A belarusz ellenzék bírja cérnával – de a diktátor is

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem

Egy héttel ezelőtti, a belarusz helyzetet összefoglaló cikkünknek a címe állóháborúra utalt, és azzal végződött, hogy egy ilyenben „valószínűleg az nyer, aki türelmesebb és kitartóbb. Ha a tüntetőkben van elég lendület újra és újra tízezres tömegdemonstrációkra, (...), az akár Lukasenka végső vereségét is elhozhatja. De ha ez a lendület megbicsaklik, (...) Lukasenka felbátorodva (...) még hosszú időre konszolidálhatja a hatalmát.

Karhatalom és tüntetők augusztus 30-án MinszkbenFotó: -/AFP

Augusztus utolsó hétvégéje után ugyanez a helyzet Belaruszban: állóháború és türelemjáték, amelyben eddig egyik fél sem engedett, ugyanakkor egyiknek sem sikerült megtörnie a másikat, és legfeljebb apró kis győzelmeknek örülhetnek egy olyan háborúban, aminek még nagyon messze lehet a vége.

Nem véletlen, hogy rendre a hétvége után foglaljuk össze a belarusz eseményeket. Úgy tűnik, az augusztus 9-én elcsalt választások utáni tiltakozásoknak és tüntetéseknek mára kialakult egy ritmusa. Az igazán nagyokat hétvégére szervezik, ilyenkor megmutathatja magát a Lukasenka-ellenes tömeg, és egyúttal a diktátor is bizonyíthatja, hogy mennyire szorosan van még a kezében a hatalom.

Ennek megfelelően a múlt hét a hétvégére felkészüléssel telt mindkét oldalon. Lukasenka, ahogy a múlt héten jósoltuk, igyekezett kisebb csapásokkal, de gyengíteni az ellenzéket. A kisebb tüntetéseken, amikre bátran mertek rátámadni a rezsim egyenruhásai, voltak letartóztatások. Nagy port vert a hír, hogy visszavonták sok, a nyugati médiának dolgozó újságíró sajtóakkreditációját. Fontos ugyanakkor tudni, hogy nem nyugati tudósítókat utasítottak ki az országból, talán mert ezek már eleve elkezdtek hazaszivárogni, és az ő vegzálásuk egyébként is Lukasenka szempontjából feleslegesen nagy port verhetett volna. Csak olyan, a külföldi médiának dolgozó belarusz újságírókra vonatkozott a döntés, akikért kevésbé tiltakoznak a nyugati követségek, viszont terep- és nyelvismeretük hiánya nagyon megnehezíti a külföldi tudósítók munkáját.

Kevésbé a nyilvánosság előtt, hanem inkább az ellenzék legfontosabb eszközévé vált Telegram-csatornákon, de Lukasenka ellen is szervezkedtek a héten. Máshogy nem került volna sor a hétvégén arra a két hatalmas tüntetésre, amelyek ismét megmutatták, milyen sokaknak van elegük a diktátorból, és milyen keveset tud tenni egyelőre ellenük az országot 26 éve irányító Lukasenka.

Szombaton a választás óta a tüntetések élcsapatának számító belarusz nőké volt a főszerep. Miután Lukasenka még a kampányban letartóztatta illetve külföldre üldözte három legesélyesebb kihívóját, a három férfi helyébe kettejük feleségei és egyikük kampányfőnöke lépett. Már ekkor érezni lehetett, hogy a macsó-szovjet rendszer nehezen tudja kezelni ezl a helyzetet, és a tüntetők ki is használják a lehetőséget, hogy a belarusz rezsim nőket, legalábbis nyilvánosan, nem szeret megverni.

Ennek megfelelően a szombati nőtüntetésre kirendelt fegyveres alakulatok többször is meghátráltak az ellenük felsorakozó civilek elől, akiknek néhányszor a rettegett OMON, a rendőrség különleges egységeinek sorfalát is át tudták törni. De a belarusz nőknek máshogy is sikerült a hélvégén megmutatniuk a rendszer gyengeségét. A választások előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki azt énekelje az állig felfegyverzett karhatalmisták arcába, hogy „senki sem fog lefeküdni veletek”. Még ennél is látványosabb volt a pillanat, amikor harcos nők egy csoportja kiszabadított egy férfit, akit már tuszkoltak volna be egy rendőrségi furgonba, hogy aztán ki tudja, mi történjen vele a rezsim valamelyik börtönében.

