A Mad Men második évadának utolsó része a kubai rakétaválság idején játszódik, New Yorkban. Mindenki teljesen kivan, a tévé és az újságok a III. világháború eljövetelét harsogják, az emberek atomtámadásra készülnek, lerabolják a boltokat, spájzolnak, bunkert építenek, az utcaseprőktől a szépségszalonokban várakozó nőkön át a leggazdagabb üzletemberekig mindenki a közelgő világvégéről beszél, és arról, mennyire bizonytalan a jövő.

Az egyik főszereplő, Peggy épp süteményt visz egy katolikus gyülekezet rendezvényére, és csak hogy mondjon valamit, így szól a paphoz: „Atomháború … Akár holnap meg is halhatunk mindnyájan.” A pap erre így válaszol: 

„De nem mindig ez a helyzet?”

A mondat egyszerre bagatellizálja a válságot és teszi egy kicsit félelmetesebbé a hétköznapi életet, de elsősorban azért érinti meg a nézőt, mert ráébreszti, hogy ha elég távolról nézzük, akkor azok, amikre később a történelem legfontosabb napjaiként emlékezünk, csak ugyanolyan lapok a naptárban. A válság idején mégis minden emberben tudatosul, hogy az élet bármelyik pillanatban véget érhet, de minimum gyökeresen megváltozhat. Hiába mindig ez a helyzet, a hétköznapjainkat sikerült telepakolni olyan dolgokkal, amik elterelik erről a figyelmünket. Mikor viszont ledönti valami ezeket a gondosan elhelyezett paravánokat, ráébredünk, hogy az élet tényleg nem több, mint csinálni valamit annak ellenére, hogy tudjuk, bármikor jöhet a halál, de valamikor mindenképp jönni fog.

Éppen ezért a világirodalom nagy alkotói számtalan írásukban használták a válságokat az élet allegóriáiként, hiszen egy válságban, ahol egyik pillanatról a másikra eltűnik a mindennapi rutin, odavész a kiszámíthatóság és összeroskadnak a hétköznapok, felsejlik maga a sallangjaitól megfosztott emberi létezés, azaz a kiszámíthatatlan és sokszor hiábavalónak tűnő élet, amiben csak a halál a biztos.

Vitán felül áll, hogy az emberiség jelenleg a koronavírus miatt egy ilyen válságot él át. Az utóbbi évtizedekben emberek milliárdjainak adott volt a tompító, de könnyen megszokható luxus, hogy a hétköznapjaink egymásból következtek, egyik jött a másik után. A múltunknak azonban a vírus feltűnésekor vége szakadt, a jövőnkről pedig egyelőre semmi biztosat nem tudunk, és ezekben a helyzetekben a legnehezebb belaknunk a jelent. Azaz a jelent igazán belaknunk mindig nehéz, csak a vírus előtti hétköznapjainkban ritkán jutott eszünkbe, hogy érdemes.

Camus

„A rettegett összeomlás gondolatát elhessegették maguktól, de megfosztották magukat azoktól az elég gyakori pillanatoktól is, melyekben a jövendő viszontlátás képzetei a pestist feledtetni bírták velük. Így aztán elcsúsztak félúton a szakadékok és a csúcsok között, inkább lebegtek, semmint éltek, meddő emlékek és értelmetlen napok kiszolgáltatottjaiként. Kóbor árnyékok voltak, csak akkor kaphattak volna erőre, ha kénytelen kelletlen fájdalmuk rögeibe kapaszkodnak” - írja Albert Camus A pestis című regényében a pestis miatt vesztegzár alá került Oran lakóiról. A karanténba került város polgárai legkevésbé abba nem akartak belegondolni, hogy a helyzetük tartós lehet. Türelmetlenek voltak a jelenben, tartottak a jövőtől, a múltra pedig igyekeztek nem gondolni, mert a vesztegzár alatti életre nézve semmilyen érdemi iránymutatást nem adott.

Mellbevágó olvasni, hogy Camus megállapításai mennyire találóak a mostani, európai karanténra vonatkoztatva is, annak ellenére, hogy  A pestis 1947-ben jelent meg először, és az írója sosem élt járvány miatt vesztegzár alá vett városban. Camus saját regényét a francia ellenállás nácik elleni harcának allegóriájaként értelmezte, ezért központi motívum benne a lezárt város elszakítottsága és elidegenedése a külvilágtól, és ezzel minden olyan helytől, ahol emberek a megszokott mindennapjaikat élik, és ezért járják körbe a szereplők minden oldalról a kérdést, hogy pontosan mi értelme is van harcolni a pestis ellen, ha a siker nemhogy nem biztos, de szinte lehetetlen, ráadásul egyszer amúgy is mind meghalunk. Albert Camus azonban nem véletlenül a XX. század egyik legfontosabb alkotója: úgy írt, hogy A pestis sem csak azokhoz az olvasókhoz szól, akik a betegséget a fasizmussal, Rieux doktort és csapatát pedig az ellenállókkal azonosítják.

