Ez a cikk eredetileg az Abcúgon jelent meg, Szurovecz Illés írta.

Évente nyolc-tízezer gyerek kerül Magyarországon állami gondozásba, jó esetben nevelőszülőkhöz, rossz esetben bentlakásos intézménybe. Ez időnként elkerülhetetlen, de sokszor megelőzhető lenne. Ehhez az kellene, hogy az állam ne büntetni, hanem segíteni akarja a rászoruló, problémás szülőket intenzív családgondozással, pszichológusokkal és pedagógusokkal. Ez nehezebb feladatnak tűnik, mint nagy intézmények helyett kisebbeket nyitni, vagy új nevelőszülőket toborozni, de hosszú távon még pénzben is jobban megérné.

A magyar hatóságok évről évre nyolc-tízezer, mostanában egyre több gyereket emelnek ki a vér szerinti családjából, mert úgy látják, nem tenne jót nekik, ha odahaza nőnének fel. Ilyenkor szakellátásba, azaz gyermekotthonba vagy nevelőszülőkhöz kerülnek, ahonnan akár még haza is térhetnek, a legtöbbször viszont itt érik meg a felnőtt kort. Ez azért fontos, mert egy ilyen intézkedés éveken, évtizedeken át nyomot hagy a gyerekek életében. Befolyásolja az érzelmi fejlődésüket, a tanulmányi eredményüket és hogy mennyire lesz belőlük boldog, sikeres felnőtt.

Bár a rendszerváltás után sokáig csökkent a szakellátásban élők száma, mostanra nagyjából megint ott tartunk, ahol a 90-es évek közepén. A második diagramon az is látszik, hogy lassan húsz éve tendenciaszerűen egyre több kiskorú kerül be újonnan a rendszerbe. A kétezres évek elején még öt-hatezren voltak évente, 2016-ban már másfélszer annyian.

A gyerekkiemelések számát sosem lehet nullára leszorítani, hiszen mindig lesznek olyan családok, ahol a gyereket fizikailag vagy lelkileg bántalmazzák, esetleg annyira elhanyagolják, hogy még az alapvető szükségleteit sem elégítik ki. Ilyenkor a gyermekvédelem dolga, hogy beavatkozzon, és biztonságos körülményeket teremtsen számára. Az esetek jelentős részében azonban nem gonosz szülők rémtettei állnak a háttérben, hanem összetettebb, akár generációk óta húzódó problémák, amelyek intenzív családgondozással esetleg megoldhatók lennének, és akár a gyerekek is otthon maradhatnának.

A gyerek elhanyagolása például jóval ködösebb fogalom, mint amilyennek elsőre tűnik. Vajon elhanyagolás-e, ha azért van hideg a lakásban, vagy azért jut kevés étel az asztalra, mert nincs rá pénz? Ezeket a kérdéseket minden esetben elsősorban a család- és gyermekjóléti szolgálat véleménye alapján döntik el. Ha a családgondozó indokoltnak látja, azonnal javaslatot tehet a kiemelésre a gyámhivatalnál. (Ha szívesen olvasna konkrét gyerekkiemelésről szóló történeteket, kattintson ide!)

Bár a törvény szerint nem szabadna szegénység miatt kiemelni gyerekeket a családból, valójában így is sokszor a pénzhiány vezet a döntéshez. Egy Nógrád megyei kutatás alapján az Európai Roma Jogok Központja pert is indított az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) ellen, mert úgy látták, a megyében indokolatlan mértékben vesznek állami gondozásba szegénységben élő, főleg roma gyerekeket. A kutatás szerint a kiemelt gyerekek többsége ezután is szoros kapcsolatot ápol a szüleivel, vagyis nem a köztük lévő rossz viszony, inkább az elégtelen jövedelem, a kedvezőtlen munkaerőpiaci helyzet és a rossz lakáskörülmények állnak a háttérben. (Ez máshol is így van, Fejér megyében az ellátott gyerekek 85 százaléka élő családi kapcsolatokkal rendelkezik, amit a megyei szakellátásért felelős intézmény írt le egy költségvetési beszámolóban.)

Amikor csak lehet, inkább maradjon otthon

A gyermekvédelemmel és gyermekjogokkal foglalkozó szakemberek egy része azt mondja, inkább a családok megerősítésére, vagyis az alapellátás fejlesztésére kellene pénzt költeni, nem a szakellátásra (gyermekotthonokra, nevelőszülőkre). Úgy érvelnek, hogy ha megelőzzük a gyerek kiemelését, azzal eleve megmentjük egy sor traumától, ami a családtól való elszakadással és az új környezettel járna. (Azt persze ők sem vitatják, hogy bizonyos esetekben, amikor a szülő közvetlenül veszélyezteti a gyereket, nincs más megoldás).

