Donald Tusk december elsejéig vezeti már csak az Európai Unió tanácsát. 2014-ben lett először elnök, két és fél év múlva újraválasztották. Annak idején Lengyelország miniszterelnöki posztját cserélte fel a tagállamok vezetőinek vezetésére, 2020-tól pedig várhatóan az európai néppárt (EPP) elnöke lesz.

Tusk kiváló szónok, ügyesen keverte mindig is a patetikus jelszavakat a sztorizgatással, és szívesen sző személyes élményeket a világrendről szóló fejtegetéseibe. 

Szerdán búcsúbeszédet tartott Bruges-ben, az európai tanulmányok egyetemén. Ebben összefoglalta, hogy mit csinált az elmúlt öt évben, és mit gondol Európa helyzetéről. A beszéd nagy részét, főleg a politikai ügyekkel foglalkozó gondolatokat az alábbiakban szó szerint közöljük. A lényeget pedig előtte pontokba is szedjük:

• Az EU-t érő legnagyobb fenyegetés Oroszországtól jön. 2014-ben is a Kreml szította belső viszályok voltak a legveszélyesebbek, és most is, ezért azt üzeni az európai vezetőknek, hogy legyenek kemények Oroszországgal szemben.
• Macront külön figyelmeztette, hogy nem örül, hogy oroszügyben már Orbánnal ért egyet.
• 2015 egy nyári éjszakáján majdnem összeomlott az eurózóna, de Tusk összezárta Angela Merkelt és Alekszisz Ciprászt, hogy oldják meg a görög hitelválságot. Megoldották.
• A régi és a nagy országok sokszor arrogánsak az újakkal és a kicsikkel, Tusk igyekezett a gyengék mellé állni ilyenkor.
• A menekültválság súlyos indulatokat hozott felszínre, Tusk próbált arról győzködni mindenkit, hogy a humanizmus és az önvédelem közé nem kizáró „vagy”-ot kell tenni, hanem „és”-t. 
• Szerinte túlzás volt, hogy a menekültválság idején milyen keményen szorongatták a nyugatiak és a déliek a kötelező kvótával a keletieket. 
• Ő még kicsit reménykedik abban, hogy nem lesz Brexit. Ha lesz, akkor az Egyesült Királyság jelentősen meggyengül. 

Tusk összefutott Walesával a nulladik napon

(...) Néhány nap múlva véget ér a megbízatásom, úgyhogy kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak, mit tettem az elmúlt öt évben. Ne aggódjanak, a lényegre koncentrálok.

Talán közhelynek hangzik, de amikor arról faggatnak, hogy miről szólt a munkám, akkor gondolkodás nélkül rávágom, hogy az egységről. Ez volt a vezérlő elvem, a feladatom, szinte a mániám, az első perctől fogva. 

Aznap, amikor elindultam Brüsszelbe, véletlenül összefutottam Lech Walesával a varsói repülőtéren. Amikor meghallotta, hogy éppen Herman van Rompuytól megyek átvenni az Európai Tanács vezetését, akkor így biztatott: „Remélem, hogy az unió nem éppen alattad omlik össze, elég rosszul néz ki már.”

Úgyhogy nem véletlen, hogy 2014 december elsején, a beiktatási ünnepségemen az alig két percig tartó beszédemben háromszor mondtam ki az egység szót. (...)

Oroszország szét akarja verni az EU-t

Az egység fenntartására törekvő munka az első nap elkezdődött. Elsőként a Kreml agresszív politikája miatt. Meggyőződésem volt akkor is, és ma is, hogy ebben a játszmában nem csak a független Ukrajna jövője, vagy Közép-Európának, és így a hazámnak a biztonsága a tét, hanem az is, hogy Európa megmaradhat-e önálló politikai erőként. 

Nincs kétségem afelől, hogy Putyin stratégiai célja nem csak az egykori szovjet területek feletti ellenőrzés visszaszerzése, hanem az EU rendszerszintű gyengítése is, amit a belső viszályok provokálásával kívánt elérni. Majdnem minden héten nyilvánosan kellett emlékeztetnem a többieket, hogy Oroszország nem a stratégiai partnerünk, hanem a stratégiai problémánk. Monomániásnak bélyegeztek, annyira komolyan vettem ezt. De végső soron megérte. Megmaradt az egységünk, fenntartottuk a szankciókat a teljes megbízatásom alatt.

