Otthon ül a fél világ a koronavírus miatt, az emberek többsége ugyan munkaidőben legalább dolgozgat, de iszonyatosan pörögnek a streamszolgáltatók is: milliók cuppantak rá a Netflix és az HBO filmjeire, sorozataira, dokumentumfilmjeire. Utóbbi műfaj eleve nagyon felfutott az elmúlt néhány évben, és a dokumentumfilmek popularizálódásának éppen a Netflix és az HBO voltak a legnagyobb mozgatói és haszonélvezői is. A mai napig szakmányban gyártják a dokumentumfilmeket és dokumentumfilm-sorozatokat a legfurcsább emberekről és sztorikról, amit aztán világszerte milliók néznek meg abban a tudatban, hogy a dokumentumfilmek valósága valódibb, mint egy játékfilmé.

Néha azonban mindenkinek szemet szúr, hogy egy kicsit túl jók, túl izgalmasak, túl egyszerűen elmesélhetőek, túl feszültek, túl szépek ezek a netflixes és HBO-s dokumentumfilmek. Innentől kicsit kétkedve nézzük őket tovább, sejtjük valahol mélyen, hogy a valóság ennél azért bonyolultabb, unalmasabb, csúnyább, kevésbé költői. Mikor ez az érzés már olyan erős, hogy nincs is kedvünk tovább dokumentumfilmezni, eljött az idő, hogy kézbe vegyük Örkény István utolsó regényét, a Rózsakiállítást.

A nagyon rövid, 2 óra alatt végigpörgethető könyv egy tévés, Korom Áron első dokumentumfilmjének készítését meséli el. Korom szerint a modern televíziózás egy olyan távoli és rejtélyes témát is az emberek nappalijába képes csempészni, mint a halál, ezért elhatározza, hogy dokumentumfilmet forgat három ember haláláról, egy tudóséról, egy munkásnőéről és egy tévés kollégájáéról. A forgatás alatt viszont felsorakozik előtte minden akadály, ami a dokumentumfilmet elválasztja a valóságtól. Korom és stábja ezeket persze szinte észre sem veszik, hiszen rutinos tévések, Örkény viszont ezzel a regényével sokkal érthetőbben, viccesebben és szebben magyarázza el ezt az olvasóinak, mint egy egyetemi kurzus.

Jeleneteket kell újrajátszani a film kedvéért, néhány szereplő lámpalázas lesz, át kell rendezni egy lakást, hogy beférjen a kamera, a szereplők elkezdenek máshogy viselkedni a tévéstáb miatt, és magukat az eseményeket is határozottan más mederbe tereli az a tény, hogy Korom dokumentumfilmet forgat róluk. Végül pedig feltűnik a legutolsó akadály: még ha minden más rendben is lenne, a kamera jelenléte akkor is szereppé emel mindent, ami előtte történik, márpedig a szereplés ideális esetben nem azonos az élettel, a dokumentumfilmes nem a szereplést keresi, hanem az életet magát.

A másik, amit ezzel párhuzamosan bemutatni igyekszik a regény, hogy még ha létezne is olyan ismeretterjesztő formátum, amit tényleg semmi nem szigetel el a valóságtól, akkor is vannak az emberi létezésnek olyan területei, amik nagyon nehezen, vagy inkább egyáltalán nem tehetőek semmilyen szinten közös élménnyé, és ilyen a halál is. Hiába az erőfeszítés, és lehet a halállal foglalkozó dokumentumfilm akármennyire hiteles és mély, ha elkészül, csak egy bejegyzés lesz a műsorújságban a 95 éves vizimolnárról szóló híradóriport és egy kvízműsor között, tehát még ha a közlő oldalán el is hárulhatna minden akadály, a befogadó akkor is fényévekre lenne a csak a közlő fejében létező teljes átéléstől.

