Miközben mindenki Iránra figyel, hatalmasat húztak a líbiai lázadók

Mikor a török parlament az év elején megszavazta, hogy az ország katonákat küldjön Líbiába, egy pillanatra úgy tűnt, a világ figyelme végre a Moammer Kadhafi 2011-es megbuktatása óta eltelt 9 évben véres polgárháborút vívó és totális káoszba süllyedő Líbiára irányul majd. Egy nappal a török döntés után azonban egy amerikai dróntámadás megölte Kasszem Szulejmani iráni kémfőnököt, és azóta is találgatjuk, kitör-e emiatt egy újabb háború a Közel-Keleten, Líbiától tehát megint ellopták a showt.

A harcokban megrongálódott mecset Tripoli külvárosábanFotó: Hazem Turkia/Anadolu Agency

Pedig súlyos dolgok történnek az országban, és az EU szempontjából is nagy tétje van annak, ki kerül ki győztesen az ENSZ által is elismert kormány és a 76 éves Khalifa Haftar tábornagy által vezetett lázadók összecsapásából.

Fájez ál-Szárrádzs miniszterelnök és kormánya az országnak csak nagyon kis részét tartja ellenőrzése alatt, lényegében csak a Tripolitól a földközi-tengeri partszakasz közepéig terjedő keskeny földsáv volt az övéké.

Egészen keddig.

Ekkor ugyanis a Haftar vezette Líbiai Nemzeti Hadsereg bevonult Szurtba, Kadhafi szülővárosába, alapvetően változtatva meg ezzel a felállást.

Ahmad al-Meszmari, Haftar hadseregének szóvivője bejelenti, hogy elfoglalták Szurt városát.Fotó: ABDULLAH DOMA/AFP

Szurt a líbiai tengerpart középső részén lévő kikötőváros, innen keletre minden Haftarék uralma alatt áll, akik Egyiptomtól, Oroszországtól, az Egyesült Arab Emírségektől, Szaúd-Arábiától és Franciaországtól kapnak támogatást. Szurttól nyugatra viszont az ENSZ által támogatott kormány az úr, ami Tripoliból irányítja azt a kis tengerparti sávot, amire még kiterjed a befolyása. A tengerparttól délre jórészt sivatag van, ami az országban fontos, az a tengerparton történik. A sivatagban csak az oázisokat összekötő utak mentén lehet mozogni, de ezeket már 2019 közepére elfoglalták Haftar csapatai, akik innen, dél felől vették ostrom alá Tripolit is.

A frontvonalak Líbia nyugati részénFotó: Wikipedia by Rr016 - Own work, CC BY-SA 4.0

Ez az ostrom 2019 tavasza óta tart, és ha Tripoli elesik, a kormánynak lényegében vége.

Fájez ál-Szárrádzs kormányát az ENSZ elismerése mellett a saját térségbeli befolyását és befektetéseit védő Olaszország támogatta, és most a törökök is ezen az oldalon lépnek be a konfliktusba. Erdogan elnök alapvetően két okból támogatja a kormányt:

  1. 2019-ben Törökország a törököknek nagyon előnyös gazdasági megállapodásokat kötött ezzel a kormánnyal a támogatásért cserébe. Ezek közül a legfontosabb a Földközi-tenger keleti medencéjének tengerészeti felosztásáról szólt, és elvben komoly területeket juttat Törökországnak, ami nemcsak a befolyás miatt fontos, hanem az itt húzódó szénhidrogén-lelőhelyek miatt is. A megállapodás nagyon előnytelenül érinti Ciprus és Görögország követeléseit, és a két állam hevesen tiltakozott is emiatt. Törökország számára viszont azért fontos ez, mert Egyiptom, Szaúd-Arábia, Izrael, Ciprus és Görögország közben igyekszik csökkenteni a török befolyást nemcsak a Földközi-tenger keleti medencéjében, de a Vörös-tenger térségében is.
  2. A másik ok pedig Erdogan rendszerének birodalmi nosztalgiája. A líbiai a szíriai után a második olyan konfliktus a korábbi Oszmán Birodalom területén, amiben Törökország a rendet teremtő regionális hatalom szerepét játssza. De emögött is húzódik egy Ankarára nézve keserűbb jelenség, Erdogan ugyanis azért épp Líbiában vitézkedik, mert saját szomszédságában nincs már semmilyen mozgástere. A Közel-Keleten több vidékről is az utóbbi években nagyon eredményesen építkező Irán szorította ki (úgy, hogy Teherán közben a legtöbb tekintetben szövetségese Törökországnak ebben a régióban), és a Vlagyimir Putyinnal kötött furcsa szövetség is inogni kezdett. Utóbbit különösen próbára teheti majd a líbiai háború, ahol Törökország a kormányt, Oroszország pedig Haftart támogatja.
Haftar ellen és a török beavatkozás mellett tüntető líbiaiak az ostrom alatt álló TripolibanFotó: Hazem Turkia/Anadolu Agency

