regény

2019. augusztus 29.
2019. január 6.
2018. november 2.
2018. október 11.
2018. szeptember 27.
2018. április 26.
2017. július 28.
2017. május 8.

Bill Clinton politikai thrillert ír

A Fehér Házban játszódó, The President is Missing című regényt a volt elnök James Pattersonnal együtt írja, és jövő júniusra ígérik, és kivételesen két konkurens kiadó (az Alfred A. Knopf és a Little, Brown and Co.) adja ki. Azzal hirdetik, hogy tele lesz feszültséggel, színfalak mögötti globális drámákkal, és olyan részletekkel, amiket csak egy elnök ismerhet. (Business Insider)

2016. szeptember 16.
2016. augusztus 26.
2016. június 4.
2016. március 30.
2015. december 22.
2015. november 7.
2015. augusztus 3.
2015. június 21.
2015. február 27.
2014. december 15.
2014. augusztus 2.
2014. április 7.
2013. április 4.

China Miéville: Konzulváros

konzulv0.jpgTöbb mint négy évvel az Armada megjelenése után az Agave kiadó jó szokása szerint újfent a honi fantasy és sci-fi kiadásban tátongó hézagok egyikének befoltozására vállalkozott, aminek köszönhetően húsvét táján polcunkra tehettük a tökéletesen jogos, bár mostanra már unalomig ismételt „kortárs fantasztikus irodalom fenegyereke” eposzi jelzővel ékesített China Miéville 2011-es, Locus díjjal kitüntetett, sorban utolsó előtti regényét. Ez úgy ahogy van, tök jó, így kicsit rendhagyó módon nem csupán az ilyenkor szokásos recenzióval tájékoztatunk, de még egy a fordítóval, Juhász Viktorral folytatott beszélgetéssel is megfejeljük beszámolónkat.

Bár a Konzulváros megjelenése kétségkívül nagyon örömteli esemény, mégsem mehetek el szó nélkül amellett, hogy az eddig itthon megjelent Miéville regények és e mostani között bizony hosszú idő telt el, és akkor a magyar kiadás négy éves hiátusa még el is törpül a szóban forgó művek eredeti megjelenési ideje között tátongó időbeli szakadék mellett. Nem számonkérés akar ez lenni, a magyar könyvkiadás helyzete és az olvasói érdeklődés olyanok, amilyenek, csupán ha valaki utoljára a Perdido pályaudvar, végállomást vagy az Armadát olvasta volna ettől a bizonyos fenegyerektől, jó lesz észben tartania, hogy alsó hangon is kilenc éves írói fejlődést ugrik át a Konzulváros kézbevételével. Márpedig egy olyan szerzőnél, aki egyrészt tudatosan megy szembe az elvárásokkal, másrészt nagyjából évente rukkol elő egy-egy, rendre már témaválasztása miatt némi értetlenkedő ámulatot kiváltó sztorival, tetejébe még hangoztatott szándéka, hogy minden egyes regényét más-más zsánernek szentelje, ez nagyon nem mindegy.

Vagyis ez nem Bas-Lag, nem az eddig magyarul megjelent két regény túlburjánzó, rozsdás, ipari fantasyje, még csak nem is az ott megismert barokkosan csapongó, a bemutatott közeg alantassága és kaotikussága ellenére is epikus elbeszélésmód. Nem, ez Miéville vegytiszta sci-fi regénye (az ifjúsági regény, a Gaimanre hajazó urbánus modern fantasy, a noiros detektívregény vagy éppen a western után), és mint eddigi műfajkísérletei, ez is egyszerre kommentár, kritika, tisztelgés és üdítő újítás. A kizárólag az itthoni kiadványokon edződött olvasók számára talán annyiból mégis ismerős lehet a hangvétel, hogy Miéville már megint egy végtelenül különös és idegen világba kalauzol minket a maga elsőre meghökkentő, sokadik ránézésre viszont roppant következetesen felépített, és némi odafigyeléssel nyugodtan általánosnak nevezhető emberi jelenségeket élve boncoló, minden kiszámíthatatlansága ellenére is tévedhetetlenül célra tartó narratívájával. Vagyis, amiért szeretni, mondok egy nem túl merészet, imádni lehet, az most is ott van, csak éppen ezúttal jóval feszesebb próza, jóval közvetlenebb történetvezetés formájában, Új-Crobuzon dekadens steampunkja helyett pedig egy Lem, Asimov, Herbert és egyéb komolyan vehető képzeletjátékosok előtt fejet hajtó, velejéig filozofikus sci-fi miliő szolgáltatja a színpadot.

