Egyesekkel ellentétben én komolyan veszem Werner Herzogot, főleg amikor arról beszél, hogy sokat kell olvasni:

A 79 éves német rendező az elmúlt fél évszázadban többféle stílusban alkotott játékfilmeket, és rengeteg érdekes, látványos dokumentumfilmet is készített, de leginkább a megszállott őrültekről – megszállott őrültekkel (Klaus Kinski, Bruno S.) – forgatott filmjeiről híres.

A Nosferatu a hírhedt vámpír történetét, a Woyczek egy a gyilkosságig terrorizált kiskatona katasztrófáját, a Cobra Verde egy rabszolgatartó bandita kálváriáját mutatja be, a Kaspar Hauser és a Bruno vándorlásai pedig egy-egy félkegyelmű hányattatásait meséli el.

De a két legjellemzőbb filmje a dzsungelről szól. Mindkettő főszereplője az idegbeteg Klaus Kinski volt, akiről – mint a legjobb barátjáról és a legnagyobb ellenségéről – a halála után Herzog dokumentumfilmmel emlékezett meg. Az Aguirre, Isten haragja egy hatalomőrült, istenkomplexusos, aranyláztól fűtött spanyol konkvisztádorról, az igaz történeten alapuló Fitzcarraldo pedig egy gumimágnásról szól, aki – hogy lerövidítse az utat – őslakos-élőerőt felhasználva cipelteti át a hajóját egy nagy szárazföldi emelkedőn.

A Fitzcarraldo forgatásán Herzog maga is a címszereplőhöz kezdett hasonlítani. A megalomán tervét – mármint a hajót a film kedvéért a valóságban is át kellett húzni egy emelkedőn – a stáb kizsákmányolásával vitte keresztül, a nehéz és kockázatos munka közben pedig többen megsérültek, illetve meg is haltak. Egyesek fel is lázadtak, szándékosan tüzet okozva a forgatás helyszínén. (A forgatásról készült dokumentumfilm majdnem olyan híres, mint a film, gyakorlatilag az Apokalipszis most forgatásáról szóló Heart of Darkness európai megfelelője.)

De Herzognak még a dokumentumfilmjei is gyakran extrém helyzeteket megélt emberek életét mutatják be, például a Tajgán élőkét vagy az Antarktiszon dolgozókét. 1999-ben pedig visszavitte a dél-amerikai dzsungelbe azt a német nőt, aki 1971-ben gyerekként egy repülőgép-baleset egyetlen túlélője volt.

Ilyen előtörténet után cseppet sem meglepő, hogy Herzog az első – itthon szeptember 15-én megjelenő – regényét Onoda Hirōról, a japán katonáról írta, aki 1974-ig vívta a második világháborút, 29 évvel tovább, mint ahogy az véget ért. (Ezzel csak második lett a kevésbé ismert Nakamura Teuro után, akit 9 hónappal később fogtak el, de ő 5 éven belül meghalt tüdőrákban.)

Onoda története annyira fellelkesítette Herzogot, hogy az 1990-es évekbeli japán látogatásakor személyes találkozót is kért a veterántól, pedig a császár meghívását – japán mércével mérve elképesztően pofátlan módon – elutasította. Herzog és Onoda megtalálta a közös hangot, mivel a hivatásuk miatt mindketten elég jól ismerték a dzsungelt, illetve vélhetően felismerték egymásban a megszállottat.