Be kellett zárni Merkelt és Cipraszt

A második próbatétel az eurózóna egységének megőrzése volt. Soha nem voltam a szakértője a közös pénz vagy a bankrendszer ügyének, mint Herman. [Elődjére, Herman van Rompuyra célzott - szerk.] A görög válságot politikai és geostratégiai szempontok szerint értékeltem inkább, mint pénzügyiek alapján. 

Éppen ezért mindent megtettem a Grexit elkerüléséért. Az Északi Iskola rendes követőjeként mindig is azt gondoltam, hogy nem szabad többet költened, mint amennyid van. De e meggyőződésem ellenére védelmeztem a görögöket a hollandok és a németek túlzott szigorától. Nem azért, mert mindig is a görög kultúra szerelmese voltam – én Bach zenéjét és Vermeeer festményeit ugyanolyan nagyra tartom, mint a Partheon szobrait. Hanem azért, mert tudtam, hogy az egész eurózóna összeomolhat, ha ebben a konfliktusban valamelyik oldal csak egy lépéssel is túl messzire megy. Ez pedig nem sokon múlott. 

2015 július 12. végezetes éjszakáján Merkel kancellár és Ciprasz miniszterelnök nagyon közel voltak ahhoz, hogy felálljanak a tárgyalóasztaltól. Hajnali négykor ezért bezártam az ajtót, és közöltem velük, hogy bocsánat, de kizárt, hogy egyezség nélkül elhagyjátok ezt a szobát. Négy óra múlva bejelentettem a megegyezésünket. Az eurózóna meg volt mentve, és mára az unió egyik legígéretesebben fejlődő gazdasága a görög.

A menekültválság túl sok indulatot keltett

A harmadik kihívás a közös migrációs politika körüli konszenzus kialakítása volt. Kezdettől láttam, hogy a megosztottság ebben a témában nagyon veszélyes lehet. A viták a menedékjogról, és különösen a kötelező áttelepítésről, nagy érzelmeket és haragot váltottak ki. 

Éppen ezért az első számú törekvésem az volt, hogy ne csak a Nyitott Európa és az Erőd Európa alternatívái létezzenek. Úgy éreztem, hogy muszáj elkerülni, hogy fekete-fehérre egyszerűsítsük a képletet. A szigorú határvédelem mellett érvelőket idegengyűlölettel vádolták, és azzal, hogy nincs bennük szolidaritás, míg a Willkommenspolitik híveit azzal támadták, hogy terroristákat akarnak beengedni, és behódoltak az érkezőknek. 

A Benelux országok, a németek és a skandinávok sokkal több intézkedést vártak a déliektől, de hogy őszinte legyek, a leghangosabban a keletieket kritizálták, hogy nem szolidárisak. És a déliek csatlakoztak ehhez a kelet-ellenes kórushoz, mert sokkal egyszerűbbnek tűnt a kötelező áttelepítés, mint a határok megvédése. 

E feszültség feloldására az első és legfontosabb feladat az volt, hogy az országok megértsék, hogy nincs alapvető ellentét a liberális demokrácia és a külső határok hatékony védelme között. Hogy miközben segítenünk kell a menekülteken, kötelességünk megvédeni a területünket is. A migráció problémája természetesen nem múlt el, és a következő években is sok munkát ad majd nekünk. De sikerült meggyőznünk a többséget, hogy érzelmi kitöréseiket fogják vissza, és a gyakorlati feladatokra koncentráljanak határaink védelmekor, például az embercsempészek elleni küzdelemre, az együttműködésre Líbiával és más afrikai országokkal, és persze a Törökországgal kötött alkura.

London nem verte szét az egységet

És végül az egységünk Brexit-ügyben. Ahogy kimondom ezt, az Egyesült Királyság még mindig az Európai Unió tagja, és az is marad, amíg még a tanács elnöke leszek. Nem teszek azonban úgy, mintha ez valami siker lenne, hiszen a Brexit akár már a következő év elején megtörténhet. 

Mindent megtettem, ami csak tőlem tellett, hogy elkerüljük az alku nélküli kilépést, és maradjon elég idő a szembenézésre, és talán arra, hogy a britek meggondolják magukat. Neveztek már romantikusnak és anglofilnek is, és szerintem mindkét jelző teljesen helyénvaló. 

Ami a legfontosabb ugyanakkor, hogy a Brexit nem osztott meg minket. Az EU 27 országa teljesen következetesen lojális maradt egymáshoz, hiába próbálta London egyenként győzködni a tagállamokat. 

