Szűk egy hónappal a rendszerváltás egyik szimbolikus pillanata, Nagy Imre újratemetése után újra temetett az ország. Ez se volt erőtlen szimbólum: Kádár János koporsójával a rendszere is alászállt.

Az 1956-os forradalom leverője, a megtorlás levezénylője ekkor már egy éve kibukott a hatalomból, 1988 májusában mentették fel főtitkári posztjáról az általa alapított MSZMP-ben, és az akkor létrehozott, formális pártelnöki pozícióba helyezték át. Egészségi állapota ezután olyan rohamtempóban romlott, amilyen gyorsan omlott össze rendszere is. Utolsó hónapjaiban az egyre zavarodottabb Kádár gondolatai rendre Nagy Imre és a megtorlás, az abban játszott szerepe és felelőssége körül forogtak. 1989 februárjában még személyesen elnökölt azon a Központi Bizottsági ülésen, amelyen eltörölték 56 ellenforradalmi minősítését, de két hónappal később már nagy meglepetést okozott felbukkanása a KB zárt ülésén.

„Kádár elvtárs (…) itt van a székházban, és az a szándéka, hogy bejön az ülésre. Ebben nincs jogunk és módunk megakadályozni” – idézi az ülés jegyzőkönyvét Szekér Nóra a Tüntetés Archívumon megjelent írásában. Grósz arra is figyelmeztetett, hogy Kádár „emberileg is, és fizikailag is” nagyon rossz állapotban van.

Nem túlzott. Kádár gyakran zavaros, de drámai hatású, hetven perces beszédet mondott, olyan megrázót, hogy minden más szólásra jelentkező visszalépett, és az ülést be is rekesztették.

„A beszéd végén a Központi Bizottság hölgytagjai zokogtak” – emlékezett vissza a párt helyettes szóvivője, Kimmel Emil. Kádár zavaros asszociációkkal tarkított beszédében újra és újra visszatért Nagy Imréhez és a megtorláshoz, rádöbbentve a jelenlevőket a felelősség – nemcsak Kádáré, hanem a párté – súlyára.

Kádár szűk három hónappal később, július 6-án hunyt el. Aznap, amikor a Legfelsőbb Bíróság ítéletében bűncselekmény hiányában ártatlannak nyilvánította az általa halálba küldött Nagy Imrét és mártírtársait.

Kádár János holttestét július 13-án a „Fehér Házban” – most Képviselői Irodaház – ravatalozták fel, majd július 14-én temették. Ellentmondásos megítélését a kegyeleti hangulat se feledtette. Krassó György és barátai temetése napján keresztelték vissza Nádor utcává a Münich Ferenc utcát, rövid beszédben emlékeztetve mindenkit arra, milyen nagy szerepe volt Kádárnak és egykori belügyminiszterének az 1956 utáni megtorlásban. De közben koporsóját tízezrek kísérték, a Nagy Imréék újratemetésén megjelentekkel vetekedő méretű tömeg még a pártot is meglepte, egyben jelezte, hogy létezik nosztalgia Kádár és rendszere iránt.