A láncra vert Index

Úgy tűnik, tíz évnyi kínlódás, óvatos pórázrövidítgetés után az előtérhatalom elszánta magát: láncra veri az Indexet.

Index.hu nevű weboldal lesz még ezután is, valószínű. (Bár nagyon nagy összegben talán mégsem érdemes fogadni, lásd a Népszabadság esetét.) Jó esetben kormánykritikus cikkek is lesznek rajta időnként, de az állampárt közvetlen politikai kontrollja már nyilvánvaló.

Amikor a Vaszily Miklós, a Mészáros–Orbán-birodalom fő médiaembere bevásárolta magát az Index összes bevétele fölött rendelkező, minden érdemi gazdasági tevékenységét irányító Indamedia Zrt.-be a felhatalmazási törvény elfogadásának napján, a koronaválság közepén, világossá vált azoknak, akik ismerik a magyar médiát: a kormány megüzente, hogy az Index az övé. (Ha nem is az átlagos olvasónak szólt az üzenet, de az újságíróknak és a médiaügyeket jobban értőknek mindenképp.) Kész.

A neokádárizmus mélyszerkezetét is megvillantja az a szánalmas színjáték, ami ezután következett. A kiadó vezetőjének szerepét esetlenül alakító jogász, a fedősztorinak is béna átalakítási tervvel érkező „külsős szakértők”, az átlátszó álgazdasági álindokok a százmilliós haszonnal ketyegő társcég részéről és a többi. Mindenkin látszott (látszik), hogy muszájból játssza a szerepét. Ki félelemből, ki butaságból, ki anyagi érdekből, ki a három valamilyen kombinációjából. A jövő is felsejlik a már nyitott számlakönyvvel gyülekező, piacon ezerszer megbukott médiamókusok kis utóörse révén.

Egy pillanatra sem látszhat semmi annak, ami. De közben azért sejtse mindenki.

Nem tudok érzelmek nélkül beszélni az Indexről, hiszen huszonegy évvel ezelőtt alapítója, aztán kicsit több mint tíz éven át főszerkesztője voltam. A most végkifejlethez közeledő folyamat elejét – atyaúristen! tíz éve! – pedig közelről láttam. Amikor a lap akkori tulajdonosát szinte a kormányváltás pillanatában (sőt, kicsit már előtte) sarokba szorították, rögtön érkeztek az ilyen-olyan, azonosítatlan forrású, bár elég egyértelmű tartalmi kifogások, igények, mi hogyan jelenjen meg, milyen címmel, kit kellene kirúgni.

Hosszú elemzések, spekulációk, olykor fájdalmas következetések után 2011-ben arra jutott az Index tucatnyi újságírója, hogy azt a független, szabad szerkesztőségi működést, amelyet az újságkészítés egyetlen értelmes módjának tart, másutt, új cégben kell megteremteni. Ez lett a 444.

Az Index teljes szerkesztőségét nem tudtuk kimenteni, erre már akkor sem volt elég tőke. Azóta pedig látjuk, mi maradt a médiapiacból… A lap több mint száz újságírója ezután még évekig küzdött a saját és a magyar média szabadságáért.

A szerkesztőség kivételes tartását, erejét mutatja, hogy ez közel tíz éven át sikerült. Nehéz összehasonlítani ezeket a folyamatokat, persze, de láttunk itt egész gazdasági szektorokat, évtizedes intézményeket bedarálni hónapok alatt. Az Index állóképessége bámulatra méltó volt.

Dull Szabolcs személyében pedig kivételesen tisztességes, szilárd erkölcsű vezető került a szerkesztőség élére az utolsó hónapokra. Dull köthetett volna kompromisszumokat (ahogyan nagyon sokan kötöttek), még az utolsó pillanatban is kialkudhatott volna magának sok pénzt, be is ígérték neki, mégsem tette. Ritka az ilyesmi.

Szégyellheti magát mindenki, külsős szakértő és belsős gerinctelen, aki ennek az embernek kicsinálásában, besározásában közreműködött. Pontosan tudják, hogy Dullnak van igaza.