Valamikor a ködös ősidőkben az emberiség megfejtette a csillagközi, mi több, az univerzum valóságrétege alatt örök káoszként forrongó, leginkább a Platón-féle ideák világára emlékeztető, a szűretlen valóságot tömörítő immeren keresztüli utazás rejtélyét, ami szemben a hagyományosan elterjedt klisékkel, nem egy emberközpontú galaxis létrejöttéhez, hanem egy a végtelenben reménytelenül szétszóródó, egykori szülőbolygóját rég a legendák tartományába száműző homo diasporához vezetett. Valahol az ismert és járható mindenség alig megközelíthető szélén, az Arieka nevű bolygón tengeti diplomáciai gettóba zárt életét egy kicsiny, külvilágtól elzárt embercsoport, a végtelenül idegen, érthetetlen és az övéknél  jóval fejlettebb, szerves anyagot manipuláló biotuning technológiával rendelkező őshonos Gazdák mellett, akik hozzájuk képest már-már félisteneknek számítanak. Az együttélés békés, tisztelettudó, ami már csak azért sem magától értetődő, mert a Gazdák sajátos kettős beszédszervük és nyelvük minden absztrakciót vagy szimbolizmust kizáró jellege miatt annak ellenére sem tudják értelmes, kommunikációra képes lényeknek felfogni az embereket, hogy azoknak nyelvészei pusztán nyelvtani szempontból már rég megfejtették beszédüket. Az őslakosokkal kizárólag a konzulok tudnak kommunikálni: klónozással kitenyésztett, testben és elmében tökéletesen összehangolt emberpárok, akik két külön szájjal és egy közös elmével képesek megszólaltatni az eleve kéthangú Nyelvet. Ugyanakkor a kapcsolatteremtésnek nem kizárólag fiziológiai nehézségei akadnak, hiszen a Gazdák számára a nyelv maga a gondolatiság, a valóság, igaztalanságot állítani rajta keresztül fizikailag lehetetlen, ha pedig netán új fogalmak létrehozása válna szükségessé, azokat előbb szertartásos formában ténylegesen meg kell teremteni – nem csoda, hogy az idegen faj együttélését, társadalmi berendezkedését, politikai viszonyait, de még pőre testi lehetőségeit is végső soron a Nyelv szabja meg.

Egészen, amíg új hajó nem érkezik a bolygóra, rajta pedig egy új, különös konzul. Ellenben az ismert és bevett konzulokkal, a jövevény nem két tökéletesen azonos klónból, hanem éppen ellenkezőleg, két egymástól a lehető legélesebben különböző személyből áll, akik valamilyen valószínűtlen módon mégis képesek összhangban megszólaltatni a Gazdák nyelvét. Azaz talán mégsem. Az újonc hatására Ariekán kisvártatva elszabadul a pokol, az apró emberi kolóniának pedig egy eleve érthetetlen őshonos faj még érthetetlenebb evolúciós léptékűnek tűnő változását kell felfognia, és lehetőség szerint a maga javára fordítania, hogy elkerülje a pusztulást.