Örkény 65 évesen, 2 évvel a halála előtt írta a Rózsakiállítást, ekkoriban már többhelyütt is vallott arról, hogy foglalkoztatja a halál, mint téma, és a Rózsakiállítás talán épp annak a felismerésnek sajátosan örkényi megtestesülése, hogy ennél a látszólag nagyon könnyed és felszínes, személytelen szövegnél úgysem tud személyesebbet és mélyebbet írni a halálról. A regény a szerkesztésében ugyanúgy igyekszik a lehetőségekhez képest dokumentarista maradni, mint a regényben készülő dokumentumfilm, a jelentekre tagológó szöveg legnagyobb része párbeszédekből és dokumnetumok szó szerinti közléséből áll. Az író annyira hátrahúzódik, hogy szinte már nem is húzódhatna hátrébb, és éppen ezzel bizonyítja be, hogy még így is túlságosan előtérben maradt. A jelenetek rendezése ugyanis elvben a forgatócsoportot követi, mintha a Rózsakiállítás egy werkfilm lenne az egyébként szintén Rózsakiállítás címet kapó dokumentumfilm forgatásáról, viszont az olvasó könnyen felismeri, hogy a dokumentumfilm szereplői életében meghatározó események történnek közben a kamerán kívül, a forgatócsoport tudta nélkül is.

A közszemlére tétellel pedig a forgatócsoport mintha akaratán kívül ki is árusítaná a halált. Az egyéni szenvedést nem közös szenvedéssé emeli a technika és a tömegkommunikáció vívmányaival, hanem ismeretterjesztő szándékkal takarózva piacra dobja, mintha a közkinccsé tétel egyet jelentene az élmény bazáriasításával. A dokumentumfilm harmadik szereplője, J. Nagy halála azonban éppen azt mutatja meg, hogy a halál méltó ellenfél, ellenáll ennek a törekvésnek, és a végső misztériumot, éppen azt, amit Korom meg akart volna mutatni, megtartja magának és áldozatának.

A Rózsakiállítás elolvasása után persze érdemes újrakezdeni a dokumentumfilmek pörgetését a Netflixen, mert ezzel a tapasztalattal legalább egy ideig meg fogunk próbálni a filmek mögé nézni. A filmes technika fejlődésével hajlamosak lettünk megfeledkezni arról, hogy amit a dokumentumfilmekben látunk, az sem a teljes valóság, hanem az, amit egy kamera lencséje lát. Ha egy embert látunk egyedül egy szobában, az nem azt jelenti, A regény teljesen más megvilágításba helyezi azt is, miért készül ennyire sok és ennyire izgalmas dokumentumfilm az Egyesült Államokban. Ezt csak részben magyarázza az, hogy 100 év alatt hatalmasra duzzadt az amerikai filmipar, a dologhoz hozzátartozik az is, hogy valószínűleg az Egyesült Államok rendelkezik a legtöbb archív felvétellel az elmúlt évszázadból. Az utóbbi 70 évben biztosan ott voltak az amerikai tévék kamerái az USA életének legjelentősebb eseményeinél, a kézikamerák, majd a kamerás telefonok elterjedése után pedig már tényleg a világon mindent videóra vesz valaki. Az európaiak gyakran csodálkoznak, miért működik a hétköznapi amerikaiak többsége is ennyire jól kamera előtt. Pontosan ezért.

A Rózsakiállításban is ábrázolt filmelméleti közhely szerint a kamera előtt mindenki szereplővé és minden gesztus szereppé válik, tehát eltávolodik a kamera előtti valóság a kamera nélküli valóságtól. A két valóság közti árkot nem lehet betemetni, viszont ha nincs kamera, akkor csak egy valóság van. Azonban ennek az ellentéte is érvényes: ha mindenhol van kamera, akkor is csak egy valóság lesz: a szerep. Örkény persze nem láthatta, milyen jövő felé tartunk, a Rózsakiállításban mégis alapvető médiaelméleti problémákat mutatott be ma is érhetően, és a jelenre nézve is érvényes tanulsággal.

A 21. században annyi a zaj, annyi a szükségtelen és hazug információ az életünkben, hogy minden eddiginél jobban ki vagyunk éhezve a valóságra. Éppen ezért ekkora az igény a jó dokumentumfilmekre is. Nem árt azonban néha tudatosítanunk magunkban, hogy bárki, bárhogy mesél a valóságról, annak csak egy szeletét fogja tudni bemutatni. Azért is ennyire élő műfaj a dokumentumfilm, mert alkotók tízezrei naponta szembesülnek ezzel a problémával a munkájuk során, és folyamatosan újabb és újabb ötletekkel igyekeznek reflektálni erre. Az emberek többsége azonban sajnos kimarad ezekből a szakmai eszmecserékből, nekik lehet különösen gondolatébresztő olvasmány a Rózsakiállítás.