• Milyen rejtett költségek vannak amögött, hogy olcsóbb a szupermarketben a marokkói narancs, mint a magyar alma? És miért tartjuk magától értetődőnek, hogy egész évben kapni ugyanazokat a termékeket?
• Hogyan alakította át radikálisan a világ élelmezését a mezőgazdasági forradalom, és milyen előre nem látott problémákat okozott? 
• Többek között ezekkel a kérdésekkel foglalkozik az agroökológia, melynek képviselői szerint radikálisan új megközelítésre van szükség mind a termelésben, mind a fogyasztásban.

Egyre több szó esik arról, hogy a jelenlegi mezőgazdasági rendszer nem fenntartható, és helyette újfajta megközelítésre lenne szükség. Erre az új megközelítésre az egyik legnépszerűbb jelölt az agroökológia lett, melyet ma már az ENSZ alá tartozó Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) is elismer. 

Az agroökológiai szemléletben a mezőgazdasági termelést az ökológiai elvek alakítják, és ugyan külföldön elterjedtebb, Magyarországon inkább csak kisebb kezdeményezéseket ismerni. Az agroökológiai megközelítésről és a hazai helyzetről Balogh Lilivel, a Védegylet főtitkárhelyettesével beszélgettünk. 

Egyszerre tudomány, gyakorlat és mozgalom

Az agroökológia fogalma rendkívül tág, fed egy tudományos megközelítést, egy gyakorlati eszköztárat és van benne egy erős mozgalmi vonal is. Balogh Lili elmondása szerint az agroökológia, mint tudomány azt jelenti, hogy úgy gondolkodjunk a mezőgazdaságról, mint amelyben az aktuális legjobb természettudományos ismeretek mellett helyet kapnak a helyi tudásrendszerek és a gazdálkodók gyakorlati tapasztalatai is. 

„Nem az történik, hogy a kutatók megmondják a gazdáknak, hogy hogyan kéne bánni a földdel, hanem alulról is jönnek az ötletek, együtt keresik a megoldásokat” 

– mondja erről Balogh, aki beszélt arról is, hogy az agroökológiában eleve hangsúlyos szempont, hogy különféle tudások birtokosai közösen dolgozzanak ki eszközöket. Így az egyes kérdések megvitatásában az ökológiai, a gazdasági, a társadalmi és az agrárszempontok is megjelennek. 

Az agroökológia nagy hangsúlyt fektet a kisebb léptékű, illetve nem ipari alapon szerveződő gazdaságokra is. És ugyan sokakban az a kép él, hogy ma már mindent az ipari mezőgazdaság ural, de a helyzet ennél árnyaltabb: a FAO egy pár évvel ezelőtti jelentése szerint a világ lakosságának 70 százaléka még mindig kistermelők termékeit fogyasztja. Ennek ellenére Balogh szerint az tény, hogy a politikai és a gazdasági színtéren a nagyipari mezőgazdasági vállalatok a meghatározóak. És az agroökológia képviselői szerint ez sok kárt okoz, mivel a nagyipari megközelítés nincs tekintettel arra, hogy a természet és a társadalom rendkívül összetett rendszerek, melyeknek minden része nagy odafigyelést igényel. 

Az elmúlt évtizedekben, ahogy terjedt a nagyipari mezőgazdasági termelés, úgy nőtt a kimerült földterületek aránya, szennyeződtek be a folyók, mentek tönkre a helyi kisgazdaságok és jelent meg egy sor új társadalmi és egészségügyi probléma. Ezekkel szemben kínálna megoldást az agroökológia, melynek egyik fő alapelve, hogy vissza kell térni a lokális gazdálkodási gyakorlatokhoz. 

A lokális megoldásokat hirdető javaslatokkal szemben az egyik leggyakoribb ellenérv, hogy egyre több az ember a bolygón, és szükség van az ipari mezőgazdaság eszközeire ahhoz, hogy ezeket az embereket táplálni lehessen. De Balogh szerint ez a felvetés több szempontból is félrevezető: egyrészt a nagyipari mezőgazdaságnak megágyazó, úgynevezett zöld forradalom kezdetén is épp az volt az egyik legfőbb érv, hogy ennek segítségével végre fel lehet majd számolni az éhezést, de fél évszázaddal később látni, hogy ez nem történt meg, ma is százmilliók nem jutnak elegendő élelmiszerhez.  

