Mikor a török parlament az év elején megszavazta, hogy az ország katonákat küldjön Líbiába, egy pillanatra úgy tűnt, a világ figyelme végre a Moammer Kadhafi 2011-es megbuktatása óta eltelt 9 évben véres polgárháborút vívó és totális káoszba süllyedő Líbiára irányul majd. Egy nappal a török döntés után azonban egy amerikai dróntámadás megölte Kasszem Szulejmani iráni kémfőnököt, és azóta is találgatjuk, kitör-e emiatt egy újabb háború a Közel-Keleten, Líbiától tehát megint ellopták a showt.

Pedig súlyos dolgok történnek az országban, és az EU szempontjából is nagy tétje van annak, ki kerül ki győztesen az ENSZ által is elismert kormány és a 76 éves Khalifa Haftar tábornagy által vezetett lázadók összecsapásából.

Fájez ál-Szárrádzs miniszterelnök és kormánya az országnak csak nagyon kis részét tartja ellenőrzése alatt, lényegében csak a Tripolitól a földközi-tengeri partszakasz közepéig terjedő keskeny földsáv volt az övéké.

Egészen keddig.

Ekkor ugyanis a Haftar vezette Líbiai Nemzeti Hadsereg bevonult Szurtba, Kadhafi szülővárosába, alapvetően változtatva meg ezzel a felállást.

Szurt a líbiai tengerpart középső részén lévő kikötőváros, innen keletre minden Haftarék uralma alatt áll, akik Egyiptomtól, Oroszországtól, az Egyesült Arab Emírségektől, Szaúd-Arábiától és Franciaországtól kapnak támogatást. Szurttól nyugatra viszont az ENSZ által támogatott kormány az úr, ami Tripoliból irányítja azt a kis tengerparti sávot, amire még kiterjed a befolyása. A tengerparttól délre jórészt sivatag van, ami az országban fontos, az a tengerparton történik. A sivatagban csak az oázisokat összekötő utak mentén lehet mozogni, de ezeket már 2019 közepére elfoglalták Haftar csapatai, akik innen, dél felől vették ostrom alá Tripolit is.

Ez az ostrom 2019 tavasza óta tart, és ha Tripoli elesik, a kormánynak lényegében vége.

Fájez ál-Szárrádzs kormányát az ENSZ elismerése mellett a saját térségbeli befolyását és befektetéseit védő Olaszország támogatta, és most a törökök is ezen az oldalon lépnek be a konfliktusba. Erdogan elnök alapvetően két okból támogatja a kormányt:

1. 2019-ben Törökország a törököknek nagyon előnyös gazdasági megállapodásokat kötött ezzel a kormánnyal a támogatásért cserébe. Ezek közül a legfontosabb a Földközi-tenger keleti medencéjének tengerészeti felosztásáról szólt, és elvben komoly területeket juttat Törökországnak, ami nemcsak a befolyás miatt fontos, hanem az itt húzódó szénhidrogén-lelőhelyek miatt is. A megállapodás nagyon előnytelenül érinti Ciprus és Görögország követeléseit, és a két állam hevesen tiltakozott is emiatt. Törökország számára viszont azért fontos ez, mert Egyiptom, Szaúd-Arábia, Izrael, Ciprus és Görögország közben igyekszik csökkenteni a török befolyást nemcsak a Földközi-tenger keleti medencéjében, de a Vörös-tenger térségében is.
2. A másik ok pedig Erdogan rendszerének birodalmi nosztalgiája. A líbiai a szíriai után a második olyan konfliktus a korábbi Oszmán Birodalom területén, amiben Törökország a rendet teremtő regionális hatalom szerepét játssza. De emögött is húzódik egy Ankarára nézve keserűbb jelenség, Erdogan ugyanis azért épp Líbiában vitézkedik, mert saját szomszédságában nincs már semmilyen mozgástere. A Közel-Keleten több vidékről is az utóbbi években nagyon eredményesen építkező Irán szorította ki (úgy, hogy Teherán közben a legtöbb tekintetben szövetségese Törökországnak ebben a régióban), és a Vlagyimir Putyinnal kötött furcsa szövetség is inogni kezdett. Utóbbit különösen próbára teheti majd a líbiai háború, ahol Törökország a kormányt, Oroszország pedig Haftart támogatja.

A líbiai konfliktus Olaszország és Franciaország eltérő líbiai érdekei miatt eddig is próbára tette az EU külpolitikai egységét, Törökország nyílt beavatkozásával viszont még bonyolultabbá válhat a helyzet. Elvileg ugyanis az EU is a tripoli kormányt támogatja, azonban Franciaország mellett két további EU-tagnak, Görögországnak és Ciprusnak is érdeke, hogy Törökország ne erősödjön meg a Földközi-tenger keleti medencéjében. Márpedig azzal, hogy 2019-ben az ENSZ által támogatott kormány lényegében kiárusította Líbiát a törököknek a katonai támogatásért cserébe, Görögországnak és Ciprusnak is egyre kevésbé lesz kedve elismerni ezt a kormányt. Közben viszont továbbra is ott van Törökország zsebében az EU-val szemben korábban is alkalmazott adu: a menekülttáborok megnyitása. Erdogan elnök számtalanszor nyilvánvalóvá tette: ha úgy tartja kedve, menekültek százezreit indíthatja meg az Unió felé, és az EU legbefolyásosabb tagállama, Németország ezt mindenképp el szeretné kerülni.

