Beszorultunk

Még 12 millió forintot szeretnénk összegyűjteni az év végéig. Köszönjük, hogy összedobjátok. Akkor nem tartozunk majd senkinek, csak köszönettel - nektek.

  • Nem tudok semmit, nem értek semmit, fogalmam sincs semmiről.
  • Ez nem program, nincs ötletem.
  • Tudni nem tudhatom, de úgy érzem, ez a helyzet, vagy valami ilyesmi.
  • Olvassa el, akinek kedve és ideje van, ha pontosan megérteni nem is, megérezni szerintem meg lehet azt, amiről írni próbálok.

- Nincs önnek deja vu-je Mrs Lancaster?
- Nem hiszem, de majd körülnézek a konyhában!

Mivel a 444 alapvetően egy híroldal, és az emberek nagyobb része azért jár ide, hogy megtudja, mi történik a világban, valószínűleg furcsán fog hatni ez a cikk, ugyanis az egyik dolog, amit bizonygatni fogok benne, az az, hogy úgy istenigazából nem történik semmi. Azaz itt, a világ fejlettebbik felén semmi olyan, ami tényleg megváltoztatná az életünket. Nagyon sokan, sőt talán mindannyian érezzük ezt, egyre kétségbeesettebben próbálunk közösségként olyan döntéseket hozni, ami legalább egy kicsit megadja az érzést, hogy urai vagyunk a saját életünknek, de ezek a törekvések is rendre elbuknak.

2016-ban a britek többsége például arra szavazott, hogy az országa lépjen ki az Európai Unióból. Az most lényegtelen, hogy ez jó döntés volt-e vagy nem, de az egészen biztos, hogy a Brexitre szavazó emberek azt szerették volna, hogy változzon meg a saját életük és a nemzetük jövője, ennek érdekében pedig hoztak egy - még ha sokszor nem is teljesen átgondolt, de - kétségtelenül nagyon súlyos döntést.

És mi történt?

Semmi.

Három év telt el, és az Egyesült Királyság még mindig az Európai Unió tagja, a képviselői még mindig ott ülnek az Európai Parlamentben, még mindig részei a közös piacnak, és továbbra sincs megállapodás a bevándorláspolitikáról sem. Igen, persze, szétesett az angol pártrendszer, permanens politikai válságba sodródott az ország, és “feszült a helyzet” a királyság országrészei között, de egyelőre úgy tűnik, a rendszer felfogta és megállította a Brexit-népszavazás minden olyan következményét, ami igazán hathatott volna a mindennapokra.

Mert a mindennapok ugyanazok maradtak, az emberek alapjában véve ugyanazt csinálják, mint a népszavazás előtt, ugyanazoktól a dolgoktól félnek, ugyanazokat a dolgokat vásárolják és ugyanazokkal az emberekkel ismerkednek. Nagy változások nincsenek, csak a politika és a sajtó kelti ezt a látszatot. A szalagcímek sorozatos botrányokról beszélnek, a politikusok azt mondják, már csak egy hét a Brexit, vagy ha nem egy hét, hát maximum egy hónap, vagy ha nem egy hónap, hát maximum fél év. Ha addig nincs megegyezés, jön a katasztrófa. Természetesen nincs meg időre a megegyezés, rendben, akkor még 3 hónap, de utána aztán tényleg katasztrófa! Nem? Na jó, akkor még 3 hét, és lecseréljük a miniszterelnököt. Ha így sem jó, akkor viszont tényleg itt az apokalipszis.

De a brexitügyi apokalipszis ugyanúgy nem jött el, ahogyan a brexitügyi kánaán, és ahogyan nem jött el a Donald Trump elnökké választása esetére beígért világégés sem. Nem fordult fel fenekestül a világ, még csak nem is váltották le az elnököt, hiába ígérte ezt a világsajtó. Akik dühből szavaztak Trumpra, azok most is ugyanannyira dühösek, vagy még dühösebbek, akik impeachmentet vagy valamilyen, Trump inkompetenciája által okozott kataklizmát vártak 3 éven keresztül, azok most is ugyanezt várják.

Még a ténylegesen a szemünk előtt lejátszódó, és valóban drasztikus változásokat is sikerül annyira elbagatellizálni vagy lassúnak láttatni, hogy azok ne tudják megzavarni a mindennapjaink egyre olajozottabb menetét. A klímaváltozás és az ezzel is összefüggő, a fejlett országokra zúduló migrációs nyomás, vagy a kínai és indiai gazdasági ugrás egyszerre fenyegető, de távoli jelenségekként tárulnak elénk, olyan dolgokként, amik miatt akár változtathatnánk is az életünkön, de végül is, nem muszáj. És miért is kellene, ha azt látjuk, hogy még a Brexitet és Trumpot is meg lehet úszni komolyabb sérülések nélkül? Nemhogy nem kell változtatni, a nyitottságot és szabadságot propagáló szólamok ellenére minden struktúra, ami az életünket szervezi, afelé nyom bennünket, hogy ne változtassunk.