Az Index bedarálásának teljes történetét most nem tudom elmesélni, könyvnyi terjedelemben kellene, hogy láthatóvá váljon minden szereplő és szándék, a hatalmi mozgások, a megint csak a kádárizmus aranyéveit idéző alkuk, taktikázások, hazudozások, öncsalások szövevénye. Rögzítsük inkább a helyzetet: hol vagyunk, és mit tegyünk.

Az újautokrata, modern populista politika egyik legfontosabb eszköze és célja, hogy lerombolja a klasszikus polgári (liberális) demokráciák intézményeit, illetve az azokba vetett közbizalmat. A sajtó az egyik ilyen intézmény. Orbán Viktor abból sem csinált titkot soha, hogy számára az egyik legfontosabb.

Tíz év után az eredmény látványos: a közéleti témákkal foglalkozó sajtótermékek óriási többsége (több mint ötszáz újság, weboldal, rádió, tévé, miegyéb) közvetlen kormányellenőrzés alatt áll, a Fidesz politikai üzeneteit továbbítja mindenféle szűrés, kritika nélkül. A közönség számára kevésbé látszik (egyébként az Index történetében is ilyesmi volt az utolsó, döntő momentum), hogy közben a médiaipart mozgató háttércégek, a pénzcsapok igazi kezelői, az ügynökségek, sales house-ok, sőt a reklámpiaci megrendelők is kormányközelbe vándoroltak.

De a hatalom számára még ez sem elég. Egyrészt a belső logikájából és retorikájából is következik az újabb és újabb hódítási igény. Ez a politika virtuálisan folyton ellenzékben van, folyton azt hazudja magáról, hogy rettenetes, láthatatlan ellenfelekkel száll szembe, küzd hősiesen az övéiért. És ezért mindig győznie kell. Valamilyen kis győzelemre minden nap szüksége van.

A mai magyar médiában ráadásul már csak két olyan orgánum maradt, amely valóban komolyan zavarhatja a Fideszt. Az Index és az RTL Klub. Az RTL Klubot egyszer már megpróbálták megszerezni: a 2010-es választások idején, szinte a győzelem pillanatában bejelentették, hogy a párt mögött álló gazdasági érdekcsoport (akkor még: Simicska Lajos) megveszi a tévét. De az üzlet később meghiúsult, a mai napig nem tudjuk biztosan, miért. Az RTL Klub pedig utoljára 2014-15-ben, a menekültválság előtt, az amerikai kitiltási botrány (hahó, André Goodfriend és Vida Ildikó duettjére emlékszik valaki még?!) idején okozott kellemetlenségeket a kormánynak, nem mellékesen akkor, amikor a rá kiszabott médiaadó csökkentését akarta elérni. Elérte. Azóta nem is olyan feszült a viszony.

Az Index (és már csak kisebb mértékben, de az RTL Klub is) azért (volt) zavaró Orbánék számára, mert a 2010 előtti világ maradványintézménye. Az Index több milliós olvasótáborában például vannak még Fidesz-szavazók is. Illetve ingadozók. Ez a tábor még a szocialista kormányok alatt épült föl, amikor az Index a kritikus és megbízható hírlap imázsát megteremtette.

Ezt az Indexet szüntetik meg most éppen. És ezt már nem is lehet pótolni.

Nem pótolhatja a 444 sem, hiába ambíciója ez hét éve. Ez a „pótlás”, beugrás ma már szinte lehetetlen, sok ok miatt: az a méret, az az olvasói tábor történeti és anyagi okokból sem teremthető újra.

A nem pártüzeneteket továbbítgató, nem politikai megrendelésre dolgozó média néhány szigetszerűségre szorult vissza. Hogy ezeket a szigeteket meg tudjuk-e tartani, az a következő nagy kérdés.

Az elmúlt tíz év választási eredményeiből és közvéleménykutatásaiból látható, hogy van legalább hárommillió (de lehet hogy négy is) magyar, aki semmilyen formában nem hajlandó fogyasztani az Orbán-féle virtuálisvalóság-gyár termékeit. A maradék szabad magyar média sorsa ezen a hárommillió emberen múlik.