A három férfijelölt helyére lépő három nő közül már csak egy van Belaruszban, Lukasenka kihívója a választáson, Szvjatlana Cihanouszkaja például a szomszédos Litvániában húzta meg magát. De Minszkben van még az a Marija Kalesznyikava, aki a választások előtt a legesélyesebbnek tűnő dúsgazdag bankár, Viktar Babarika kampányfőnöke volt, és aki most mintha egyre jobban felvállalná az ellenzéki vezérszerepet, ami Cihanouszkajának, talán mert teljesen véletlenül került a politikába férje letartóztatása után, talán mert külföldön van, talán mert nem is akarja, nem sikerült. Kalesznyikava már bátran nyilatkozik, a hétvégén pedig személyesen is kiállt a Lukaesenka elnöki palotáját védelmező OMON-barrikád elé. Szívecskét mutatott, azt mondta nekik, hogy „vigyázzatok magatokra fiúk, meg fogunk titeket menteni”, és feltette a kérdést: „a főnökötök nem akar velem beszélni?”.

Szembenállás augusztus 30-án MinszkbenFotó: -/AFP

A nők tüntetése látványos volt és nagyot szólt, és egyúttal megágyazott a vasárnapi össznépi tömegdemonstrációnak. A hétközi kisebb tüntetéseken trenírozó karhatalom itt már tényleg mindent bevtett, még a katonaságot is, hogy elijessze-megfékezze az ellenzéki lendületet. De nem jártak sikerrel. Hiába néztek úgy ki aznap Minszk széles sugárútjai, mint a Vörös tér egy katonai díszszemlén, a központ felé tömött sorokban menetelő belaruszokat nem tudták megállítani. Időnként elterelni sikerült őket, de egy ilyen tömegvisszafordításához, szétszórásához nem volt elég ereje a hatalomnak. Csak úgy lehetett volna, ha Lukasenka tényleg mindent bevetve vállalja akár a tömegbe lövetést is, és ezt, így három héttel a választások után már bátran kijelenthető, nem akarja vállalni.

Így történhetett meg, hogy Minszkben egy újabb vasárnap vonult fel a százezresnél is nagyobb tömeg. Vidáman, énekelve, jelmezben, vicces transzparensekkel, amik elsősorban Lukasenka aznapi születésnapját figurázták ki. Amikor a karhatalom erőszakosan lépett fel, nagyon kemény ellenállással találta magát szemben, de a minszki tüntetések továbbra is alapvetően rendkívül békések.

Ez a konok pacifizmus pedig, ahogy szakértők felhívták rá a figyelmet, komoly dilemma elé állítja Lukasenkát. Amíg a tüntetések ilyen karneváli hangulatúak, semmi nem tartja vissza a tömegeket, hogy még többen csatlakozzanak. Viszont ha ijesztgetés céljából ő lép fel erőszakosan a demonstrálók ellen, azzal csak szimpátiát ébreszt irántuk a belarusz társadalomnak abban a részében, amely még nem tüntet a diktátor ellen. A választás után közvetlenül még úgy tűnt, hogy a fegyveres erők egy része hezitál, most viszont már látszik, hogy hűek Lukasenkához. De mire megy a diktátor a karhatalommal, ha jobb azt nem bevetni?

Lukasenka számára jó hír lehet, hogy az egy-két hete még sztrájkoló, őt személyesen kifütyülő munkások lendülete mintha megtört volna, és azok is felvették a munkát a belarusz gazdaságot életben tartó gyárakban, akik korábban hangosan tüntettek. Attól viszont joggal tarthat, hogy a héten megkezdődik az oktatás a belarusz gimnáziumokban és egyetemeken, és a vakációról visszatérő diákok lelkes tömegei jó eséllyel az ellenzéki oldalhoz csatlakoznak majd.

A belarusz állóháború pedig az ország körül sürgő-forgó nagyhatalmakat is kivárásra készteti. A bezárkózó Amerikának megvan most a maga baja, az EU képtelen egységesen fellépni, így pedig csak olyan gesztusokra futja, mint a Cihanouszkajával találkozó finn külügyminiszter, vagy az ellenzkéki szimbólummá vált fehér-piros-fehér belarusz zászlót tweetelő litván kollégája. És nem sokkal határozottabb a választás óta Lukasenkát inkább csak kétértelmű ígéretekkel hitegető Putyin sem, aki most felállított egy különleges egységet arra, hogy az akár bevethető is legyen Belaruszban, csak közben semmi jelét nem adja annak, hogy be is akarná azt vetni.

Feszült, de békés pillanat augusztus 30-án MinszkbenFotó: -/AFP

 A tanulság így most is az, mint egy hete. A belarusz állóháborút az nyerheti meg, aki türelmesebb, illetve hát aki, szép sportkifejezést használva, jobban akarja a győzelmet. Ebbe esetleg valamilyen külső földindulás kavarhat be, például az, hogy a belarusz rubel elkezdett zuhanni, többek közt azért, mert sokan elkezdték kimenekíteni a pénzüket az országból. Ez, valamint a tüntetések és a sztrájkok terhét nyögő belarusz gazdaság megroppanása akár olyan válsághoz is vezethet, ami hirtelen felgyorsítja a minszki eseményeket.