Camus ugyanis azzal, hogy karanténba zárja Orant és lakosait, minden helyi sajátosságot lemetsz a városról és a könyv szereplőiről is. Mindegy, milyenek az utcák, mindegy, ki mit eszik, mindegy, ki milyen parfümöt használ, mindegy, milyen meleg a tenger, vagy hogy van-e tengerpart egyáltalán. Karanténban minden város minden köztere elérhetetlen és irreleváns részletté válik, és minden ember gondolkodása leegyszerűsödik: az agyunkból mindent kiszorít a halál fenyegetése és a többi emberért, a szeretteinkért érzett aggodalom. Egy ilyen válság mindent és mindenkit lecsupaszít, csak a leglényegesebb tulajdonságokat és gondolatokat hagyja meg, és ezek azok, amikben minden város és minden ember osztozik, ezért szólít meg ennyi embert ennyire hatásosan A pestis.

A betegség így pedig már nemcsak a nácik allegóriája, hanem az elkerülhetetlen és értelmetlen pusztulásé is, az orani karantén pedig mindenki arcát belenyomja a minden pillanatban fenyegető halál terhe alá kárhoztatott emberi lét tökéletes abszurditásába. A pestis igazi irodalmi és filozófiai erénye, hogy szereplőin keresztül megoldást is kínál a helyzetre. Camus a regényben ugyanazt az abszurd embert mutatja be az olvasóinak, akit 1942-es esszéjében, a Sziszüphosz mítoszában is ábrázolt, aki tisztában van a helyzet abszurditásával, a cselekvés hiábavalóságával és a reménytelenséggel, mégis cselekszik, mégis lázad a könyörtelen végzet ellen, hiszen ez a legtöbb, amit az ember valaha győzelemnek hívhat.

A jelenlegi helyzetben mindannyiunkat lefoglal, hogy minél többet tudjunk meg a koronavírusról, úgy érezzük, hogy ezzel vértezzük fel magunkat a jövő kihívásai ellen, és ez talán valóban így is van. Az interneten azonban a koronavírussal kapcsolatban is olyan mérhetetlen mennyiségű információ ömlik ránk, hogy nagyon nehéz kiválasztani, ami fontos, anélkül, hogy elvesznénk a zajban. Sőt, egyszerűbbnek is tűnhet elmerülni ebben a zajban, ezzel is elodázhatjuk ugyanis a legnehezebb és legfontosabb feladatunkat, amit a karantén idejére felírt nekünk a sors: hogy saját magunkban merüljünk el, hogy felfogjuk, mit jelent nekünk ez a vírus, hogy milyen érzéseket kelt bennünk az, hogy kizökkent az életünk. Ehhez az alámerüléshez pedig alig van jobb útikönyv A pestisnél.

Pekic

A másik feladatunk viszont az, hogy megpróbáljuk megérteni a világot, amiben magunkra szabadítottuk ezt a vírust. Nagy szerencse, hogy az irodalom ehhez is nyújt egy csomó segítséget. Borislav Pekic jugoszláv író 1983-as (magyarul csak a 90-es években kiadott) Veszettség című regénye rímel A pestisre is, ugyanis ez is egy gyilkos járvány miatt elrendelt karanténban játszódik, csak itt nem várost vonnak vesztegzár alá, hanem egy repteret, a londoni Heathrow-t, ahol a veszettség különösen virulens és gyors lefolyású vírusa szabadul el. A Veszettség cselekménye több szálon fut, újságírót, terroristát, orvost, banki ügyintézőt, rendőrt, apácát és politikust is követ az olvasó, mindannyian másért érkeztek a reptérre, a többségüknek határozott célja is van, de a veszettség sokkal nagyobb úr minden emberi tervnél: a karantén mindannyiuk számításait keresztülhúzza.