Ezen a ponton kénytelen vagyok utólag elnézést kérni, mivel e szűk szinopszissal elspoilereztem a regény első felét. Mentségemre szolgáljon ugyanakkor, hogy Miéville minden üdítő kiszámíthatatlansága ellenére a legtöbb regényében, így itt is, eleinte stabilan hozza a didaktikus világábrázolást, majd csak utána, apránként tér rá a voltaképpeni cselekményre, szóval ezzel a rövid összefoglalóval még messze nem lőttem le azt az egyébként lélegzetelállító konzulvárosi útikalauzt, ami az első kétszáz oldalon várja az olvasót. Ami meg a többit illeti, nem kell csalódnunk: a történet maga (azt kell mondjam, Miéville-t ismerve lassan megszokott módon) már megint úgy kanyarog ide-oda, a legváratlanabb és legkevésbé konvencionális fordulatokkal élve, hogy végig lebilincselő marad, a vége felé pedig mégis rácsodálkozzunk arra, hogy mi a fenéért is lepődtünk meg bármin, miközben minden egyes bekezdés szerves folyománya az előzőeknek. Aki akár csak egynél több regényt olvasott Miéville-től, az már valószínű most vigyorogva várja a rá jellemző kiapadhatatlan ötlet-tűzijátékot, és bár mondjuk a Bas-Lag könyveknél egy fokkal enyhébb formában, de meg is fogja kapni. Na jó, némelyik teljesen elrugaszkodott agymenésért ezúttal talán valamivel mélyebbre kell ásni, de attól még ott van.

A jó sci-fi igazából mindig egyetlen kérdést tesz fel, ez pedig a „mi lenne, ha … ?” Az így kezdődő firtatásokból a Konzulváros nem is egy-kettőt, de egyenesen egy raklapra valót zúdít a nyakunkba, és bár válaszokat (helyesebben: újabb kérdéseket) is adagol szép számmal, végső soron ránk van bízva, mit kezdünk az egésszel. Mi van akkor, már így társadalmilag, ha tényleg csak egy vagyunk az univerzum népei közül, ráadásul messze nem a legfejlettebbek? Mi van, ha találkozunk egy fajjal, amivel legjobb törekvéseink ellenére is éppen, hogy sikerül kommunikálni?  És ha ezek a mi szemszögünkből szinte félistenek? És ha ezek a félistenek hirtelen elkezdenek hasonlítani ránk, de nem úgy, ahogy reméltük, hanem pont a legsötétebb lealjasodás révén? Az író kimondva-kimondatlanul dobja elénk ezeket (és még sok másik, szinte mellékesen elejtett kérdést), aminek következtében még akkor is heves érdeklődéssel olvasnánk végig a regényt, ha a szereplők amúgy végig a helyi szupermarket leértékelt cuccai között guberálva beszélgetnének minderről.

Szerencsére nem teszik, helyette az van, hogy miközben oldalt oldal után pörgetve próbálunk minél gyorsabban eljutni a történet végéig, még az is feldereng (olyan pár bekezdésenként), hogy a szórakoztatósága és akár jó értelemben vett ponyvaíze ellenére is egy irgalmatlanul nagyívű és ravasz sci-fit olvasunk, ami végig úgy bír már-már szépirodalmi vagy legalábbis komolyan elgondolkodtató lenni, hogy ezt az igényét még csak véletlenül sem dörgöli hetykén az arcunkba, szimplán elénk vágja a maga feltételrendszerét, aztán azon belül nekilát kedélyesen sztorizgatni. A többi jön magától.

