Orbán Viktor idén januárban azzal kezdte első (és eddig egyetlen hazai) sajtótájékoztatóját, hogy a 2018-as, akkor 4,6 százalék környékére becsült GDP-növekedéssel büszkélkedett. A növekedés valóban jelentős utoljára 2004-ben voltak ehhez mérhető adatai az országnak, azelőtt meg a 70-es évek végén. És nem is Orbán az egyetlen politikus, aki a GDP-vel büszkélkedik, világszerte szinte minden vezető szereti felhozni a gazdasági növekedést, ha bizonyítani akarja, mennyire jól is vezeti a rábízott államot.

Emellett gazdasági elemzők és üzletemberek tömkelege értékeli a gazdaságpolitikai döntéseket abból a szempontból, hogy ártanak vagy használnak-e a gazdasági növekedésnek, amikor pedig egy idegen országról beszélünk, úgy használjuk a GDP-adatait, mintha azok mondanák meg, jó vagy rossz-e az adott országban élni.

A GDP adatok alapján soha nem volt még olyan jó ezen a világon élni, mint most, soha olyan eredményes nem volt még elit a világtörténelemben, mint az utóbbi évtizedek vezetői. A nyugati világban különösen jó a helyzet: a világ legfejlettebb gazdaságai soha nem voltak még ennyire gazdagok, 1992 óta 70 százalékkal nőttek a gazdaságaik.

Az utóbbi néhány év történései azonban pont nem azt mutatják, hogy a világ lakosai között olyan széleskörű lenne az elégedettség. Az Egyesült Államokban Donald Trump, Magyarországon Orbán Viktor, Brazíliában Jair Bolsonaro, az olasz, a francia, az osztrák, a brit, a svéd vagy a német populisták mind azzal szereznek szavazókat, hogy azt mondják: az egyszerű emberek elszegényednek, és ezt a folyamatot meg kell állítani.

Erre figyelmeztetett még francia elnökként Nicolas Sarkozy egy évtizeddel ezelőtt, azt mondta, egyre több ember van, aki egyszerűen nem látja a saját életét, saját tapasztalatait a statisztikákban. Hiába mondják neki, hogy nő a gazdaság, és minden egyre jobb, ha az emberek közben nem ezt tapasztalják (és ami fontosabb: nem így érzik), bizalmatlanná válnak, és eltávolodnak a politikai elittől. Nem is sejtette, mennyire igaza lesz.

A Financial Times korábbi afrikai tudósítója, David Pilling pedig arról írt egy könyvet, hogy mennyire káros túlértékelni a GDP jelentőségét, és ez alapján minden áron hajszolni a gazdasági növekedést. A 2018-ban megjelent The Growth Delusion: Wealth, Poverty, and the Well-Being of Nations legnagyobb előnye, hogy Pilling minden újságírói fortélyát bevetve izgalmasan és mindenki számára érthetően tud írni egy annyira elvont témáról, mint amilyen a közgazdaságtani statisztika.

A könyv bemutatja a többször a 20. század egyik legfontosabb találmányának nevezett GDP (bruttó hazai termék) és a GNP (bruttó nemzeti termék) történetét, és hogy a mára legfontosabb gazdasági mérőszámmá vált fogalom atyja, az orosz-amerikai Simon Kuznets közgazdász miért próbálta minden áron óvni a világot a GDP túlmisztifikálásától, na meg hogy Kuznets maga mennyire másképp képzelte el a mérőszámot, amit aztán más közgazdászok és politikusok csavartak ki a kezéből, csak hogy évek múlva megállapítsa: egy szörnyeteg világrahozatalában közreműködött.

Kuznets eredeti tervei szerint a GDP egyetlen funkciója az volt, hogy az amerikai döntéshozók jobban lássák a nagy gazdasági válság pusztítását, a pénzügy- és gazdaságpolitika tervezéséhez pedig pontos adatok álljanak rendelkezésükre. Kuznets óva intett attól, hogy az emberek különböző országok gazdaságát próbálják a GDP-jük alapján összehasonlítani, vagy hogy a GDP-t önmagában létező és fontos adatnak tekintsük, azaz attól, amit ma naponta rutinszerűen megteszünk.

A közgazdász ezen kívül teljesen máshogy számolta a GDP-t, mint ahogyan ma számoljuk. Nem számolta bele például az illegális tevékenységeket, és az azokból keletkező többi tranzakciót, nem számolta bele a bankszektor teljesítményét, és szerette volna elérni azt is, hogy a rosszul elvégzett munkák utáni javításokat se kelljen beleszámolni a végső adatba, de ezzel már a harmincas években sem járt sikerrel.

Kuznets a bankszektort azért nem vette számításba, mert abból indult ki, hogy az ideálisan működő bankszektor hitellel látja el a gazdaságot, miközben megfelelően elemzi a kockázatokat és szétosztja azokat. Mivel ez a tevékenység csak kiszolgálja a gazdaság többi részét, nincs értelme külön is beleszámolni a GDP-be, már csak azért sem, mert a bankszektor azzal termel bevételt, hogy magasabb kamaton helyezi ki a pénzt, mint amekkora kamaton ő megszerzi. Ha pedig a bankszektor teljesítményét számolni kezdjük, akkor arra ösztönözzük a bankokat, hogy ezt a kamatrést minél inkább kiszélesítsék, hiszen ebből lesz több pénzük. Ha pedig a bankok magasabb kamaton helyeznek ki hiteleket, az azt jelenti, hogy azok a hitelek kockázatosabb hitelek, ebből kifolyólag pedig a GDP-t az növelné, minél esztelenebb kockázatokat vállalnak (és adott esetben rejtenek el) a bankok.