Nem engedte szétszakadni első és második körösekre a csapatot

Az elmúlt öt évben szükség volt arra is, hogy megfékezzem azokat a kreatívnak mondott ölteteket, amelyek egy kisebb klub, vagy Európa magja koncepcióról szóltak. Ezeket részint a föderalisták frusztrációja hívta életre, és azzal igazolták őket, hogy néhány állam blokkolja az integrációt. Párizs különösen aktív volt ebben az ötletelésben, különösképpen Macron elnökké választásától kezdve, aki paradox módon egy őszinte és elkötelezett európai is.

Ahogy Rómában, a szövetség 60. évfordulóján is mondtam, nem fogadhatom el a soksebességes Európa visszatérését. A fél életemet a vasfüggöny mögött töltöttem, a szovjet szférában, kommunista rezsim uralma alatt, úgyhogy nagyon is tudom, hogy a kétsebességes Európa mit jelent. Az EU egysége türelmet igényel minden oldalról, és nem mások kényszerítését. Sokszor, amikor az integráció helyzete jött szóba, egy afrikai közmondást idéztem: Ha gyorsan mennél, akkor menj egyedül. Ha messzire mennél, akkor menjetek együtt.  (...)

Arrogáns nagyok

Egy másik mindennapos feladatom az egység megtartásáért a legkisebb, leginkább szükségben lévő, legsebezhetőbb tagállamok védelme volt. Németország és Franciaország nagyobb mint Málta vagy Litvánia, de ez nem jelenti azt, hogy inkább igazuk van. Vagy legalábbis nem mindig van igazuk. 

Az EU egységének szolgálata néha ellenállást jelent a legerősebbek akaratával és szándékával szemben. Ez nem azt jelentette persze, hogy a kicsiket támogató intézkedések születtek, hanem az egyenlő jogok és az objektivitás elvének betartását, független attól, hogy ezen az elvek szem előtt tartása éppen kinek kedvezett. Kellő rugalmassággal persze. Végső soron néha még a németeknek is igaza lehet.

Tudatában vagyok, hogy ahogy az életben, úgy a politikában is számít a méret. De az EU-t úgy hozták létre, hogy ne csak az erő legyen a döntő szempont a vitákban, és határozatainkkor az érvek ereje, és ne az erő érve számítson.

Ha szükség volt rá, akkor elég brutálisan hangzó figyelmeztetéseket adtam, mint „Ciprus nem eladó” vagy „ne lökjétek Írországot a busz elé”, és megvédtem az új tagállamokat néhány régebbi arroganciájától – persze ezek a beavatkozások változó sikert hoztak. Az egy mindenkiért, és mindenki egyért elv jól hangzik, de ezt nem lehet kikényszeríteni. 

Végülis szolidaritásról beszélünk, amit nem lehet erőszakkal feltámasztani – szolidaritás vagy van, vagy nincs. Emlékszem egy áttelepítésről szóló vitára egy csúcstalálkozón, amikor azt javasolták, hogy a tanácsi konklúzióba kerüljön bele a „szolidaritás kötelezettsége” kifejezés. Tiltakoztam, mondván ez nyilvánvalóan oximoron. Tudom miről beszélek, azt hiszem hogy joggal tarthatom magamat a Szolidaritás szakértőjének. [Tusk a kommunista diktatúra ellen küzdő Szolidaritás szakszervezet egyik vezetője volt a 80-as években - szerk.] (...)

Most jön el a Brit Birodalom vége

Végül, ha megengedik, elárulnék valamit, amit néhány hónapja még nem mertem, mert túlzott őszinteségemért ki is rúghattak volna. De most már egyszerűen nem maradna idő impícselni Donaldot - legalábbis az európait. Az az igazság, hogy irigylem John Bercow-t, hogy most már őszintén elmondhatja, hogy mit gondol a Brexitről. [John Bercow a londoni parlament elnöke volt, tíz év után a múlt héten vonult nyugdíjba.]

Ezt is érinteni fogom. Sokszor hallottam a Brexit támogatóitól, hogy azért akarják elhagyni az Európai Uniót, hogy az Egyesült Királyság ismét világhatalom legyen, és abban hisznek, hogy csak önállóan lehetnek igazán erősek. Hallani lehet a hangjukban, ahogy a birodalom után sóvárognak. Csakhogy a valóság éppen ennek az ellenkezője. Csak az egységes Európa részeként képes az Egyesült Királyság globális szerepet vinni, csak együtt tudunk szembenézni a világ legnagyobb hatalmaival. 