Hogy valami tényleges kritikára emlékeztetőt is írjak, egy apró bajom van a Konzulvárossal, és belátom, hogy ez már simán tűnhet fásultságból eredő kukacoskodásnak: Miéville mindig is szeretett meglehetősen elvont témákkal játszadozni, és meg is van a képzelőereje és intelligenciája ahhoz, hogy ezt lenyűgöző formában tegye meg. A társadalmi-politikai témák iránti vonzalma és elkötelezettsége szintén közismert, és ahogy arra különféle interjúkban maga is rámutatott, regényeit ugyan soha nem szócsőnek használja, irányultságát tekintve szimplán elkerülhetetlen, hogy a kizárólag a fikció kedvéért írt munkáiba legalább áthallás jelleggel be ne csússzanak a valóságban jobban gyökeret vert érdeklődései. Eddig nagyon szépen tartotta az egyensúlyt, és ha valami, az adott zsánertől amúgy látszólag távol álló témát is szőtt bele az elbeszéléseibe, nem hogy finoman, de következetesen és a történet kívánalmainak megfelelően tette. Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha a Konzulvárossal kicsit elvetette volna a sulykot.

konzulv1.jpgNem arról van szó, hogy politikai propagandát vagy szociológiai gondolatkísérletet éreznék a regényben, mert ennél Miéville jóval elegánsabb író, és csont nélkül elhiszem, hogy ha konkrét pamfletet akarna írni, akkor azt tenné, ugyanakkor mintha a nyelvről és annak társadalmi vonatkozásairól szóló ötletelgetései ebben az esetben kicsit túlnőttek volna a mesélői kedvén. Visszatérő motívum például a Gazdák társadalmának idegensége, ahogy a központi szerepet betöltő Nyelvé is, viszont ahelyett, hogy ebből valamilyen önmagunkra reflektáló metafora kerekedne, az egész végig ténylegesen titok marad, így a végére nem jutunk messzebb, mint a megértéssel küszködő emberiség enyhén elcsépelt toposzáig. Nem feltétlenül mondom, hogy ez baj, pláne, ha az alapvető dilemma ilyen gyönyörűen volt felvázolva, és akkor is hazudnék, ha azt állítanám, Miéville egész eddig a frankót mondta meg (hála a jó égnek nem tette), csak arra szeretnék kilyukadni, hogy volt már önfeledtebb is.

Mindezek ellenére nem szépítgetném: rajongok Miéville-ért. Ha eszement, hangulatos, izgalmas és az ötletességével lenyűgöző fantasy-t vagy sci-fi-t (vagy éppen, amit ír) akartok olvasni, a kortársak közül ő az egyik első, akinek a könyveit megéri leemelni a polcról. Ugyanakkor jámboran be kell lássam, hogy ő sem tökéletes, mint ahogy a Konzulváros sem feltétlenül a legjobb regénye, sőt, talán a magyarul megjelentek között sem számít annak. Persze, ami nála eddigi teljesítménye alapján kritizálható, az sok más írónál gyakran az életre szóló csúcsteljesítmény, szóval akár most olvasnátok tőle először bármit, akár rajongók vagytok, netán szkeptikusok, ez az eresztése is megér egy próbát.

Az ilyen kaliberű művek esetében messze nem mindegy, milyen formában tálaltatnak fel a honi közönség előtt, hiszen egy gyatra magyar változat még az amúgy örökbecsű eredetit is simán el tudja lehetetleníteni. Nagy szerencsénkre Miéville regényeinek lassan bejáratottnak nevezhető és értő itthoni fordítója van, mégpedig nem más, mint a novellái és fordításai révén geek-körökben már jó ideje közismert Juhász Viktor, akivel az alábbiakban olvashattok egy interjút a Konzulváros kapcsán, fogadjátok szeretettel.

Bár sok olvasónk számára valószínű nem ismeretlen a neved, megtennéd, hogy röviden bemutatkozol?

Juhász Viktor vagyok, jelenleg főállású szövegíró és játéktervező a NeocoreGames nevű magyar játékfejlesztő cégnél. 1997 óta jelennek meg írásaim antológiákban, magazinokban és netes publikációkban. Hosszú ideig kizárólag műfordítással foglalkoztam, és ez ugyan az utóbbi években másodállássá vált, de nem adtam fel végleg.