Magyarországon sem más a helyzet. Hiába írja meg minden újság, hogy éppen mennyi közpénz folyik Mészáros Lőrinchez vagy milyen kastélyt vett meg Tiborcz István, ezek a hírek is szép csendben a mindennapjaink részévé váltak. Van, aki reggeli kávé helyett fogyasztja őket, és elvárja a napi dózist, van, aki egyszerűen elvesztette a felháborodásra való képességét, van aki unja, és van, aki nem is hiszi el. De hatásuk már nincs az erről szóló híreknek, többségünk ugyanis igazából már nem ezekre kíváncsi, hanem más, nagyobb és általánosabb kérdésekre várja kétségbeesetten a választ, például arra, miért nincs félmillió ember a Kossuth téren a lopásokról szóló hírek után, vagy egyszerűen csak hogy hol az emberi kiteljesedés és a páratlan boldogság, amit elvileg soha nem volt még annyira könnyű elérni, mint most. Az emberek a fejlett világban sehol nem tudják, miért tűrnek, de tűrnek, valószínűleg nem is tehetnek mást.

A politikai-gazdasági-kulturális rendszer, amit építettünk, ugyanis annyira tökéletesre sikerült, hogy kivette a kezünkből a saját életünk fölötti irányítást.

A rendszer lételeme a kiszámíthatóság, erre kondicionál mindannyiunkat, és egyszerűbb is mindig azt csinálni, amit tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt csináltunk. Bürokratikus mechanizmusok és algoritmusok irányítanak bennünket: adatokat gyűjtenek és viselkedést elemeznek. Tudják, hogy ha egyszer az tetszett, akkor ma valószínűleg ez fog tetszeni, és elénk is teszik ezeket a választási lehetőségeket, mi pedig kiválasztjuk őket, mintha bármennyi esélyünk is lett volna ezzel ellentétesen cselekedni. A legrosszabb az egészben, hogy ez a rendszer már fel tudja kínálni a rendszeren kívüli választás illúzióját is, ez volt Trump, ez Orbán és ez volt a Brexit is. Úgy választhattuk ezeket az opciókat, hogy azt hihettük, ezek rendszerellenes opciók. De hogy ezek a választások is rendszeren belüli választások, jól mutatja, hogy nem hoztak lényegi változást, ezek az opciók is ugyanúgy a rendszeren belül tartanak bennünket, mert a társadalmi-gazdasági-politikai rend már a saját tagadását is képes termékként elénk tenni, kiterjeszti befolyását mindenre, amire egyáltalán gondolni tudunk.

Így válik minden napunk, minden pillanatunk ugyanolyanná, így válik kétségbeejtő tehetetlenséggé az, ami egyébként végtelen szabadságnak tűnik. Nincs már meglepetés, nincs már izgalom, csak ezek illúziói maradtak.

A modern államok bürokratikus folyamatai, az algoritmusok és a saját kényelmünk megtartása érdekében megkötött apró alkuk bezártak bennünket ugyanabba a pillanatba, és egyre kevesebb lehetőségünk marad kitörni ebből. Azzal ugyanis, hogy nem történik és nem is történhet semmi, nem jöhet semmi új, ami felforgatná a megszokott, de egyre fásultabban viselt fogyasztói kényelmet, tényleg megállt a történelem. A rendszer a kiszámíthatóság érdekében mindenkit igyekszik rávenni arra, hogy lényegében mindig ugyanazt csinálja, és egyre jobban is teljesít ebben, hiszen egyre többet tud rólunk, még nálunk is jobban tudja, hogy mit szeretünk. Viszont a folyamatos és egyre pontosabb kiszolgálással éppen a saját életünk mélységeinek és magasságainak megélését veszi el tőlünk, és azt, hogy az életünk változásait egyben lássuk: azaz magát az időt. A magánéletünk még úgy ahogy felállít néhány igazi mérföldkövet a halálig tartó utunk mellett, de ahogy a munkánk és a fogyasztásunk, mint rendszerfenntartó funkciók egyre több időnket veszik el, ezek is egyre kisebbek lesznek, munkában és fogyasztásban ugyanis rég nincs már jövő, csak a végtelenségbe merevített jelen, ugyanaz a pillanat, újra, újra és újra.