És Balogh szerint jelenleg sem az a gond, hogy kevés élelmiszert termelünk meg, hanem az eloszlás és a felhasználás terén vannak problémák. Ennek egyik oka, hogy rengeteg élelmiszer végzi a kukában. Becslések szerint az összes megtermelt élelmiszer harmada kerülhet a szemétbe: a fejlődő országokban elsősorban a termelés során, míg a fejlett országokban nagyon sok élelmiszert a fogyasztók dobnak ki. 

Egy felmérés szerint például Magyarországon évente 1,8 millió tonna élelmiszer kerülhet a kukába. 

Emellett egyre több az olyan mezőgazdasági terület, ahol nem emberi fogyasztásra szánt terményeket tartanak, hanem például takarmánynövényeket termesztenek, melyekkel aztán a húsiparban tartott állatokat etetik. Ami amúgy az állatnak sem jó, teszi hozzá Balogh, hiszen a szarvasmarha például egy kérődző, fűevő állat, és természetes körülmények között nem fogyaszt szóját és gabonát ilyen mennyiségben. Egyre nagyobb területet foglalnak el a bioüzemanyagok előállításához szükséges termények is. 

A nagyipari termelés egy további következménye, hogy egyes terményeknek hatalmas monokultúrái jöttek létre egy-egy országban, ahol aztán olyan mértékű túltermelés zajlik, mellyel a világ többi piacán dömpinghelyzetet tudnak előidézni, teljesen szétrombolva a helyi gazdaságokat, kiszolgáltatottá téve a helyi piacot. 

Nem véletlen Balogh szerint, hogy ma már nemcsak a környezetvédők, hanem nagy világszervezetek képviselői is arról beszélnek, hogy a zöld forradalomként emlegetett fordulat egyes elemei félresiklottak. Ez a technológiai változás az ötvenes évektől kezdve ment végbe elsősorban a fejlődő országokban, ahol többek között műtrágya és mezőgazdasági vegyszerek alkalmazásával értek el egyre nagyobb terméshozamot, és ugyan valóban stabilizálta, sőt növelte és egyes esetekben olcsóbbá tette a termelést, de a már említett környezeti problémák mellett világszerte olyan újfajta közegészségügyi gondokhoz is vezetett, mint amilyen a nem megfelelő táplálkozásból fakadó elhízás, a cukorbetegség vagy a szív-és érrendszeri betegségek terjedése. 

Nem gondoljuk végig, mi van egy zöldség ára mögött 

Balogh Lili szerint fontos látni, hogy a világban a legtöbb konkrét gazdálkodási gyakorlatot általában nem lehet egy ennyire egyértelmű felosztás alapján besorolni, sokszor nem a teljesen iparosított, vegyszeralapú monokultúrás gazdálkodások állnak szemben a kis biogazdaságokkal. Például Balogh elmondása nehéz döntést hozni aközött, hogy melyik a fenntarthatóbb rendszer: ahol a szántást teljesen elhagyták, viszont glifozátot használnak, vagy egy monokultúrás gazdálkodás, ahol nem permeteznek, de rengeteget szántanak. 

Épp ezért van, hogy Balogh szerint az agroökológia gyakorlati oldala nem kész recepteteket kínál, hanem egy eszköztárat, melyből mindenki a helyi adottságoknak megfelelően válogathat. E eszközök közé tartozik a szántás elhagyása, a vetésforgó alkalmazása, a talajtakaró növények használata, a komposztálás, az őshonos állatok tenyésztése és a tájfajta növények termesztése. 