Az eddig itthon megjelent Miéville regényeket mind Te fordítottad. Lehet azt mondani, hogy jelen pillanatban Te vagy Miéville magyar hangja, vagy kicsit másként fogalmazva, az Armada és most a Konzulváros kapcsán a kiadó már egyből Téged keresett meg?

Hű, nem tudom, mennyire voltam egyértelmű választás a kiadó részéről, ezt tőlük kellene megkérdezni. Az Agavéval tavaly kerültem kapcsolatba az Amerikai istenek jubileumi újrakiadása alkalmával, amikor elkérték a régi fordításomat, amelyet aztán frissítettem és kiegészítettem az új részekkel. Pár hónappal később ismét megkerestek, elvállalnám-e a Konzulvárost.

Fordítóként volt arra bármilyen befolyásod, hogy az elmúlt egy évtizedben a szerző elég tetemesre duzzadt életművéből melyik regényre essen a választás, vagy ez szigorúan kiadói döntés?

Nem volt szerepem a választásban, én is csak akkor hallottam arról, hogy ki akarják adni a Konzulvárost, amikor megkerestek, de az ilyesmi mindig kiadói döntés. Olyan előfordul néha, hogy egy kiadó kikéri a véleményemet egy szerző munkáiról, esetleg jelzem, ha valamelyik regényt  nagyon nem javasolnám, de ez ritka. Nyilván olvasóként úgyis más szempontok alapján döntenék, mint a kiadó.

Ha már itt tartunk - bár lehet, hogy ezt nem Tőled kellene megkérdezném - arra van esetleg rálátásod, a kiadás miért nem az itthon már félig-meddig bejáratott Bas-Lag könyvek harmadikával, az Iron Councillal folytatódott?

A Konzulvárost az Agave adta ki, az Iron Councilt pedig még a Galaktika ígérte évekkel ezelőtt, náluk jelent meg az Armada is, a Bas-Lag könyvek közül a második (az első, a Perdido pályaudvar, végállomás pedig még az Ulpiusnál jött ki). 2010-ben a Galaktika felkért az Iron Council fordítására, és már dolgoztam rajta egy ideje, amikor hirtelen kivették a megjelenések közül. Akkor félre is tettem, azóta pedig nem kaptam felkérést a folytatásra. A konkrétumokat a kiadóktól kellene megkérdezni, én arra tippelek, az Iron Council jogai még a Galaktikánál lehetnek, mert időnként azt hallani innen-onnan, hogy számolnak vele. Ettől függetlenül az Agave szempontjából logikus lépésnek tűnik teljesen önálló regénnyel bevezetni egy új szerzőjüket, de erről megint csak ők tudnának érdemben nyilatkozni.

Miéville-t nem lehet könnyű fordítani, már csak a nagy számú és híresen sziporkázó szóalkotásai miatt sem. Különösen igaz lehetett ez a Konzulvárosra, amiben ráadásul központi téma maga a nyelv. Máshogy állsz hozzá egy Miéville fordításhoz, mint egyéb szerzőkhöz, és ha igen, mennyiben?

Lélekben rákészülök, hogy kemény menet lesz…Talán annyiban más, hogy sokat kísérletezek a különleges, világspecifikus szavakkal, menet közben próbálom ki a különböző változatokat, mire kiderül, melyik működik igazán. De ez nem csak Miéville-re igaz, hanem minden szerzőre, aki előszeretettel alkot új szavakat vagy használ beszélő neveket.

Kicsit más szemszögből megközelítve az előző kérdést, Miéville nagyon jól kitalált, következetesen végiggondolt világokat szerepeltet a történeteiben, nyelvi leleményei szervesen illeszkednek ezekbe. Fordítóként szükséged van valamiféle előzetes átfogó koncepcióra, hogy meg tudd ragadni a lényeget, vagy szimplán sorra veszed az akadályokat, ahogy jönnek?