Általában mégis a másik irányból, a szakellátás felől nyúlnak bele a rendszerbe, ha van erre egyáltalán politikai arat. A kormány most éppen hatmilliárd forint európai uniós forrást költ a nagy létszámú gyermekotthonok felszámolására, hogy az gyermekotthonból inkább nevelőszülőkhöz, családias körülmények közé tereljék a gyerekeket. Ez fontos törekvés, de ahogy nemrég bemutattuk, elég felemásan valósul meg. A pénz egy részéből új, bentlakásos intézményeket is építenek, másokat felújítanak, és sok gyerek legfeljebb abban reménykedhet, hogy az eddiginél kisebb létszámú intézménybe (lakásotthonba) kerül, ami nem igazán oldja meg a problémát.

Szakemberekkel folytatott beszélgetéseinkben sokszor halljuk, hogy a kiemelések megelőzése nem csak a gyerekek és szüleik érdeke, de hosszú távon az állam is jobban jönne ki anyagilag, mint egy óriásira duzzadt szakellátás működtetésével. Ez megjelenik az Európai Bizottság egyik ajánlásában is, ahol azt írják, “a szegénység és a társadalmi kirekesztés következményeinek kezelése sokkal nagyobb költséggel jár, mint a korai beavatkozás, a kiemelés megelőzése”.

Ha viszont mindezt konkretizálni akarjuk, nincs könnyű dolgunk: amikor gyermekvédelemmel foglalkozókat kérdeztünk erről, többnyire azt a választ kaptuk, hogy „mindig ezt mondják, de soha senki nem számolta ki rendesen”. Ez nem mindenhol van így, például egy itt idézett 2008-as tanulmány szerint Angliában nyolcszor többe kerül egy gyereket intézményben elhelyezni, mint nevelőszülőnél, és tizenkétszer drágább, mintha otthon maradna.

Ennek ellenére megpróbáltuk összeszedni, mennyibe kerülhet Magyarországon egy gyerek ellátása gyermekotthonban vagy nevelőszülőnél, és mi minden segíthetne abban, hogy több gyerek maradhasson otthon.

Mi mennyi?

Ha számolni akarunk, két szintet kell elkülöníteni:

• a szakellátást (ezen belül a gyermekotthonokat és nevelőszülői ellátást) és
• az alapellátást (a gyerekek családban tartását).

Szilvási Léna, a nevelőszülői hálózatot fenntartó SOS Gyermekfalvak minőségirányítási igazgatója szerint egyértelmű, hogy az első a drágább, azon belül is az intézményi ellátás. „Az államnak éveken át teljes ellátást kell biztosítania az intézményekben, napi 24 órában. Fizetnie kell az étkeztetést, az egészségügyi ellátást, amire rárakódik rengeteg ellenőrzési és adminisztratív funkció is”. A speciális gyermekotthonokban mindez még drágább, hiszen kevesebb gyereket több munkatárs lát el, sőt gyakran biztonsági őröket alkalmaznak, ami jelentősen megdobja a bérköltségeket. A nevelőszülői ellátás abból a szempontból olcsóbb, hogy az államnak nem kell ingatlant fenntartania, rezsit fizetnie.

Az SOS-ben néhány éve az Emmivel együttműködve próbálták kiszámolni a különböző ellátástípusok költségeit. Szilvási elmondása szerint akkor arra jutottak, hogy

az állam nagyjából évi kétmillió forintot költ egy-egy állami szakellátásban élő gyerekre.

A bentlakásos intézményeket és a nevelőszülőket nem számolták ki külön, de Szilvási szerint a nevelőszülői ellátásra évi 1,5 millió forint körüli összeg jött volna ki, a lakásotthonira pedig kétmilliónál több.

Az SOS Gyermekfalvak ennél többet, 2,4 millió forintot költ évente egy gyerekre. “Ebben benne van a nevelőszülő bérétől a nevelőszülői tanácsadó és a szakmai vezető munkaidején át a táboroztatásig minden, ami közvetlenül a gyereknél hasznosul. Nincs benne például a gazdasági adminisztrációra vagy az adománygyűjtésre fordított pénz”.