Ugyanezt tudom elmondani Németországról vagy Franciaországról is. A világ tudja ezt. Ezt hallottam Indiában, Új-Zélandon, Ausztráliában, Kanadában és Dél-Afrikában: a kilépése után az Egyesült Királyság kívülálló lesz, egy másodvonalbeli játékos, míg a csatatér főszereplői Kína, az Egyesült Államok és az Európai Unió lesznek. Miért csinálják? - ezt kérdezték sajnálkozva tőlem mindenütt, ahol csak megfordultam. Valószínűleg igaza van az egyik angol barátomnak, aki búsongva azt mondja, hogy a Brexittel jön el a Brit Birodalom igazi bukása.

Egy hónapon belül választások lesznek az Egyesült Királyságban. A feje tetejére állhat minden? Hannah Arendt azt tanítja, hogy csak akkor válnak visszafordíthatatlanná a dolgok, amikor az emberek ezt el is hiszik. Úgyhogy nekem csak ezek az egyszerű szavak jutnak most eszembe: ne adjátok fel. Ebben a mérkőzésben már a hosszabbításnál tartunk, és lehet, hogy eljutunk a tizenegyesekig.

Emanuel, ne hallgass Viktorra! Vlagyimir rosszat akar

Most a francia elnökhöz fordulok, aki vitathatatlanul az Európai Unió egyik vezetője, a jövő reménysége, és az én kedves barátom. Szeretném biztosítani arról, hogy osztom a szuverén Európáról szóló álmát. Biztos vagyok benne, hogy képesek vagyunk megteremteni, ha szuverénekként tudunk cselekedni. És nem úgy, mint nemrégiben az EU bővítése esetében. Nem lehetséges szuverén Európa a kontinens többi részével összetartozó stabil Balkán nélkül, még csak történésznek sem kell lenni, hogy ezt belássuk. Nem lehetséges szuverén Európa Ukrajna függetlensége nélkül sem. Kemény és következetes kiállásunk Oroszországgal szemben volt az első tiszta, egyértelmű kifejezése a szuverenitásunknak. Ezt fenn kell tartanunk.

Ezért amikor Macron azt mondja, hogy felül kellene vizsgálnunk az álláspontunkat Oroszország ügyében, és újra kellene gondolnunk a stratégiai kapcsolatunkat, akkor csak remélni tudom, hogy ennek az ára nem a szuverén Európáról szőtt közös álmunk feláldozása lesz. 

Az Economistnak adott interjújában Macron elnök azt is mondja, hogy ebben az ügyben osztja Orbán Viktor nézeteit, és reméli, hogy Orbán segít majd meggyőzni a lengyeleket, hogy változtassanak Oroszország-politikájukon. Lehet, hogy így lesz Emmanuel, de engem biztos nem fog meggyőzni.

Szabadság nélkül csak egy távoli félsziget vagyunk

És végül arról, ami a legfontosabb nekem. Mindig hangsúlyoztam a kompromisszumok fontosságát az európai politikában. Kompromisszum, tárgyalás, egyetértés, ezek a kulcsszavak, amelyek nélkül nem érthetjük meg az EU-t. 

Ugyanakkor vannak dolgok és ügyek, amelyek nem lehetnek megbeszélések vagy kompromisszumok tárgyai. Az alapvető értékekről beszélek: szabadság, joguralom és emberi méltóság. 

Mi értelme van egységnek, szuverenitásnak és szolidaritásnak, ha nem tudjuk megvédeni Európát a szabadság, a kultúra, a törvény külső és belső ellenségeitől? Ha nem tudjuk megvédeni Európát saját gyengeségünktől és gyanakvásunktól, a kísértéstől, hogy az ördöggel kössünk alkut, hogy behódoljunk az erősnek és könyörtelennek? 

Európa nem földrajzi értelembe vett kontinens, hanem az értékei alapján számít annak. Addig marad ilyennek, amíg lesz erőnk megvédeni nem csak a határainkat és érdekeinket, hanem elsőként és leginkább Európa esszenciáját. Végülis nem akarunk csupán egy távoli félszigete lenni a hatalmas Eurázsiának, ahogy azt az iskolai atlaszokban ábrázolják.