A líbiai konfliktus Olaszország és Franciaország eltérő líbiai érdekei miatt eddig is próbára tette az EU külpolitikai egységét, Törökország nyílt beavatkozásával viszont még bonyolultabbá válhat a helyzet. Elvileg ugyanis az EU is a tripoli kormányt támogatja, azonban Franciaország mellett két további EU-tagnak, Görögországnak és Ciprusnak is érdeke, hogy Törökország ne erősödjön meg a Földközi-tenger keleti medencéjében. Márpedig azzal, hogy 2019-ben az ENSZ által támogatott kormány lényegében kiárusította Líbiát a törököknek a katonai támogatásért cserébe, Görögországnak és Ciprusnak is egyre kevésbé lesz kedve elismerni ezt a kormányt. Közben viszont továbbra is ott van Törökország zsebében az EU-val szemben korábban is alkalmazott adu: a menekülttáborok megnyitása. Erdogan elnök számtalanszor nyilvánvalóvá tette: ha úgy tartja kedve, menekültek százezreit indíthatja meg az Unió felé, és az EU legbefolyásosabb tagállama, Németország ezt mindenképp el szeretné kerülni.

A török vezetés mindenek felett azzal védelmezi a katonai beavatkozást, hogy az ENSZ által is elismert líbiai kormány segítségére siet, miután Fájez ál-Szárrádzs miniszterelnök valóban kérte is erre a nemzetközi közösséget. De ezzel is gond lehet még, ugyanis a kormány ENSZ elismerése gyenge lábakon áll. Ezt a kormányt eleve átmenetinek szánták, 2015-ben alakult egy ENSZ-kezdeményezés alapján. Az ENSZ azt szerette volna elérni, hogy az akkoriban párhuzamosan működő két líbiai parlament, a Képviselőház és az Általános Nemzeti Kongresszus (aminek ekkorra elvileg már lejárt a mandátuma, de nem oszlott föl) legalább minimális egyezségre jusson egy átmeneti kormány kinevezésében.

A kormány katonái Tripoli külvárosábanFotó: Karine Pierre/Hans Lucas

A Képviselőház egésze és az Általános Nemzeti Kongresszus több tagja is támogatta 2015-ben a kormányt, a Kongresszus azonban már akkor szóvá tette, hogy a kormány túlzottan a Képviselőház ellenőrzése alatt áll. Ez az ENSZ-t nem zavarta, így is ez volt a legkomolyabb kompromisszum, amit az akkor már 4 éve tartó líbiai polgárháborúban meg tudtak kötni a harcoló felek, ezért a nemzetközi közösség elismerte a kormányt.

2016-ra azonban megváltozott a helyzet: a Kongresszus visszavonta támogatását és ellenkormánnyá alakult, a Kongresszus pedig lényegében feloszlott. Az ENSZ által tető alá hozott megállapodás szerint elvileg a Képviselőház lenne Líbia parlamentje, az ENSZ azonban fenntartotta a kormány támogatását azután is, hogy az általa szintén támogatott Képviselőház megvonta támogatását a kormánytól.

A Képviselőház jelenleg az ország keleti részén, a Haftar uralma alatt álló Tobrukban ülésezik, és miután a kormány elfogadta a törökök katonai támogatását, hazaárulónak nyilvánították Fájez ál-Szárrádzs miniszterelnököt. 