A gyakorlati részhez tartozik az értékesítés/fogyasztás átalakításának célja is, például a közösség által támogatott mezőgazdaság segítése révén. Ebben a rendszerben a gazda szerződést köt egy fogyasztóközösséggel, melynek tagjai aztán egy szezonon át hetente kapnak terményrészesedést. Ekkor a termelő és a fogyasztók közösen vállalják a termelés kockázatát, de közösen osztoznak a nyereségen is, és Balogh elmondása szerint sokat számít az is, hogy a gazdálkodó előre tudhatja, hogy lesz egy biztos vevőköre, míg a fogyasztók biztosak lehetnek benne, hogy honnan származik az élelmiszerük. Ezt a modellt fejlesztik tovább a bevásárlóközösségek, melyek több termelő termékeit fogják össze és viszik el a helyi fogyasztókhoz. Az egyik legnagyobb hazai bevásárlóközösség, a Nyíregyházi Kosár működéséről részletesen is írtunk. 

Ezek a gyakorlati lépések már szorosan összekapcsolódnak az agroökológia mozgalmi irányzatával is, amely politikai változásokat kíván elérni. Európában ez többek között az agrártámogatási rendszer megreformálását, illetve az élelmiszerpiacot befolyásoló folyamatok tudatosítását jelenti.

A helyi vagy biogazdaságból származó termékekkel szemben ugyanis gyakran felmerül az az érv, hogy ezek sokszor drágábbak, mint a szupermarketekben kapható zöldségek és gyümölcsök, ezért aztán sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyesmit vásároljanak. De Balogh szerint érdemes szem előtt tartani, hogy milyen mechanizmusok révén lehet ennyire nyomott áron árusítani az importtermékeket. 

Egyrészt az élelmiszerárakba jelenleg sok tényező nincs beleszámítva: sem az előállításukat kísérő környezeti és társadalmi költségek, például a földek, vizek használata, az ipari mezőgazdaság okozta szennyezések okozta költségek, sem utaztatásuk környezeti költségei. 

És ahogy a klímaváltozás hatásai egyre keményebben fognak minket sújtani, úgy lehet majd számítani arra, hogy ezek a költségek előbb-utóbb meg fognak jelenni az árakban. 

Emellett pedig az élelmiszerárakat nagyban befolyásolják az olyan piactorzító tényezők, mint a mezőgazdasági támogatások: az Európai Unió országaiban a közös agrárpolitika nagyon erőteljesen tudja befolyásolni, hogy az egyes országokban mit termeljenek. Balogh elmondása szerint több olyan gazdát ismer, akik épp ezért a támogatások teljes eltörlését szeretné, de vannak olyanok is, akinek nem magával a támogatási rendszerrel van bajuk, hanem azt szeretnék elérni, ha azokat lehetne másra is fordítani, például egy komplexebb vetésforgó alkalmazására. (Arról, hogy milyen alapvető problémák vannak a világ mezőgazdasági támogatási rendszerével, nemrég részletesen is írtunk.)

A jelenlegi támogatási rendszer mellett egy termelő sokszor akkor tud megélni a munkájából, ha uniós támogatásokra támaszkodik. Ekkor viszont eléggé meg van kötve a keze abban, hogy mit termelhet: azt, amire van nagy felvevőpiac. Ez most jellemzően kukoricát, búzát, napraforgót, esetleg repcét jelent, sorolja Balogh, aki szerint kevés gazda van, aki ki tud lépni ebből a kötöttségből, mert

egyszerűen nincs idejük arra, hogy piacot keressenek terményeiknek.  

Ezen a téren nagy szerep juthatna az államra, amely azért ezen a rendszeren belül is marad beleszólása abba, hogy mire jusson az uniós támogatások egy része: Hollandiában például e támogatásokból kárpótolják azokat a gazdákat, kiknek a területén olyan élőhelyek vannak, ahol őshonos fészkelő madarak élnek. Ez csak egyetlen példa ugyan, de azt mutatja, hogy maradt mozgástere az államnak, hogy befolyásolják, mi történik az országok termőföldjein. 

Megváltozott a hozzáállás

Az elmúlt évtizedben látványos változások zajlottak a világban, az agroökológiai megközelítést képviselő mozgalmak egyre nagyobb figyelmet tudtak kivívni maguknak. 2018 végén például az ENSZ elfogadta a gazdák, és más vidéken dolgozó emberek jogairól szóló nyilatkozat. (A nyilatkozat elfogadása ellen mindössze nyolc ország szavazott nemmel, az egyik éppen Magyarország volt.)

