2019. november 7. Budapesten: Erdoganra várva

  • Most mit csinálunk?
  • Várunk.
  • Igen, igen, de a várás közben mit csinálunk?
  • Kössük fel magunkat?
  • Legalább feláll.

Ma többször is eszembe jutott Samuel Becket drámája, a Godot-ra várva. Először délután fél egykor, a Clark Ádám téren, ahol sikerült meglepnem a biztosítás parancsnokát a hírrel, hogy a Várkert bazárban hamarosan nemzetközi sajtótájékoztató lesz. Nem panaszként mondom, Vlagyimir Putyin múlt heti látogatásával szemben most legalább meghívták szerkesztőségünket is, még ha azt el is felejtették mondani, hogy a Tabán felől kellene érkeznem.

Másodszor egy frissítő séta után, a bazár bejáratánál, a biztonsági ellenőrzésre várva. „Szóval ti nem készültetek kérdéslistával?” - nevettettem meg az előttem várakozó két tudósítót az AFP-től és Financial Timestól, akik arról beszélgettek, hogy tulajdonképpen már csak szórakozni járunk ezekre az eseményekre.

Sajtótájékoztatónak nem nevezném, már csak hiába jelentkezni se lehet, Kovács Zoltán szóvivő kinyilatkoztatni szokta, hogy az M1 és az Origo mellett az aktuális vendég állami sajtótermékei közül melyik kettő kérdezhet.

De a mai sajtóesemény még a folyosókon edzett újságírók perverz érdeklődését se tudta kielégíteni. Pusztított az unalom.

Harmadszor Margit körúti szerkesztőségünktől 15 méternyire, az út másik oldalán gondoltam Vladimirra és Estragonra. Az utat ugyanis hermetikusan lezárták. Érkezésemkor még csak úgy száz, haza, vagy az iskolába a gyerekéért siető budapesti várakozott, de a tájékoztatás és a kooperáció teljes hiánya a hatóság részéről hamar elűzte az unalmat. Egy kétségbeesett anya fél hat körül megoldási javaslatot kért problémájára, hogy a gyerekeire csak hatig vigyáznak az iskolában. „Van megoldás, hölgyem, az hogy itt vár” - válaszolta a rendőr.

Fél óra múlva már bő ezren várakoztunk, és ha már, előkerült egy kurd zászló, és már minden villogó autót füttykoncert fogadott. A rendőrségnek végül majdnem sikerült tüntetéssé alakítani a helyzetet.