Kuznets idejében ezek teljesen indokolt érvek voltak, ma viszont már semelyik politikus nem menne bele, hogy a bankrendszer teljesítménye nélkül számoljuk a GDP-t, a fejlett országok növekedését ugyanis az elmúlt évtizedekben, főleg a 2008-as válság előtt éppen ez a szektor hajtotta. Persze azóta kiderült, hogy a bankszektor pontosan úgy kezdett brutális szárnyalásba az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, hogy egyre esztelenebb kockázatokat vállalt és fedett el, azaz éppen az történt, amitől Kuznets tartott.

Ráadásul a bankrendszer szárnyalása pont úgy növelte a GDP-t, és úgy juttatott egyre nagyobb fizetéseket a banki és tőzsdei vezetőknek, hogy közben egy rakás társadalmi csoport teljesen kimaradt ebből a növekedésből. Ezek az emberek semmit nem látnak a szárnyaló GDP-ből, csak azt tapasztalják, hogy egy szűk réteg az országukban egyre gazdagabbá válik. Ez pedig elégedetlenséget szül. És már el is jutottunk egy klasszikus példáig, amiben a GDP növekedése rosszabb közérzethez, és így rosszabb társadalomhoz vezet.

Persze, ha sokan elégedetlenkednek az egyenlőtlenségek miatt, meg lehet erősíteni a rendőrséget, vagy indíthatunk háborúkat is, hogy eltereljük a belső bajokról az emberek figyelmét. A GDP mindkettőnek örülni fog, hiszen a gazdaság bővül a rendészeti és hadi kiadásokkal is. Kuznets ezért ezeket sem számolta volna bele a nemzeti és hazai össztermékbe, de ezt a szándékát sem tudta keresztülvinni. Az amerikai GDP jelentős részéért például a mai napig a hadi és rendészeti kiadások felelnek, és az is hajtja a fegyvergyártást, hogy több amerikai államban is legális a fegyvertartás és -viselés.

Ugyanígy beleszámít a GDP-be az, ha valaki ellop egy autót, majd eladja, ha épít egy környezetszennyező vegyi üzemet, ami szivárogni kezd, aztán feltakarítja a szennyezést. A GDP örül a teljesen értelmetlen nagyberuházásoknak is, ha Kínában egy kerületi pártvezető kitalálja, hogy 500 emberrel kiásat egy hatalmas gödröt, aztán az arra járó országos pártvezető ezt baromságnak tartja, ezért betemetteti, akkor a gödör kiásása és betemetése is növeli a GDP-t. Ha egy magyar városban kicserélik a közvilágítást, de rájönnek, hogy elbénázták, és újra cserélni kell, az is kétszer számít a GDP-be.

Közben viszont a GDP szempontjából teljesen irreleváns, hogy a környezetszennyezés, a társadalmi egyenlőtlenség, a kényelem és az emberek közérzete is. Ahogyan Kennedy elnök mondta:

„A GDP mindent mér, csak éppen azt nem, amiért érdemes élni”.

Pilling a könyvében bemutatja azt is, hogyan szembesül egyre komolyabb kihívásokkal a szolgáltatások és az internet korában a gazdasági statisztika, hogyan lesz egyre nehezebb mérni a GDP-t. Statisztikai szempontból ugyanis nagyon nehéz különbséget tenni például a sarki fodrászat 1-2 ezer forintos hajvágása és egy elit hajszalon sokkal drágább szolgáltatása között, vagy a MÁV vonatai és a japán Sinkanszen között, hiszen a lényeg, hogy mindkét vonat elvisz egyik helyről a másikra, a Sinkanszen viszont sokkal nagyobb fenntartási költségekkel működik, mint a MÁV vagy az amerikai, esetleg a brit vasúthálózat. Igaz, a japán vonatok gyakorlatilag sosem késnek, tisztábbak és gyorsabbak is a többi felsorolt társaságnál, a GDP azonban a minőséget képtelen mérni.

Pillnig arra is érzékletesen hívja fel a figyelmet, hogy amit mérünk, nagyban befolyásolja azt is, hogyan látjuk a világot, és mit tartunk fontosnak belőle. Például az, hogy az évtizedekkel ezelőtt még hagyományosan férfiak által végzett keresőtevékenységeket magában foglalja a GDP, de közben a hagyományosan nők által végzett házimunkát nem, a nőket évtizedekre teljesen kivonta a gazdaságpolitika látóteréből. Holott az, hogy a házimunka nem számít gazdasági tevékenységnek, egy egyszerű döntés eredménye volt, másképp is történhetett volna. A mai modellben ha valaki otthon takarít és gondozza az egyik idős rokonát, az nem számít gazdasági tevékenységnek, viszont ha ugyanezt a szomszédban teszi, pénzért, az már igen, éppen ezért a politika főleg az utóbbit támogatja, holott egy család életminőségében talán az előbbinek nagyobb a szerepe.

De a The Growth Delusion végkicsengése ennek ellenére sem GDP- vagy statisztikaellenes, csak abban szeretne segíteni, hogy tisztában legyünk a legfontosabbnak tartott gazdasági adat korlátaival, és a helyén tudjuk kezelni a belőle nyerhető információkat. A könyv éppen ezért igyekszik bemutatni egy sor újabb mérőszámot, aminek kitalálói éppen a GDP egyeduralmát szeretnék megtörni, és arra sarkallni a politikát, hogy a fontos döntéseket ne csak a gazdasági növekedés adatai alapján hozzák, hanem vegyenek figyelembe más tényezőket is, mint például a társadalmi egyenlőség, az egészséges környezet, a boldogság vagy az emberek elégedettsége.