Ehhez képest az SOS-hez hasonló civil fenntartók évi egymillió forint állami normatívát kapnak gyerekenként. Szilvási szerint ez nem biztosít egyenló feltételeket és súlyos alulfinanszírozottságot jelent, hiszen állami feladatot látnak el, ami – a minisztérium munkatársaival végzett számításaik alapján – bizonyítottan kétszer ennyibe kerül. Az egyházi fenntartók ennél többet, gyerekenként nagyjából 1,7 millió forintot kapnak, amiből “kihozzák azt, ami minimálisan kihozható”. (Mindez összefügg azzal is, hogy az elmúlt években látványosan előretörtek az egyházak a gyermekvédelemben. Erről itt olvashat bővebben).

Szilvási szerint “más országokban, például Ausztriában konszenzusosan elfogadták, mennyibe kerül az ellátás, az állam 70-80-90 százalékban finanszírozza azt, a civileknek pedig csak a többit kell hozzátenniük adományból. Ez egy egészségesebb versenyt alakít ki a szolgáltatók között, jobb lehetőséget teremt arra, hogy az ellátórendszer rugalmasan tudjon reagálni a felmerülő szükségletekre”.

Ötven forint jut uzsonnára

Ha elfogadjuk, hogy az állam nagyjából kétmillió forintot költ minden, állami szakellátásban levő gyerekre, és csak a közel 21 ezer kiskorú ellátottal számolunk, éves szinten majdnem 42 milliárd forintot kapunk. A 2019-es központi költségvetésben ennél kevesebb jut például az önkormányzatok kulturális feladatainak támogatására (38 milliárd), vagy a büntetés-végrehajtás személyi juttatásaira (40 milliárd).

Ez tehát egy szabad szemmel is jól látható összeg, a minőségi ellátáshoz mégis kevés, ami akkor válik világossá, ha közelebbről megnézzük, mire, mennyi pénz jut egy-egy intézményben.

Vegyük például a Fejér Megyei Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatot, amelyhez nevelőszülői hálózat és többnyire 10-12 fős lakásotthonok tartoznak. Ezek a rendszerváltás után terjedtek el Magyarországon, és bár valóban élhetőbbek egy tömegintézménynél, a három-négyágyas szobában elhelyezett gyerekek ugyanúgy egymást váltó gyerekfelügyelőkre és nevelőkre vannak bízva, sokan egyszerűen csak mini intézeteknek nevezik őket. A Fejér megyei intézmény 2014-ben elfogadott és 2016-ban frissített Lakásotthon/Csoport Gazdálkodási Szabályzatából jól látszik, a hétköznapokban mennyire kevés jut a gyerekek ellátására fejenként:

• Élelmiszerre napi 700 forint, ebből az ebéd a legbőségesebb, arra 311 forintot költhetnek. A tízórai és az uzsonna ehhez képest csak 50 forint, a reggeli alig 110, a vacsora pedig 182 forint. (Igaz, a gyerekek egy része ingyenes étkezést kap az iskolában).
• Fodrászatra havi 450 forint.
• Kulturális kiadásokra havi 1000 forint, ebből kell fizetni a “minél színesebb, gazdagabb, változatosabb programokat”, a külső iskolai programokat, kirándulásokat is.
• Születésnapra 2000 forint, névnapi ünneplésre 1000 forint alkalmanként.
• Telefonálásra havi 500 forint, a hívásokat egy füzetbe kell rögzíteni.
• Tehetséggondozásra, felzárkóztatásra havi 1000 forint.

A 2017-es költségvetési beszámolóban le is írták, hogy „szigorú, több esetben a gyermekek ellátását és a szakmai munka színvonalát veszélyeztető takarékossági intézkedésekre kényszerültünk, mert az intézmény költségvetése évek óta alultervezett (…), alapvető karbantartások maradnak el (…) tartalékainkat feléltük, szükséges volna a pótlás”.

A beszámoló szerint „szükséges és indokolt lenne” a fenti összegek emelése, „a pénztelenség enyhítése és a mozgástér növelése támogatói segítséggel valósult meg”, a dolgozóknak gyakran kellett önkéntes munkát végezniük. Elmaradt az ágyneműk, törölközők, lakástextíliák pótlása, a munkavállalói elvándorlás pedig sosem látott méreteket öltött 2017-ben. Ráadásul, bár ez a beszámolóban nem szerepel, egy családjából kiemelt, traumákat átélt gyereknek egyéni fejlesztésre, pszichés támogatásra lenne szüksége, amit szintén ritkán tudnak megkapni.