Csak kockázat ne legyen

A 80-as évek óta mástól sem fél a politikai rendszer, csak a kockázattól, ekkorra vette át ezt a mantrát a gazdasági zsargonból. A hidegháború lezárultával pedig végképp a stabilitás vált a fő jelszóvá, és azt állítják a politikusok, a közgazdászok és a média szakértői is, hogy ha ez veszélybe kerül, akkor ennél, ami most van, csak rosszabb jöhet.

A kockázattól való félelem teljesen átalakította a politikát is. Ami a francia forradalom óta a jövőről alkotott víziókkal és azok harcával volt teli, mostanra egyszerű menedzsmentté vált. A politikusok már nem azzal állnak az emberek elé, hogy felvázolják az általuk elgondolható legjobb világ képét, és elmondják, hogy szerintük hogyan juthatunk el oda (a világ jelenleg hatalomban lévő politikai vezetői közül ezt talán egyedül a semmilyen tényleges hatalommal nem rendelkező pápa csinálja, és ez sokat el is mond a jelenlegi állapotokról), hanem azzal, hogy felsorolják, mennyi veszély leselkedik a mostani életünkre, és elmondják, hogy minden oldalról támadott, folyamatos veszélyben lévő mindennapjaink rogyadozó rendszerét csak ők tudják egyben tartani. De a rendszer közben messze nem rogyadozik, ahogyan az utóbbi 30 év mutatja: soha nem volt még ennyire stabil, gyakorlatilag bármitől képes megvédeni a fejlett országokban élők fásult és többnyire teljesen értelmetlen munkáját és a folyamatosan növekedő fogyasztásukat, utóbbi vált ugyanis a rendszer fenntartása és a stabilitás érdekében végzett legfontosabb tevékenységünkké, tulajdonképpen csak ezért vagyunk fontosak.

Sokan azt mondják, ez nem baj, hiszen a rendszer hatékony, a fejlett világ legprosperálóbb, leghosszabb békés periódusát éli, és mi többet is kívánhatnánk ennél? Ezek az emberek azonban félreértelmezik ezt a jelenbe zártságot, azt hiszik, itt valami intellektuális unalomról van szó, és az izgalom hiányáról. De az unalom nem intellektuális, hanem alapjaiban érzelmi, és nem az izgalom hiányzik, hanem elsősorban az irányítás. A hatalom elvesztése fáj. És persze tény, hogy ha valami mesebeli csoda folytán az irányítás tényleg visszakerülne az emberekhez, akkor a mai fogalmaink szerint elrontanánk egy rakás dolgot, mert a most működő, tökéletesen menedzselő rendszernél mi együtt egészen biztosan rosszabb menedzserek vagyunk. De ez nem baj, amire a legtöbben hajtunk az ugyanis az, hogy minél közelebb kerüljünk az élet teljes megéléséhez, hogy legalább oszoljon kicsit ez a nagy köd, amitől nem látjuk, mit is keresünk ezen a bolygón. A dolgaink elrontása, a kudarc, a kockázat és a felelősség pedig pont ezt a tisztánlátást segítené. Igen, hülyén hangzik, nem is tudom kevésbé hülyén hangzó szavakkal elmagyarázni ezt, talán érteni nem is, csak érezni lehet, amit mondani próbálok. De vannak helyek a világon, ahová az értelem nem fér be, és az ösztönt kell előre engednie, máskülönben egyáltalán nem léphetünk be. Azt hiszem, ez is egy ilyen hely.

A hatékonyság mítosza

A rendszer legnagyobb hazugsága viszont még csak nem is ez, hanem hogy azért kell vigyáznunk a stabilitásra, mert ez a rendszer a lehető leghatékonyabb társadalomszervezési rend, és bármilyen kihívás is érjen bennünket, a demokratikus döntéshozatal és a kapitalista piacgazdaság együtt egészen biztosan meg fogja találni a legjobb megoldást. Ez azonban nem így van. A rendszer az utóbbi 30 évben kizárólag a saját magán belül keletkezett problémákat volt képes így vagy úgy megoldani. A gazdasági válságot, a görög kormányválságot, az ukrajnai háborút, Trumpot vagy a Brexitet képes volt nagyjából leszerelni (vagy legalább azt a látszatot kelteni, hogy leszerelte őket), ezekre a kataklizmákra azonban nem is feltétlenül kellett volna, hogy sor kerüljön. Mivel minden, amit lényegi történésnek hiszünk, a mindennapjainktól távol történik, a politikai rendszer és a média puszta szavakkal bármit óriási konfliktussá képes emelni, és bármit képes is így megoldani. Ezzel persze azt használja ki, hogy vágyunk az igazi konfliktusok megélésére és feloldására, de mivel ezeket a stabilitás érdekében mindenáron távol kell tőlünk, azaz fogyasztóktól tartani, sorozatosan távoli (ránk nézve ál-)konfliktusokkal etetnek bennünket, amiken tornáztathatjuk az érzelmeinket.