A Bas-Lag regényeknél azzal az elhatározással álltam neki a munkának, hogy mindenképpen át fogom ültetni magyarra az egész sajátos hangulatú világot, mert az eredeti regény beszélő, vagy inkább fogalmazzunk úgy, sokat sejtető nevei rengeteget dobtak a hangulaton. Utána pedig egyesével vettem az akadályokat… vagy lendületesen kikerültem őket, és később tértem vissza a problémásabb darabokhoz.

A szerző bevallottan lelkes D&D-játékos volt, Te magad szintén aktív szerepjátékos múlttal rendelkezel, szabálykönyveket is fordítottál. Könnyít ez valamit, vannak olyan pillanatok, amikor távolról mintegy összekacsintotok?

Az összekacsintást inkább akkor érzem, amikor adott esetben rájövök, hogy Miéville számára valószínűleg ugyanolyan meghatározó a geek-kultúra, mint nekem, és eléggé hasonló olvasmány- vagy filmélményeink vannak. Ez persze a modern környezetbe helyezett Miéville-regényekre jellemző.

Én magam úgy érzem, hogy ha Miéville stílusa és elbeszélő hangneme a debütálása óta ha alapjaiban nem is változott, de sokat tisztult és egyszerűsödött, a Perdido pályaudvar barokkossága a Konzulvárosban már csak nyomokban lelhető fel. Találkozik ez esetleg valahol a Te azóta szerzett fordítói tapasztalatoddal, fejlődéseddel?

Egyetértek, tényleg sokat változott a stílusa, és valóban elveszítette barokkosságát, de ugyanolyan erős maradt. A próza egyszerűsödött, de helyenként azért így is vakargatja az ember a fejét. Ráadásul Miéville rengeteget játszik a nyelvvel, a mondatszerkezetekkel, szavakat alkot, furcsa ütemet diktál, mindezt cseppet sem feltűnően, nagyon elegánsan. Ehhez mindenképpen jól jön a fordítói rutin.

Egy fordítás befejezése után hogy látod: közelebb kerülsz az adott műhöz, jobban megérted, vagy épp ellenkezőleg, ennyi vele eltöltött munkaóra után inkább eltávolodsz tőle?

A legtöbbször jobban megértem, és erre Konzulváros az egyik legaktuálisabb példa. Amikor pár éve elolvastam, tetszett, de nem soroltam első helyre a saját Miéville-toplistámon, aztán most, fordítás közben döbbentem rá, mennyi finoman elhelyezett plusz réteg lapul benne.

Az eddig általad fordítottak közül melyik munkádat érzed a legsikerültebbnek? Volt olyan a három közül, ami kínszenvedés lett volna? És ha már: általában (persze a magyarul megjelenteket is beleértve) van kedvenc Miéville írásod?

A fordítások között nem tudok dönteni, remélem, mind a három egyformán jól sikerült… Mindegyik másképpen volt nehéz, de szerencsére egyiket sem tartottam kínszenvedésnek. Kedvenc Miéville-regényt viszont nehéz választani, mindegyik más okból tetszik. A Perdidót még az ezredfordulón olvastam, és azóta is meghatározó élménynek tartom. Az UnLundunt nagyon kedvelem, mert iszonyúan ötletes ifjúsági regény. A The City & the Cityben az alapötletet és a hangulatot szeretem. A Kraken nagyon nagy kedvencem, mert egyrészt hihetetlen ötletparádé, másrészt tudott újat hozni a mágikus, modern Londonban játszódó történetekbe, ami nagy szó.

És végezetül: a Konzulváros után van éppen új, aktuálisan folyamatban levő fordításod, vagy egyelőre kifújod magad?

Azóta már leadtam egy másik regényt is, ez Hannu Rajaniemitől a Fraktálherceg, a remek Kvantumtolvaj folytatása, ami az Ad Astrának készült, és hamarosan meg is jelenik. Túl vagyok a Walking Dead - Élőhalottak képregény hatodik kötetén is, ami májusban érkezik. Jutott némi pihenés is, de azóta már nyakig ülök egy újabb fordításban.