A szakellátásra költött, összességében tetemes összeg tehát intézményekre és gyerekekre vetítve máris nem tűnik olyan soknak. Ha hozzávesszük a többi problémát a dolgozók képzetlenségétől, fluktuációjától és alacsony fizetésétől a fiatal felnőttek ellátási nehézségeiig, jogosnak tűnik a felvetés, hogy ezt a pénzt hatékonyabban is el lehetne költeni. Különösen úgy, hogy az intézményi ellátás bizonyítottan hosszú távú károkat okoz a gyerekeknek, ami még az agyműködésükben is mérhető. (Erről ebben a már idézett cikkünkben írtunk bővebben).

Egy gyerek, két gyerek, három gyerek, aztán elszakad a cérna

Ha már ilyen alacsony színvonalú, mégis viszonylag drága az intézményi ellátás, ami ráadásul családok szétválasztásával és óhatatlanul a gyerekek traumatizálásával jár, valóban logikusabbnak tűnne elkerülni minden kiemelést, amit csak lehet. A Fejér megyei beszámolóban is szerepel, hogy az esetek többségében „a szülők életkörülménye, életvitele” miatt kellett intézkedni, és hogy a gyerekek családban tartása érdekében „egyre nagyobb feladat hárul az alapellátás szakembereire”.

Ők az önkormányzatok alkalmazásában álló családsegítők, akik közvetlen kapcsolatban vannak a rászorulókkal, és az a dolguk, hogy rendszeres látogatással, tanácsadással nyomon kövessék a családok életét, segítsenek a végzetes problémák megelőzésében. Ez egy nehéz feladat, ami jól képzett, érzékeny embereket kíván, mégis olcsóbb műfaj, mint az intézményi ellátás, hiszen az államnak itt nem kell lakhatásra költenie. Egy családsegítő fizetéséből, utazási költségeiből sokkal több gyereket el lehet érni, mint bármilyen intézményi vagy nevelőszülői ellátással.

Szilvási Léna szerint ideális esetben egy családgondozó harminc családdal, nagyjából ötven gyerekkel foglalkozik egyszerre, persze ez függ a problémáik súlyosságától és attól is, mennyit kell utaznia hozzájuk. „Minél kevesebb eset tartozik hozzájuk, annál intenzívebb és eredményesebb munkát tudnak végezni. Általában azonban ennél több családot kell ellátniuk, és a szükségesnél ritkábban járnak ki”. Ebben a korábbi cikkünkben egy Heves megyei családgondozó mondta el, hogy képtelenség rendesen nyomon követnie a hozzá tartozó 45 család sorsát, így többnyire csak tűzoltásra marad idő.

„Úgy gondolom, minden elsőgyerekes anyának intenzív segítséget kellene adni, ha sok körülötte a kockázati tényező, vagyis alacsony iskolázottságú, szegénységben él, nehéz gyerekkora volt. Ez legalább a magyar lakosság húsz százalékát jelenti. El kellene érni, hogy értsék és jól neveljék első gyereküket, amihez a szülőknek is támogatásra, megértésre van szükségük. Ehelyett most többnyire minimális támogatást kapnak, aztán vállalnak még egy gyereket, majd még egyet, és a harmadiknál elszakad a cérna” – mondta Szilvási.

Eredetileg a védelembe vételt is arra találták ki, hogy intenzív szociális munkával segítsék a nehéz helyzetben levő családokat, hátha így elkerülhető a gyerekkiemelés.A valóságban azonban ez inkább fenyegetésként és büntetésként, semmint segítségként működik, ahogy ebben a cikkben is bemutattuk. Ráadásul a családsegítők és ügyfeleik viszonya sokszor egyáltalán nem partneri, hanem hierarchikus, megértés és törődés helyett inkább ellenőrzésekről és szankciókról szól. Ennek nem az az oka, hogy minden településen szörnyű emberek dolgoznának családsegítőként. Inkább arról van szó, hogy mivel jelentős részben az ő javaslatukon múlik, mit tesz a gyámhivatal a gyerekekkel, a családok eleve ferde szemmel néznek rájuk. Ráadásul ez is egy rosszul fizetett, alig megbecsült szakma, amely állandó forrás- és munkaerőhiánnyal küzd. (Nemrég Krémer Balázs szociológussal is beszélgettünk arról, miért lettek mára az emberek segítőiből jobbára rendfenntartók).

