Oroszországban tavaly készült egy közvélemény-kutatás, ami arra jutott, hogy a 18 és 24 év közötti fiatalok fele nem tud arról, hogy Sztálin idején milliók járták meg a Gulagot, pontosabban 1930 és 1956 között összesen 20 millió ember volt rövidebb-hosszabb ideig rabszolgamunkát végző fogoly Szovjetunióban, és történészek szerint kb. 2 millióan bele is haltak a kényszermunkába, az embertelen körülményekbe vagy a kivégzésekbe.

Ez a felmérés annyira megdöbbentett néhány filmest, hogy úgy döntöttek, nem várják meg, amíg a fiatalok a kezükbe veszik a 2000 oldalas Gulag-szigetvilágot, hanem inkább forgattak egy dokumentumfilmet Kolima – a félelmünk szülőföldje címmel, és végigjárták a Magadan és Jakutszk közötti 2000 km-es távot, hogy az egykori, a Kolima-folyó környékén kialakított, legrettegettebb táborok helyén élőkkel beszélgessenek. A teljes filmet feltették a Youtube-ra, egy hónap alatt több mint 14 milliószor megnézték:

link Forrás

A filmben a túlélők leszármazottai, helyiek és történészek ma már szinte elképzelhetetlen, de jól dokumentált eseteket idéznek fel. Például a fiatal lányét, aki az iskolát frissen elvégezve fagylaltárusnak állt, és néhány volt osztálytársával találkozva örömében adott nekik ingyen egy kis fagyit, hogy majd a nap végén kipótolja a hiányt, de erre már nem volt lehetősége, lopás vádjával Kolimára vitték.

Egy helyi tévésztár teljesen apolitikus, szemüveg nélkül szinte nem is látó, könyvelő apját 1938-ban azzal a váddal, hogy Lengyelországnak kémkedett, miközben egy szót sem tudott lengyelül, elvitték. Ekkor dübörgött a nagy terror: Nyikolaj Jezsov NKVD-főnök vezetésével egy év alatt közel 700 ezer embert végeztek ki, mielőtt őt is agyonlőtték (és sosem rehabilitálták). Akkoriban minden film és könyv kémekről szólt, a birodalom megszállottja volt a témának, rengeteg embert ítéltek halálra kémkedés vádjával bármilyen bizonyíték nélkül. A kémkedéssel vádolt férfit csak Sztálin halála után rehabilitálták, addigra évtizedeket húzott le börtönben.

A filmben felmerülnek olyan legendák is, mint hogy rengeteg embert azért vittek el, mert valaki besúgta őket. Valójában nem volt kirívóan sok feljelentés más országokhoz képest, sok embert az ún. NKVD-index alapján vitték el, vagyis a politikai rendőrség kb. 8 millió fős listája alapján, amire az 1930-as évek második felében a nem eléggé megbízhatónak tartott embereket tették rá. Az sem igaz, hogy sokan tanúskodtak volna ártatlanok ellen, a legtöbb esetben kínzással vették rá az embereket, hogy bűnösnek vallják magukat.

Sőt, a többség valójában nem volt „teljesen ártatlan”: tényleg törvényt sértettek, csak hát nem igazán tekinthető igazságosnak, hogy valakit, aki éhínség idején elemel egy falat ételt, több mint 10 évre bevarrják a szocialista tulajdon ellopásáért. A rabok kb. negyedét „ellenforradalmi” és „politikai” címkékkel vitték be, akár egy viccért. Egy ismert filmsztárt, Georgij Zsonovot egyszerűen azért ítélték 5 év kényszermunkára, mert egy forgatásra menet egy vonaton szóba állt egy külföldivel. (1955-ben rehabilitálták, nagy karriert futott be, 2005-ben 90 évesen halt meg.)

A Szovjetunió rakétafejlesztéseinek egyik fő irányítója, a Szputnyik–1 és Gagarin felbocsátását vezető Szergej Koroljov ukrán mérnök is megjárta a Gulagot a nagy terror idején azzal a váddal, hogy „trockista szabotőr”, ami hozzájárult ahhoz, hogy csak 59 évet éljen. Az ő történetét az idős lánya sírva mesélte el, kiderült, hogy a hátrahagyott családnak milyen nehézségeket kellett átélnie, miután a családfő elítélése miatt rengetegen ellenük fordultak. A film azt is felveti, hogy ha nem visznek a Gulagra annyi mérnököt feleslegesen, talán a II. világháborút is jobb eszközökkel, kevesebb áldozattal nyerheti meg a Szovjetunió.