A török vezetés mindenek felett azzal védelmezi a katonai beavatkozást, hogy az ENSZ által is elismert líbiai kormány segítségére siet, miután Fájez ál-Szárrádzs miniszterelnök valóban kérte is erre a nemzetközi közösséget. De ezzel is gond lehet még, ugyanis a kormány ENSZ elismerése gyenge lábakon áll. Ezt a kormányt eleve átmenetinek szánták, 2015-ben alakult egy ENSZ-kezdeményezés alapján. Az ENSZ azt szerette volna elérni, hogy az akkoriban párhuzamosan működő két líbiai parlament, a Képviselőház és az Általános Nemzeti Kongresszus (aminek ekkorra elvileg már lejárt a mandátuma, de nem oszlott föl) legalább minimális egyezségre jusson egy átmeneti kormány kinevezésében.

A Képviselőház egésze és az Általános Nemzeti Kongresszus több tagja is támogatta 2015-ben a kormányt, a Kongresszus azonban már akkor szóvá tette, hogy a kormány túlzottan a Képviselőház ellenőrzése alatt áll. Ez az ENSZ-t nem zavarta, így is ez volt a legkomolyabb kompromisszum, amit az akkor már 4 éve tartó líbiai polgárháborúban meg tudtak kötni a harcoló felek, ezért a nemzetközi közösség elismerte a kormányt.

2016-ra azonban megváltozott a helyzet: a Kongresszus visszavonta támogatását és ellenkormánnyá alakult, a Kongresszus pedig lényegében feloszlott. Az ENSZ által tető alá hozott megállapodás szerint elvileg a Képviselőház lenne Líbia parlamentje, az ENSZ azonban fenntartotta a kormány támogatását azután is, hogy az általa szintén támogatott Képviselőház megvonta támogatását a kormánytól.

A Képviselőház jelenleg az ország keleti részén, a Haftar uralma alatt álló Tobrukban ülésezik, és miután a kormány elfogadta a törökök katonai támogatását, hazaárulónak nyilvánították Fájez ál-Szárrádzs miniszterelnököt. 

Nincs tehát kőbe vésve az sem, hogy az ENSZ a tripoli kormányt támogatja, és Haftarék a lázadók, az elmúlt 9 év történéseinek közjogi elemzéséből épp úgy levezethető az is, hogy a Képviselőház Líbia törvényes ura, ez pedig megegyezne Haftar tábornagy eredeti álláspontjával is.

Hogy mi Haftar jelenlegi álláspontja, azt már talán csak ő maga tudja pontosan, de kritikusai szerint a tiszt olyan államot képzel el a saját diktatórikus vezetése alatt, amilyen Kadhafi Líbiája volt. A tábornagy katonaként rész vett a Kadhafit hatalomra juttató 1969-es puccsban is, majd vezérkari főnök lett, utána viszont a Csáddal vívott vesztes háborúban fogságba esett, és tisztázatlan okok miatt megromlott a viszonya Kadhafival. Haftart a CIA karolta föl, és a katona több mint 10 éven át Langleyben élt a családjával, még amerikai állampolgárságot is szerzett. A kilencvenes években még lázadást is próbált szervezni Kelet-Líbiában a diktátor ellen, de ez sikertelen maradt. 2011-ben részt vett Kadhafi uralmának megdöntésében, de hamar átlátta, hogy a polgárháború elején nem lesz tere megerősödni, ezért visszatért az Egyesült Államokba.

2014-ben tűnt fel újra a líbiai politikában, amikor is hadjáratot indított az Általános Nemzeti Kongresszus ellen, annak ugyanis lejárt a mandátuma, de nem akarta átadni a hatalmat. Akkor még ebből sem lett semmi, Haftar azonban lassan hadsereget kezdett építeni, ez lett mostanra a Líbiai Nemzeti Hadsereg. A tábornagy sok nyugati szövetségest is megnyert azzal, hogy kíméletlenül leszámolt az iszlamistákkal, de kritikusai szerint ezekre az akcióra rájátszik, és eltúlozza az iszlamista veszélyt azért, hogy a nyugati kormányok szemében szimpatikusabbá váljon.

Szurt keddi elfoglalásával Haftar pont azt bizonyította be, hogy azért tud ő szövetkezni is az iszlamistákkal, ha éppen úgy kívánják az érdekei, hiszen Szurtban szalafitákkal állapodott meg (a szalafita mozgalom a szunnita iszlám egy ultrakonzervatív ága). A várost harc nélkül foglalta el, a Szurtot védő szalafiták egyszerűen átálltak az ő oldalára. Igaz, a várost védő szalafita csoport tagjai jórészt ugyanabba a líbiai törzsbe tartoznak, mint Haftar, és Líbiában ez is rengeteget számít.

Szurt elfoglalásával pedig Tripoli is jóval nagyobb veszélybe kerül, a kormány külföldi támogatói mellett ugyanis egyetlen szervezett fegyveres csoportra támaszkodhat: a miszrátaiakra. Miszráta Líbia harmadik legnagyobb városa Tripoli és Bengázi után, és az itteni fegyveresek a polgárháborúban Nyugat-Líbia legjelentősebb katonai erejévé váltak. 2019-ben is ők állították meg Haftar előrenyomuló csapatait Tripoli külvárosaiban.

Szurt elfoglalásával a part mentén megnyílt Haftar útja Miszráta felé, emiatt pedig sok miszrátai dönthet most úgy, hogy inkább hazamegy, hogy a saját városát védje Haftar csapataival szemben, védtelenül hagyva így a fővárost. A törökök is éppen ezért gyorsítják fel katonáik Líbiába szállítását, hiszen ha elkésnek, és Tripoli elesik, nem is lesz kit megmenteniük.