A Veszettségnek is van A pestis Rieux doktorához hasonlóan csendesen dolgozó orvos hőse, de ez a könyv nem a halálra koncentrál, hanem a modern életre, a globalizációra, a turizmusra, a terrorizmusra, a biológiai hadviselésre, a hidegháborúra, az arab-izraeli konfliktusra, a nemzetközi kémkedésre, a gazdaságra, a bankrendszerre, a rendőrségre, felvonultatja az összes intézményt és hatást, amik egyben tartják, és amik igyekeznek szétzilálni a világunkat.

Éppen ezért a világ legnyüzsgőbb reptere a helyszín, ahol mindenki intézi a dolgát, a Heathrow maga pedig éli a mindennapjait, végtelen számú, felfoghatatlanul komplex rendszert működtetve. A Heathrow bizonyos értelemben az emberi civilizáció csodája, szinte felfoghatatlan, hogy már a nyolcvanas években is emberek százezrei repültek ide és innen több ezer kilométeres távolságokra repülőgépek százain. Az utas lába ugyanazon a napon érinthette a földet Frankfurtban, a Heathrow-n, aztán például Pittsburghben. A világot összekötő repülőhálózatnak pedig az egyik legfontosabb pontja volt a legnagyobb londoni repülőtér.

Viszont, amint beteszi a lábát ide az emberi civilizációra fittyet hányó vírus, az egész rendszer érdemi védekezés nélkül összeomlik. Pontosan ez az, amit a koronavírus terjedésekor is láttunk, ez okozta a legnagyobb sokkot: azt hittük, a világ, amit felépítettünk magunknak, stabil és erős, majd jön egy, csak mikroszkóppal látható vírus, és szinte egy csettintésére összedől az egész.

A karanténnal a Heathrow, mint repülőtér funkcióját veszti, még borzalmasabbá téve a karanténból következő, türelmetlenségre sarkalló ideiglenességérztetet, amit Camus is ábrázolt A pestisben. A Heathrow-t nem nyugalomra, hanem mozgásra tervezték, nem otthonnak hanem átmeneti állomásnak. Ugyanez az idegesség fut végig most rajtunk, mikor látjuk, hogyan állítja meg a koronavírus a globalizált világ fogaskerekeit, amikről azt hittük, nem is tudnak megállni, de minimum nem éljük túl a megállásukat.

A Heathrow-n ráadásul nem pestis szedi áldozatait, hanem a legvadabb és legdermesztőbb vírus, amit ember el tud képzelni: a veszettség. Míg a pestis csendben öl, Camus áldozatai szörnyű fájdalmak között, de viszonylagos nyugalomban pusztulnak el, addig a veszettség tombol: a fertőzöttek már-már zombikként vetik egymásra magukat. Ebből a szempontból a pestis szinte a klasszikus világ járványának tűnik, míg az újfajta veszettség a modern világé.

„A Veszettség című regényem tulajdonképpen a világról szól, ahogyan én látom. A fő témája nem a betegség, hanem az az állapot, amit mi ma egészségesnek hívunk” - mondta Pekic a regényéről egy 1983-as interjúban. Az író szerint a könyvével azt akarta bemutatni, hogy minden emberi fejlődés együtt jár azzal, hogy óriásiakká nagyítjuk a civilizációnk alapjainak lefektetésekor elkövetett hibáinkat is, az alapokat azonban nem tudjuk megváltoztatni. A végkövetkeztetés tehát itt is hasonló, mint A pestisben: marad a nehéz és sokszor kilátástalannak tűnő küzdelem azzal, amit megváltoztathatatlannak hiszünk. Pekic elismerte, hogy nem túl reménykeltő a könyve, de szerinte a remény is csak akkor ér valamit, ha pontosan tudja, mivel áll szemben, ha látja a valóságot. Az a remény, ami a valóság letagadásának árán képes csak megszületni, „az tartja holtan a lelkünket” - mondta az író, részben felidézve ezzel Camus sorait A pestisből: „A rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered, s a jóindulat, ha nem felvilágosult, ugyanannyi kárt okozhat, mint a gonoszság.”

A két regény közötti párhuzamra Pekic rá is játszik, amikor A pestis utolsó mondatát emeli a Veszettség utolsó mondatává: „tudom azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át fonnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására felébreszti majd patkányait és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat”.

Ez a befejezés mindkét regényben egyesíti a karantént a karanténon kívüli időszakkal, a krízist a mindennapokkal, és figyelmeztet arra, hogy a problémák, amikkel és ahogyan a pestis és a veszettség idején szembesültünk, mindig ott vannak bennünk, ezek képezik a létezésünk alapját. Ez az a súlyos tanulság, amire most az új koronavírus is ráébreszteni igyekszik bennünket.