Füstgránát kell ide

A túlóratörvény semmiképpen sem sorolható az orbánizmus kirívóan igazságtalan, káros, antidemokratikus, felháborító alkotásai közé. Sok-sok ennél pofátlanabb, kártékonyabb törvényt, szabályt, gyakorlatot sikerült bevezetniük az elmúlt tíz évben. Választási szabályok, hahó?! Különbíróságok?! Devizahitelek előtörlesztése?! Paks II… médiatörvény… Fejezzük be, mert itt alszunk.

A túlóratörvény esetében tulajdonképpen annyi történt, hogy a munkáltatók dolgát szerette volna megkönnyíteni a kormány, ahogy azt Palkovics miniszter egyébként utólag el is árulta. Ez volt a piaci igény. Törvényesíteni a kialakult (vagy: kialakuló) gyakorlatot. Az országban súlyos munkaerőhiány van, egyre több cég kénytelen verseny-, vagy sokszor csak működőképessége érdekében túlóráztatni.

Ez a dolgozónak részben jó is (több pénz), részben szívás (több munka). Illetve, bocsánat: sérti a munkavállalók (pontosabban: a munkavállalók egy részének) érdekeit. Érthető tehát, ha a munkavállalók képviseleti szerveik útján vagy éppen közvetlenül tiltakoznak. Ha létezik klasszikus érdekvédelmi téma, akkor ez az. Egy magára valamit adó szakszervezetnek ilyenkor a frontvonalban a helye.

Nincs a világon demokratikus ország (mármint rendes demokrácia, orbánmagyarul: liberális demokrácia), ahol ilyenkor ne kezdődnének sztrájkok, tüntetések, útlezárások. Tök normális.

És igen, az is normális, hogy liberális (tőkés, kapitalista) demokráciákban ilyen (a munkavállalók érdekeit sértő, a munkáltatók számára kedvező) törvényeket is hoznak néha.

Elég sokat elárul a hazai szakszervezeti mozgalom erejéről, hogy az egész túlóratörvényes balhésorozatban az ő hangjuk a leghalkabb talán.

Nem látni/hallani harcias szakikat vörös fejjel kamerába üvölteni, nem üléseznek éjszakákon át a sztrájkbizottságok. A törvény elfogadása előtt lement néhány hervatag demonstrációcska meg elégedetlenkedő nyilatkozatocska. Két szakszervezeti vezető végül elballagott Áderhez a szombati hóesésben, sőt talán még a sztrájk szó is elhangzott valamilyen nem túl provokatív szövegösszefüggésben. Aztán sikerült a vasárnapi tüntetés élére installálni egy nagy szakszervezeti molinót.

Egyébként sem a szakszervezetek aranykora ez: a bérek évek óta dinamikusan nőnek (egész Kelet-Európában), gyakorlatilag mindenki dolgozik, aki akar. Nem ilyen időszakokban szoktak megerősödni a munkásmozgalmak.

A túlóratörvényben a NER totálisan inkompetens, részben korrumpált, kooptált, részben eszköztelen, egészen tehetségtelen ellenzéke látta meg a lehetőséget.

Nem sok ilyen lehetőségük akadt tíz év alatt: ha nagyon szélsőbaloldali téma bukkant föl, azt is vitte a Fidesz, ha nagyon szélsőjobboldali, azt pláne. Most végre a baloldal is védheti egy kicsit az egyszerű kisembert a kizsákmányolóktól.

A 2010 óta gyakorlatilag működésképtelen baloldali politikai marketing most képes volt bevezetni egy brandet: a rabszolgatörvényt.

Nem kicsit demagóg, nem kicsit patetikus, dehát ilyen időket élünk.

Ócska demagógiában azért nehéz Fideszt megverni: pillanatok alatt licitált rá az ellenzékre a rutinsorosozással, bűnözőzéssel, külföldről szervezésezéssel, keresztényellenesezésel, a rászoruló gyerekek szánkóival. Kabaréba hajló csúcspont: az Echo tévé az egyik megbízható túlteljesítője már népjóléti intézkedésként emlegette a törvényt. (Itt még talán Orbán Viktor is felröhögött.)