Ha ki is emelnek egy gyereket a családjából, ideális esetben előbb-utóbb visszatérhetne a szüleihez. Csakhogy a hatósági döntés után általában kevés figyelem jut a vérszerinti családra, egy általunk megkérdezett, dunántúli család- és gyermekjóléti központban havonta tudnak kijárni hozzájuk. Nem véletlen, hogy az igazató (aki kérte, hogy ne nevezzük meg) közel tíz év alatt mindössze öt hazagondozással találkozott. Szilvási szerint a gyerekkiemelés után sem szabadna elengedni a szülők kezét, és arra várni, hogy ők kezdeményezzenek. „Ehelyett intenzíven kellene támogatni őket abban, hogy kövessék a gyerek fejlődését”. Az említett központ vezetője viszont úgy érzi, semmilyen eszközük nincs arra, hogy igazán motiválni tudják ezeket a szülőket.

Szilvási azt az esetet hozta fel példaként, amikor egy kislány már születésekor nevelőszülőhöz került, mivel fiatal szülei nem tudták vállalni a gondozását. Négy év elteltével az apja úgy érezte, kellően megerősödött ahhoz, hogy hazavigye, és az időközben eltűnt anya nélkül is felnevelje. „A gyerek négy éven át teljesen más közegben nevelkedett, ahol hozzászokott egyfajta kifejezésrendszerhez, majd hirtelen bekerült egy másikba. Honnan tudná az apa, hogyan lehet megoldani egy ilyen helyzetet, hogyan közelíthetne érzelmileg a lányához, és hogyan lehetne érzékeny szülő? Ilyen esetben a családsegítőnek kellene odaállnia, segíteni a szülői kompetenciák fejlesztésében, a rokonok, ismerősök, óvoda bevonásával. Az lenne a cél, hogy kialakuljon az apa körül egy szoros háló. Ehhez képest a családsegítő 2-3 hetente tudja meglátogatni, és gyakran nem történik más, csak ellenőrzi, jól elvan-e a gyerek”.

Ha lenne anyaotthon, nem kéne kiemelni a gyereket

Több, jól képzett, megfizetett és elismert családgondozóval tehát biztosan nagy lépést lehetne tenni a gyerekek otthon tartása felé. Ehhez azonban más szakemberekre is szükség van: pszichológusokra, fejlesztő- és gyógypedagógusokra. Ilyen végzettségű embereket azonban nehéz elcsábítani az állami szektorban elérhető fizetésekkel, főleg igazán problémás területekre.

Ebben a dunántúli központban például heti két órában dolgozik pszichológus, aki így hetente két emberrel tud foglalkozni. Jó esetben ezek a tanácsadások nem egyszeri alkalmak, hanem rendszeresen ismétlődnek, szinte terápiás jelleggel. “Gyakran találkozunk a szülőknél pszichés problémákkal, sokaknál zavartságot veszünk észre, esetleg gyógyszer- vagy alkoholfüggőséget. Ez egyre nagyobb arányban fordul elő, de mi nem vagyunk egészségügyi szakemberek, tehetetlenek vagyunk. Ettől függetlenül mi még jól is jártunk, hogy két órában tudunk foglalkoztatni egy pszichológust. Ugyanennyi időre tudtunk felvenni egy fejlesztőpedagógust is”.

Más szolgáltatásokat is hiányol, például a gyerekek korai fejlesztését segítő Biztos Kezdet Gyerekházat, ami egyáltalán nincs a közelben, és anyaotthont is, ami egy órányira van ugyan, de általában nincs üres férőhely. Pedig utóbbi jó megoldás lenne olyan esetekben, amikor például csak az apa veszélyeztető, de az anya el tudná látni egyedül a gyerekeket. Mivel nincs más lehetőség, sokszor ilyenkor is kiemelésre kerül sor.

A védőnői hálózat ugyan elég kiterjedt, de Nógrádban például a körzetek 27 százaléka betöltetlen. Hevesben ez az arány 13, Borsodban és Baranyában 9 százalék, vagyis pont a hátrányosabb helyzetű térségekben magasabb a betöltetlen állások száma, ráadásul sokszor nekik is alig van kapacitásuk családlátogatásra.

A szakemberek más eszközöket is hiányolnak, amelyek nem közvetlenül a gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódnak. Ilyen például a széles szociális bérlakásrendszer, amelynek hiányáról már többször írtunk az Abcúgon, és bemutattuk azt is, milyen sokat tud segíteni ott, ahol létezik.