Líbiaiak gyászolják Haftar egyik légicsapásában meggyilkolt kadétjaikat, egy Tripoliban lévő katonai iskolát ért dróntámadásFotó: MAHMUD TURKIA/AFP

Nincs tehát kőbe vésve az sem, hogy az ENSZ a tripoli kormányt támogatja, és Haftarék a lázadók, az elmúlt 9 év történéseinek közjogi elemzéséből épp úgy levezethető az is, hogy a Képviselőház Líbia törvényes ura, ez pedig megegyezne Haftar tábornagy eredeti álláspontjával is.

Hogy mi Haftar jelenlegi álláspontja, azt már talán csak ő maga tudja pontosan, de kritikusai szerint a tiszt olyan államot képzel el a saját diktatórikus vezetése alatt, amilyen Kadhafi Líbiája volt. A tábornagy katonaként rész vett a Kadhafit hatalomra juttató 1969-es puccsban is, majd vezérkari főnök lett, utána viszont a Csáddal vívott vesztes háborúban fogságba esett, és tisztázatlan okok miatt megromlott a viszonya Kadhafival. Haftart a CIA karolta föl, és a katona több mint 10 éven át Langleyben élt a családjával, még amerikai állampolgárságot is szerzett. A kilencvenes években még lázadást is próbált szervezni Kelet-Líbiában a diktátor ellen, de ez sikertelen maradt. 2011-ben részt vett Kadhafi uralmának megdöntésében, de hamar átlátta, hogy a polgárháború elején nem lesz tere megerősödni, ezért visszatért az Egyesült Államokba.

2014-ben tűnt fel újra a líbiai politikában, amikor is hadjáratot indított az Általános Nemzeti Kongresszus ellen, annak ugyanis lejárt a mandátuma, de nem akarta átadni a hatalmat. Akkor még ebből sem lett semmi, Haftar azonban lassan hadsereget kezdett építeni, ez lett mostanra a Líbiai Nemzeti Hadsereg. A tábornagy sok nyugati szövetségest is megnyert azzal, hogy kíméletlenül leszámolt az iszlamistákkal, de kritikusai szerint ezekre az akcióra rájátszik, és eltúlozza az iszlamista veszélyt azért, hogy a nyugati kormányok szemében szimpatikusabbá váljon.

Haftar sajtótájékoztatót tart 2014-benFotó: Mohammed Elshaiky/Anadolu Agency

Szurt keddi elfoglalásával Haftar pont azt bizonyította be, hogy azért tud ő szövetkezni is az iszlamistákkal, ha éppen úgy kívánják az érdekei, hiszen Szurtban szalafitákkal állapodott meg (a szalafita mozgalom a szunnita iszlám egy ultrakonzervatív ága). A várost harc nélkül foglalta el, a Szurtot védő szalafiták egyszerűen átálltak az ő oldalára. Igaz, a várost védő szalafita csoport tagjai jórészt ugyanabba a líbiai törzsbe tartoznak, mint Haftar, és Líbiában ez is rengeteget számít.

Szurt elfoglalásával pedig Tripoli is jóval nagyobb veszélybe kerül, a kormány külföldi támogatói mellett ugyanis egyetlen szervezett fegyveres csoportra támaszkodhat: a miszrátaiakra. Miszráta Líbia harmadik legnagyobb városa Tripoli és Bengázi után, és az itteni fegyveresek a polgárháborúban Nyugat-Líbia legjelentősebb katonai erejévé váltak. 2019-ben is ők állították meg Haftar előrenyomuló csapatait Tripoli külvárosaiban.

Szurt elfoglalásával a part mentén megnyílt Haftar útja Miszráta felé, emiatt pedig sok miszrátai dönthet most úgy, hogy inkább hazamegy, hogy a saját városát védje Haftar csapataival szemben, védtelenül hagyva így a fővárost. A törökök is éppen ezért gyorsítják fel katonáik Líbiába szállítását, hiszen ha elkésnek, és Tripoli elesik, nem is lesz kit megmenteniük.