Tordai Bence, a gyakorlatilag nem létező Párbeszéd Magyarországért képviselője, a túlóratörvény elleni tiltakozások legaktívabb politikus szereplője már a parlamenti botrány után új ellenzéki egységről beszélt. Aztán az első utcai csetepaték után már a gumibotok alatt, könnygázban fuldokolva születő egységről.

Pedig elnézve az Orbán-rendszer elleni nagyobb megmozdulások történetét, Tordainak nincs sok oka optimizmusra. Még a politikai túlélés esélyei is csekélyek. Hol van már Pukli István, a kockásinges tüntetések központi alakja? Gulyás Balázs, a netadós demonstráció szervezője? Kövesdi Veronikára emlékszik még valaki 2016-ból? Hát Várady Zsolt mozgalmának mi volt a neve? Juhász Péter hova lett? Gulyás Márton?

És arra is emlékezzünk, mielőtt az éppen születgető új ellenzéki egység esélyeit latolgatjuk, hogy a fenti tüntetések mind-mind sokkal nagyobbak voltak, mint ezek a mostaniak. Akkor még tízezereket tudtak utcára vinni, és az egész belpolitikai klíma kedvezőbb volt az ellenzéki mozgalmaknak: a gazdaság gyengébben állt, a független sajtónak még nagyobb tere volt, komoly botrányok rázták meg a közéletet, sokkal erősebb volt a társadalmi elégedetlenség.

Ezek a demonstrációk most teljesen más jellegűek. Sokkal elkeseredettebbek, keményebbek, és erőszakosabbak is, mint bármelyik 2006 óta.

A budapest utcáin kemény fagyokban, látható cél nélkül vonulgató, skandáló, rendőrökkel összecsapó fiatalok nem elsősorban a túlóratörvény miatt vannak az utcán. Sőt: a többségük egyáltalán nem amiatt. Hanem mert elegük van, végtelenül elkeseredettek és frusztráltak, egyszerűen tehetetlenek azzal a hatalommal szemben, amelyről úgy érzik, naponta sérti meg őket különböző jogaikban, érdekeikben.

De az egyáltalán nem látszik, hogy komoly tömegbázist találhatnának a demonstrálók. 2018-ban egész egyszerűen nem érzekelhető olyan mértékű társadalmi elégedtlenség, amely képes lenne megrendíteni Orbán rendszerét. És ha érzékelhető lenne, a munka java csak akkor kezdődhetne az ellenzék számára: megszervezni az elégedetlenkedőket.

Viszont a tüntetők eddigi kitartása, az általuk keltett zaj, mégsem maradt hatástalan: máris motivált több elégedetlenkedőt, hogy szervezkedjen, mozduljon. A vasárnapi tüntetés szervezettsége, és a létszámbeli ugrás is ezt mutatta. A Fidesznél is érzik, hogy mégsem teljesen veszélytelen a helyzet, nem véletlenül lengették be a Békemenetet már vasárnap reggel. Persze belengetni nem nagy erőfeszítés, de ehhez az eszközhöz tényleg csak akkor nyúltak, amikor nagyon nagy szükség volt rá.   

A Fidesz most még viszonylag kényelmes helyzetben, hatalmának csúcsán, sokadszorra újraközpontosított, minden korábbinál erősebb médiagépezetének elsütőbillentyűjével babrálva figyel. Még akár komoly politikai tőkét is kovácsolgathat az egészből, mutogathat a randalírozó „anarchistákra”: ott a káosz, a céltalan erőszak, itt meg mi, a béke, a biztonság, a gyarapodás; sorosozhat még orrvérzésig, sőt aljasabb dolgokban is törheti a fejét. Mint arra Volner János, a helyzet weimarizálásáért felelős kormánybiztos értékes megszólalásából következtethetünk.

(A fenti nagy képen: Donáth Anna, a Momentum alelnöke füstgránáttal a vasárnapi tüntetés színpadán. Fotó: Kőhalmi Péter/AFP)