyan kell viszonyulnia saját közösségéhez és gyökereihez, hogy ilyen magasra emelkedhessen. A regény Kreónja ugyanis a brit muszlim Karamat Lone, akit frissen neveztek ki az ország belügyminiszterének, és aki épp abból építette fel politikai karrierjét, hogy időnként a brit muszlimok világával szemben pozicionálta magát. Hogy ez a kérdés is mennyire elevenen jelen van a brit mindennapokban, azt aligha jelzi bármi jobban, minthogy míg a regény írásának kezdetekor, 2015-ben még mindig durva scifinek számított egy muszlim belügyminiszter lehetőségének felvetése, 2018-ban már Sajid Javid került a tárca élére Nagy-Britanniában. 

De az állampolgárság és az egyén viszonyának feszegetésében erős személyes szál is húzódik: a most 44 éves Shamsie a kétezres évek közepén költözött Londonba, 2013-ban kapta meg az állampolgárságot, és elmondása szerint saját bőrén tapasztalhatta meg, milyen feszültségek, túlteljesítések és nehézségek kísérik az állampolgársággal még nem rendelkezők, illetve a kettős állampolgárok mindennapjait. 

Ez a feszültség már a regény első pillanataiban visszaköszön. Egy londoni repülőtér kihallgatószobájában járunk, ahol az amerikai egyetemre frissen felvett Isma épp lekési a tengerentúlra induló gépét, mert olyan kérdésekre kell válaszolnia, hogy mit gondol a homoszexuálisokról, a királynőről vagy az egyik brit főzőműsorról, mialatt egy rendőr unottan kattintgatja végig Isma laptopján a fiatal lány böngészési előzményeit. 

Ebből a jelenetből bomlik ki a regény, amely bőven túlmutat a brit mindennapok kérdésein, és olyan, mindenhol érvényes témákat feszeget, mint a megfelelési vágy ereje, a sajtó és a közösségi média keltette hisztéria és az össztársadalmi paranoia működése, egy közösségen belül az asszimilációt, illetve a radikális elkülönülést pártolók konfliktusa, hogy aztán ezek olyan görög drámákból is jól ismert kérdésekkel keveredjenek, minthogy mekkora mozgástere lehet egy fiatalnak családja sötét múltjával a háta mögött, vagy hogy lehet-e fontosabb egy szerelem, mint megfelelni szüleink elvárásának. 

A kevesebb mint 300 oldalas regény nem hibátlan mű, a narrációs elemként időnként felbukkanó újságcikk-bevágások például inkább csak megtörik a történet lendületét, és míg pár karakter nagyon okosan és jól van felépítve, mások cselekedetei jóval összeszedetlenebbnek tűnnek, a multikulturális brit társadalom életének bemutatásában pedig továbbra is Zadie Smith Fehér fogak című regénye marad a kétezres évek csúcsműve. 

A fiúk hazatérnek így is erős könyv, és nem csak a brit olvasóknak: a szinte végig feszes, több szálon futó cselekménye ugyan olyan témák mentén bomlik ki, minthogy miből állhat az ember és állam viszonya, hogyan hatottak a közel-keleti brit katonai beavatkozások az országban élő brit muszlimok életére, vagy hogy hogyan férhet meg egymás mellett a nemzeti identitás többféle fogalma, de e kérdések mögött valójában csak emberek állnak, akik keresik a helyüket a világban. Mindez a történet ráadásul egy olyan nehezen felejthető, katartikus végkifejlettel lezárva, amiért nem győztek lelkendezni a kritikusok.