A nyilatkozat elfogadása elképzelhetetlen lett volna az 1993-ban alapított  parasztmozgalom, a La Via Campesina évtizedeken át zajló munkája nélkül. Kétszázmillió tagjával mára ez lett a világ legnagyobb társadalmi mozgalma, és alapvetően az élelmiszer-önrendelkezés megvalósításáért küzdenek. Mint Balogh fogalmazott, ez egy meglehetősen összetett fogalom, de a lényege, hogy minden népnek és közösségnek joga kell legyen arra, hogy maguk rendelkezzenek a saját agrárpolitikájuk fölött és mindenkinek legyen hozzáférése megfelelő minőségű élelmiszerhez. 

Balogh szerint a La Via Campesina és a hasonló mozgalmak azért is válhattak sikeresebbé az elmúlt évtized végére, mert érezhetőbben nyitottabbá váltak álláspontjuk iránt a világszervezetek: egyszerűen sokkal szembeötlőbbek lettek azok a társadalmi-környezeti problémák, melyen miatt ezek a szervezetek létrejöttek.  És ahogy a klímaváltozás hatásai egyre világosabbá váltak, úgy sokkal többen beszélnek már arról, hogy milyen károkkal jár az élelmiszer-utaztatás, ahogy arról is egyre több szó esik, hogy a helyben megtermelt élelmiszernek milyen pozitív környezeti, társadalmi és gazdasági hatásai vannak.  Balogh szerint ezért is alakult úgy, hogy ma már teljesen magától értetődő, hogy például a FAO szakértői egyeztetésre hívják a hasonló társadalmi mozgalmak képviselőit. 

Itthon közben azt látni, hogy egyre többen vannak, akik érdeklődnek a lokális és bio termékek iránt, de Balogh szerint szimplán a fogyasztói attitűdök alakulása nem fog érdemi változást hozni, ahhoz

szükség lenne politikai támogatásra is.

Az ugyanis elsősorban politikai döntés, hogy az állam minek a termesztését támogatja. 

Látni ezt itthon a sertéshús esetében, ahol az állami beavatkozásnak és az áfacsökkentésnek köszönhetően

ma egy kiló disznóhús olcsóbb, mint egy kiló fejtett bab.

Ami Balogh szerint egészen szürreális helyzetet jelent, mivel a disznók tartásához sokkal több vízre, takarmányra és munkára van szükség, mint a bab termesztéséhez.

Balogh Lili szerint ezen kívül az államnak nagyobb figyelmet kéne fordítania az oktatásra és az információátadásra: például amikor ma bemegyünk egy szupermarketbe, kis túlzással egész évben ugyanazokkal a zöldségekkel és gyümölcsökkel találkozunk a polcokon, maximum az áruk és a minőségük ingadozik hónapról hónapra. És közben alig esik szó arról, hogy mit jelent, hogy valami szezonális, és

milyen környezeti költségei vannak annak, hogy rendszeresen nem szezonális termékeket vásárolunk.

Az elmúlt években Magyarországon is számos olyan kezdeményezés éledt fel, mely kapcsolódik az agroökológiai szemlélethez, de kellő támogatás nélkül ezek Balogh szerint hamar befulladnak. És nem csak az anyagi támogatások hiányról van szó, sokszor egyszerűen csak a túl sok bürokratikus akadály nehezíti e szervezetek működését. 

A Védegylet munkatársai most az Environmental Social Science Research Group kutatóival közösen láttak neki a magyar agroökológiai helyzet feltérképezésének, első körben az aktív szereplőket akarják összegyűjteni. A nemzetközi példákból ugyanis azt látni, hogy az agroökológiai irányzat akkor képes eredményeket elérni, ha a kezdeményezések közösen léptek fel. De ennek megszervezése Magyarországon lassan halad. Mint Balogh fogalmazott, sokan történelmi okokból is idegenkednek a szövetkezetektől és az együttműködéstől, másrészt ez eleve valami olyasmi, amit tanulni kell.