Boszniában százmilliókat spóroltak

Hasonló problémákkal más országokban is küzdenek, és ha társadalmi szintű változást nem is sikerül elérni, néhány kisebb projekten keresztül jól látszik, milyen hatékony lehet az intenzív családtámogatás. Ilyen a Hope and Homes for Children alapítvány „ACTIVE” nevű programja, amely 2003 óta fut Bosznia-Hercegovinában. Ez egyrészt a gyerekkiemelések megelőzését, másrészt a már kiemelt gyerekek hazagondozását célozza.

Az alapítvánnyal kapcsolatba kerülő családokat egyszerre sokféle területen segítik: az életkörülményeik, a családi és szociális kapcsolataik, a viselkedésük, a fizikai és mentális egészségük javításában, az oktatásukban, valamint a munkaerőpiaci helyzetük és a háztartási gazdálkodásuk fejlesztésében.

A családokat egy szociális munkásokból, pedagógusokból és pszichológusokból álló csapat segíti, közösen hozzák létre a személyre szabott gondozási tervet. Ennek keretében átlagosan hét hónapon keresztül intenzíven dolgoznak a szülőkkel és a gyerekekkel is: a szociális munkás általában 18-szor, a pedagógus vagy a pszichológus pedig 6-18 alkalommal látogatja meg őket, általában egy-másfél órára. A családok adományokat is kapnak, például gyerekruhát és konyhai eszközöket, arra viszont figyelnek, hogy ne függjenek túlságosan a tőlük kapott segítségtől.

A programról készült összegzés szerint 2003 és 2010 között 500 gyereket és közel 400 felnőttet támogattak, 98 százalékban sikerült megelőzni a kiemelést, és a családok 88 százaléka a támogatás befejezését követő évben is fejlődési pályán maradt. Ami a hazagondozást illeti, a gyerekek 82 százalékát sikerült visszajuttatni a családjába, 14 százalékuk pedig gyermekotthonból nevelőszülőkhöz került.

Hét év alatt 441 ezer eurót költöttek a programra, vagyis majdnem 150 millió forintot, ami gyerekenként alig 300 ezer forintot jelent. Úgy becsülik, hogy a támogatás nélkül a gyerekek 32 százaléka került volna bentlakásos ellátásba, ami sokkal többe, négymillió euróba, azaz több mint egymilliárd forintba került volna. Vagyis a bosnyák államnak majdnem tízszer annyit kellett volna a gyerekekre költenie, mint amennyiből megelőzték a nevelésbe vételt.

Hosszú távon még többe kerül

Az állami gondozás költségeinek van egy másik, még nehezebben számszerűsíthető része. Nemzetközi felmérések az utóbbi évtizedekben több országban is kimutatták, hogy a szakellátásban felnövő gyerekek oktatási, munkaerőpiaci, egészségi és jóléti kilátásai sokkal rosszabbak a velük egykorú, családban élő gyerekeknél.

Az alacsony iskolai végzettségű, vagy rossz minőségű képzéseket végző, munkanélküliséggel, függőségekkel és bűnözéssel fenyegetett fiatalok hosszú távon újabb költséget jelentenek az államnak, ami a segélyezési, az egészségügyi vagy a büntetés-végrehajtási kiadásokban jelenhet meg.

Magyarországon nem ismerünk pontos adatokat az állami gondozottak életesélyeiről, de éppen ezek javítására találták ki az utógondozói rendszert, ami – európai szinten is egyedülálló módon – 25 éves korukig nyitott számukra. Ezzel azonban – ahogy ebben a cikkben írtunk róla – szintén nagyon sok baj van:

a legproblémásabb gyerekeknek, akik leginkább védtelenek a a kriminalizációval, a kábítószerrel vagy a prostitúcióval szemben, sokszor fel sem ajánlják az utógondozást, a rendszer nem ösztönzi a gyerekeket arra, hogy valóban hasznos dolgot tanuljanak, tizennyolc évesen érzelmileg sem tartanak ott, hogy saját lábra álljanak, általában nincsenek szoros bizalmi viszonyaik, az állami gondozásban felnőttek sokszor olyan hétköznapi dolgokkal sincsenek tisztában, mint a bankszámlanyitás módja, vagy hogy mit jelent a TB-kártya.

A címlapi kép illusztráció, 2015-ben, egy gyerekkiemelésről szóló riporton készült. Fotó: Mudra László