A Gulagra két okból volt szükség: egyrészt a diktatúrában a börtönök hamar megteltek, és koncentrációs táborokat olcsóbb volt építeni, mint újabb börtönöket, másrészt az ambiciózus gazdasági terveket csak ingyenes kényszermunkával tudták megvalósítani. Az örmény Anasztasz Mikoján – aki Lenin óta a legfelsőbb vezetés tagja volt, majd olyan jól lavírozott, hogy túlélt minden tisztogatást, és csak Brezsnyev idején halt meg – levélben kérte az örmény kvóta emelését, mondván, több ember érdemel büntetést annál, mint amennyit addig a Gulagra küldtek. Sokszor telefonkönyvekből szedték az újabb áldozatokat, akiket elvittek, így gyakran a vak szerencsén múlt, hogy valakit nem vittek el.

Az elhurcoltak több ezer kilométer távvezetéket fektettek, fákat vágtak ki, utakat és komplett városokat építettek, csatornákat ástak ki, és még híres orosz palotákat is foglyok emeltek és rendeztek be. Sőt, a Magadan környéki bányákban kitermelt aranyból és más nemes- és színesfémekből befolyó pénzek hozzájárultak ahhoz, hogy a Szovjetunió finanszírozhassa a részvételét a második világháborúban.

Annak ellenére, hogy az eleve zord körülmények a konzervatív becslések szerint is több mint 100 ezer fogollyal végeztek Magadan környékén, rengeteg tömeggyilkosság is történt: éjszaka traktorokat járattak, hogy elnyomja a sikolyok és a lövések hangját, ami alatt több ezer embert gödrökbe lőttek.

Ezekről persze az elmúlt fél évszázadban rengeteg szó esett, eddig viszont nem születtek a fagyos vidéket látványos drónfelvételekkel bemutató filmek a Gulagról, inkább csak csendes riportfilmeket készítettek egy-két nem kifejezetten jó kamerával. (Az 1980-as években Sára Sándor is bemutatta be a Szovjetunióban rabszolgaként dolgoztatott magyarokat, arról a dokumentumfilm-sorozatról itt írtunk.)

A film az újra erősödő (és erősített) Sztálin-kultuszt is körbejárja. 2016-ban például Magadanban a Gulagon tönkretett emberek tiszteletére épített emlékművet megrongálták, és vörössel ráírták, hogy „Sztálin él”.

A legdurvább az, hogy még az áldozatok leszármazottai közül is többen azt mondják, hogy az egész család sírt, ideértve az elítéltet is, amikor Sztálin meghalt, mert szerintük nem egy zsarnok, hanem egy hős volt, aki megnyerte a háborút, és újraépítette az országot, a bűnöket pedig azok követték el, akik végrehajtották a parancsait. (Valójában mindenről tudott, személyesen írt alá kivégzési parancsokat, és többször is szigorított a Gulag-rendszeren.)

A Kolimában nem csak szigorúan a Gulag történetével foglalkoznak: ha már elmentek olyan helyszínekre, ahol az év felében mínusz 40-50 fok is van, azt is megnézték, az emberek hogyan élnek ilyen mostoha körülmények között. (Magadanról – amin Ewan McGregor és Charley Boorman a 2004-es, motoros Föld-körüli útján áthaladt, és azóta kedvelt motoros célpont – korábban a 444 is hosszú cikkben mesélt.) A stáb olyan felszerelést vitt, ami egy antarktiszi expedícióra is jó lett volna, de egyszerre így is csak 30 percig voltak a szabadban.

70-80 éve pedig a Gulagon robotolóknak sokszor csak egy nadrág, egy cipő, egy kabát és egy sapka jutott. A barakkokban nem mindig volt fűtés, volt, akinek éjszaka a haja odaragadt az ágyhoz, miután a hajáról leolvadt a jég egy része, majd odafagyott. A filmesek a végén még Jakutföldre, Ojmjakonba is elmentek, ahol már mínusz 71 fok is volt.

Magadanban és környékén kb. 130 ezren élnek, de évente 5-8 ezer ember elköltözik Belgorodba, Krasznodarba vagy Szentpétervárra a rossz körülmények miatt, és mert a fizetések alacsonyak, miközben a magasabb költségek miatt sokkal drágább az élelmiszer és a megélhetés.

A film ugyan néha kicsit leül a hosszabb, személyes történetek miatt, illetve az is kár, hogy már csak az áldozatok leszármazottai tudtak megszólalni, de ha valaki keveset tud a Gulagról, és szereti a fagyos tájakról készült légi felvételeket, érdemes ezzel kezdenie.