Viszont a klímaváltozás kezelése pont azt mutatja meg, hogy amikor tényleg történik valami, akkor ez a rendszer teljesen tehetetlen, letolt gatyával áll a viharban, mert a stabilitást és a kiszámíthatóságot képtelen nemhogy feláldozni, de még kockára tenni is. Márpedig, ha nem akarjuk, hogy néhány évtizeden belül lakhatatlanná váljon a bolygó, azonnali és radikális lépésekre volna szükség. De éppen ez az a merészség, ami még néhány évtizede is a politizálás elengedhetetlen követelménye volt, de a stabilitást bálványozó rendszerből már hiányzik.

A politikusok és a rendszer egésze természetesen így is felhasználja a klímaváltozást, hiszen a klímakatasztrófa fenyegetése is tökéletes arra, hogy a stabilitással szembeállítsuk. Minél nagyobb a távoli fenyegetés, annál inkább hajlandóak vagyunk őrizni a stabilitást, és hatalomba emelni vagy hatalomban tartani a politikust, aki ezt kínálja. A környezettel való törődés ráadásul termékként is remekül eladható, és el is adják, mi pedig szívesen elfelejtjük, hogy a bolygót egészen biztosan nem fogja megmenteni semmi olyasmi, ami termékként eladható.

A dolog nagyon egyszerű: ez a rendszer képtelen eredményesen fellépni a klímaváltozással szemben, ez bebizonyosodott minden esetben, amikor úgy tűnt, most aztán megpróbáljuk. Elvben mindenki egyetért azzal, hogy minél hamarabb el kellene érni a karbonsemlegességet, de nincs politikus, aki ezért veszélyeztetni merné a gazdasági növekedést, a legnagyobb cégek (és a legnagyobb szennyezők) érdekeit. A világ nagyobb része őrültnek tartaná a politikust, aki azzal kampányolna, hogy megadóztatná a kerozint és a légitársaságokat, hogy drágább legyen repülni, szennyezési adót vetne ki a nagy szállítócégekre, hogy ne lehessen többé olcsóbb az eszetlen károsanyag-kibocsátás árán idecipelt banán, mint a Kárpát-medencében termett gyümölcsök.

Igazából mi magunk vagyunk azok, akik túl gyengék vagyunk változtatni a világunkon, a rendszer csak egyre könnyebbé teszi nekünk a változás halogatását és elkerülését egészen addig, amíg szinte lehetetlenné válik az érdemi változást elgondolni is. A kategóriák, amikben gondolkodunk, ugyanis a rendszer kategóriái, a csatornák, amiken érintkezünk egymással, a rendszer csatornái. Hiába gondolkodik az olvasó hasonló dolgokon, mint amikről ez a cikk szól, amikor ezt a cikket olvassa, akkor is fogyaszt, nemcsak áramot, hanem reklámot is, amiből a 444 és a hirdetői jutnak pénzhez (ezt ezúton is nagyon köszönjük, persze). Hogyan is gondolhatnánk ezeken a kategóriákon kívül bármi másra, amikor már szinte csak ezek a kategóriák léteznek? A mostaninál jobb jövőre sem tudunk már gondolni, amire jövőként gondolunk, az általában a valamilyen formában idealizált múlt. A legnagyobb politikai vágy, amit érezni tudunk, már nem valami elérésére sarkall bennünket, hanem arra, hogy visszatérjünk valamihez, amit elvesztettünk, és ennyivel be is érjük.

Azért nincsen jövőképünk, mert a rendszernek sincs jövőképe. A fogainkat összeszorítva tűrünk, és dolgozunk azért, hogy minden maradjon így ahogy van, miközben legbelül mi nem ezt akarjuk. Vissza akarjuk szerezni az irányítást, talán már az sem lenne akkora baj, ha először valami nagy galiba lenne abból, hogy végre megpróbálunk a saját vágyaink szerint élni. Legalább végre tényleg együtt lennénk, a bőrünkön éreznénk az életet, és tudnánk, hogy valahogy meg tudjuk oldani ezt is, hiszen rajtunk múlik minden.

Címlapi kép: ERIC CABANIS/AFP fotója alapján Tbg